Saját sírját ássa az Apple

Megmondom őszintén, sosem tudtam igazán megszeretni a Mac OS X 10.5-öt, másnéven Leopardot. Elődje, a Tiger a maga korában tökéletes volt: fényévekkel megelőzte a Windows XP-t, gyors volt és stabil, ráadásul a 10.3-as Pantherhez képest bemutatott új funkciók tökéletesen használhatók voltak. Aztán jött a Leopard, és elmúlt a varázs. Az Apple állítása szerint a 2007-ben bemutatott operációs rendszer háromszáz új funkcióval gazdagította a Mac OS X sorozatot, ezek egy része, például a Stacks vagy a Spaces azonban kevesek játékszere maradt. Cserébe viszont bizonytalanná vált a rendszer működése: számos Macen atomstabil volt a rendszer, de sokat panaszkodtak kompatibilitási problémákra, és gyakran nyújtott ingadozó teljesítményt.

Új irány, hazugság

Amikor először hallottam a Snow Leopardról meg a fejlesztés új írányáról, megörültem. Az Apple már vagy egy éve közölte, hogy az új operációs rendszer kevés pluszfunkcióval bővül majd, sokkal inkább finomhangolásról, update-ről, mint valódi upgrade-ről van szó. Mivel akkoriban a Leopardom épp mélyponton volt, már ami a stabilitást illeti, feldobott a hír, és ez az érzés akkor sem változott, amikor kiderült, hogy az Apple csúsztatott. Sőt hazudott.

Az update-tel kapcsolatos állítások ugyanis rendre megdőltek, amikor kiszivárogtak az első hírek a Snow Leopardról. Azokból ugyanis nem egy sima frissítés, hanem a Mac OS X bemutatása óta kibontakozó egyik legnagyobb átalakulás rajzolódott ki. Funkcióiban persze valóban nem sokat bővült a Snow Leopard, és a külsőségekre sokat adó Apple-nél talán pont ezért nem akarták nagy dobra verni az átalakítást, a motorháztető alatt viszont szinte mindent kicseréltek: a 10.6-os óriási előrelépés elődjéhez képest.

Például, mert szakít a múlttal: már csak inteles Macintoshokon hajlandó elfutni, szóval a régi PPC-s világ kedvelőit az Apple végleg magukra hagyta. Ebből következik, hogy sokkal kisebb lett a Snow Leo: eddig a lemezre kellett pakolni az operációs rendszer inteles és PPC-s verzióit is, mostantól csak az előbbit kell telepíteni. De az optimalizálásoknak, átalakításoknak hála még könnyebb lett a rendszer, ami nemcsak értékes gigabájtokat jelent a merevlemezen, de gördülékenyebb, stabilabb működést is ígér.

Aztán itt vannak az igazán jelentős változások is: például a Grand Central, az egyik legjobb dolog, ami Mackel történhet. A kódszó egy API-t takar, aminek a segítségével a programozók sokkal könnyebben optimalizálják majd többmagos rendszerekre alkalmazásaikat. Fontos fejlesztés ez, mert miközben most már mindegyik Macben több mag dolgozik, a szoftverek jelentős része nem vagy alig tudja kihasználni a plusz erőforrásokat. Ez a jelenség főleg a windowsos rendszerekre igaz, mert már a Leopard is viszonylag ügyesen osztotta szét a magok közt a munkát, a Grand Central bevezetésével azonban lehetőség nyílik arra, hogy végre valóban használhatók legyenek a 2005 óta piacon lévő többmagos rendszerek.

Brutális erő

A Grand Centralnál is érdekesebb azonban az OpenCL. A kódszó a grafikus gyorsítók nem grafikus célú felhasználását takarja. Ennek látszólag semmi értelme, de egyből világossá válik az Apple törekvése, ha megvizsgáljuk a modern grafikus kártyát erejét: egy Ati Radeon HD 4870 teljesítménye 1200 gigaflops, ami azt jelenti, hogy a processzor másodpercenként 1200 mlliárd lebegőpontos műveletet tud elvégezni. Ehhez képest a világ leggyorsabb otthoni processzora, a Core i7-es körülbelül hetvenet. Ez 17-szeres különbség az Ati javára, persze csak egyszeres pontosságú számításoknál, a 64 bites modern rendszereknél használt kétszeres pontosságnál a különbség drasztikusan csökken.

Ettől azonban még bizonyos feladatok végrehajtásánál brutális pluszteljesítményt adhat a rendszernek a grafikus mag, ami eddig javarészt kihasználatlan marad. Főleg masszívan párhuzamosítható feladatoknál előnyös az OpenCL: például kódfeltörésnél, amivel egy Snow Leopard-os, erős grafikus maggal szerelt Mac valószínűleg tizedannyi idő alatt végez majd, mint hasonlóan felépített alap-windowsos társa.

Mindez persze csak az elmélet, sőt ígéret: időbe telik, amíg megjelennek az első Grand Centralra és OpenCL-re optimalizált programok, persze a Mac OS X előnye ettől még kézzelfogható a Windows 7-hez képest, hiszen a Snow Leopard már megtette az első lényeges lépést a helyes irányba.

Az viszont már egészen konkrét tény, hogy a Snow Leo 54 percig tartó telepítése után 10 gigabájttal több hely volt a MacBookom merevlemezén, mint amikor még Leopard volt rajta. Írtak sokat a fogyókúráról, az Apple is mesélt róla, magyarázta, de a változás akkor is megdöbbentő volt.

A boot viszont ugyanannyi ideig tart, mint korábban: azelőtt 50 másodperc alatt indult el az utolsó automatikusan betöltődő program, most ugyanez 58 másodpercig tart, szóval egy kicsit még romlott is a helyzet.

Benchmark benchmark hátán

Az instalálás után persze egyből tesztprogramokat töltöttem le, hogy a számokon keresztül ismerjem meg a változást, de ezek felemás eredményt mutattak. A Cinebench szerint például egyenesesen lassabb lett a rendszer: az OpenGL-es teljesítményre nyolc százalékkal, a többmagos feladatvégzésre öt százalékkal kapott kevesebbet a Snow Leo, mint elődje.

Xbench alatt már jobb volt a helyzet: összességében húsz százalékkal kapott többet a 10.6-os, mint a Leopard, de a párhuzamos munkavégzés sebességét vizsgáló fordulóban előfordult harminc százalék fölötti különbség is. Gyorsabb lett a memória, a merevlemez, de a grafikus gyorsító most is kicsit rontott korábbi eredményéhez képest.

Ennek ellenére az Xbench már nagyon is mutatja a változást: az egész rendszer viselkedése megváltozott. Minden felgyorsult, minden gördülékenyebb lett, a Snow Leopard olyan, végletekig csiszolt operációs rendszernek tűnik, amilyen annak idején volt a Tiger. Az évek alatt persze megnőttek az elvárások, amiknek a Leopard szerintem képtelen volt megfelelni, és közben a kimondottan jól sikerült Windows 7 is fenyegetően közelített, de a 10.6-ossal az Apple úgy is visszavette az elsőséget, hogy a képességek jelentős része még nem is mutatta meg magát.

Marad

Az Index új székházának udvarán, a szökökút előtt Macbookkal az ölemben azon gondolkodtam, hogyan tudnám legjobban összefoglalni a változás lényegét, aztán a gépemre nézve eszembe jutott a megoldás. A laptopot három éve vettem, és már akkor sem számított forradalminak, hiszen premierje még 2006 tavaszán volt. Jelenleg tehát egy három és fél éves konfigurációról beszélünk, pc-nél az ilyet már szemétre dobjuk. A Leopardot használva az utóbbi időkben én is elkezdtem gondolkozni egy új gép beszerzésén, tetszett a 13,3-as MacBook Pro felépítése és hétórás üzemideje, meg pluszteljesítménye, éreztem, hogy váltanom kell.

Amióta viszont feltelepítettem az Apple legújabb operációs rendszerét, ami három és fél évvel a MacBookom után jelent meg, már nem gondolkozom cserén. Úgy tűnik, legalább másfél év még mindig van ebben a rendszerben, köszönhetően egy nyolcezer forintos operációs rendszernek.

Az operációs rendszert az XMS-től kaptuk tesztelésre.