– Érezted már úgy, hogy rossz korba születtél? Hogy korábban kellett volna születned, amikor a zene még igazi volt?
– Mint a hetvenes években?
– Korábban... a korai hetvenes években.

Tim Schafer egy zseni. A játékipar egyik fejlesztőlegendája, aki a Lucasarts kalandjátékaival kezdett nevet szerezni. 1987-ben még a Maniac Mansion motorját, a nem kevésbé legendás SCUMM-ot programozta, de két évvel később már történetírói és játéktervezői feladatokat bíztak rá. 1990-ben bizonyította is, hogy nem a programkódok bűvölése való neki: Ron Gilbert mellett Schafer volt az, aki minden idők egyik legjobb és legviccesebb kalandjátéka, a Secret of the Monkey Island sztoriját összehozta. Ezután már vezető szerepet kapott mind a Monkey Island 2, mind a Maniac Mansion folytatása, a Day of the Tentacle fejlesztésében.

Tim Schafer akkora zseni, hogy nem is mindig értik meg. A fejlesztőisten a folytatások után a Full Throttle című, motoros bandákkal és légpárnás limuzinokkal benépesített jövőben játszódó kalandot készítette el, de a játék nem lett sikeres (többek között azért, mert ennek a programnak a fejlesztési költségei már átlépték a bűvös egymillió dollárt). Pedig bitang jó játék volt. Három évvel később az azték-mexikói folklórt és a film noirt ötvöző Grim Fandango már kimondott bukás volt, hiába dicsérték egekig a kritikusok.

Schafer ezután el is ment a Lucasartstól, saját stúdiót alapított Double Fine néven és 2005-re elkészítette a valaha készült legeredetibb platformjátékot, a paranormális képességek birtokában levő gyerekek nyári táborában játszódó Psychonautsot. Az eredmény ugyanaz volt, mint a Grim Fandango esetében: a megjelenés évében kevesebb mint százezer vevő akadt, viszont a játék sorra nyerte a szaklapok és show-k legeredetibb játéknak szóló díjait, illetve a kétes dicsőséget jelentő „A legjobb játék, amivel senki nem játszott idén” díjakat. (A későbbi években azért összehozott majdnem félmillió vásárlót.)

És úgy tűnik, hogy Schafer új játéka, a Brütal Legend sem sikeres, legalábbis gyors sikernek semmiképpen nem neveznénk: megjelenése első két hetében Amerikában csak 215 ezer példányban kelt el a két platformon (Xbox 360, PS3) összesen. Ezzel az első tízbe sem tudott bekerülni októberben, pedig a kiadó Electronic Arts a karácsonyi időszak egyik húzónevének szánta a játékot. És mondanom sem kell, megint olyan programmal van dolgunk, ami zseniális, és amit eredetisége és ötletei miatt még sokáig fognak emlegetni a kritikusok.

Tim, nem lehetne inkább hiphop?

Schafer elmondása szerint a cím volt meg először: még az első Monkey Island idején jártunk, amikor egy unalmas buszozás közben a fejlesztő megvilágosodott, és bevillant neki a mindennél keményebb játékot ígérő Brütal Legend cím. A felirat umlauttal, fémesen csillogó, tüskés dizájnú betűkkel jelent meg Schafer képzeletében, és hamar meglett hozzá a tematika is: a metálzene. Régi heavy metal lemezborítók által ihletett világ, mitikus szörnyek, gitárhősök és persze dögös metálzene – ez volt a csapásirány.

Ezután következett a legnehezebb rész Schafer játékainál: kiadót kellett találni az ötletre. Jellemző Schafer és a kiadók viszonyára, hogy amikor a fejlesztő először házalt a Brütal Legenddel, több helyen is az volt a reakció, hogy a játék szép és jó, de legyen inkább hiphopos vagy countryzenés környezetben. És még csak nem is ez volt a kisebb probléma: miután végül sikerült a Vivendi játékrészlegét meggyőzni, a kiadót felvásárolta az Activision és leállította a Brütal Legend fejlesztését. Az Electronic Arts mentette meg a projektet, és rendesen meg is támogatta marketinggel. (Az Activision rögtön el is kezdett pereskedni, amire a Double Fine ellenperrel válaszolt, végül peren kívül megegyeztek).

Hányatott sorsa volt tehát a játéknak, és örülhetünk, hogy végül kiadóra talált, mert ritka gyöngyszemmel van dolgunk. A sztori főhőse egy road, Eddie Riggs (Iron Maiden-utalás: az együttes kabalaszörnye Eddie, alkotója pedig bizonyos Derek Riggs), akinek élete a metál – mármint nem az, amit a mai suhancok annak neveznek, hanem a hatvanas évek vége és a hetvenes évek metálja. Black Sabbath, Judas Priest, Motörhead. Azok az idők azonban elmúltak, Eddie numetál sztárbandák koncertjein kénytelen összerakni a koncerttechnikát, miközben a múlton sóhajtozik.

Egy koncerten azonban baleset történik, aminek következtében a játék első perceiben Eddie akaratlanul megidéz egy csupa fém és láng szörnyeteget, Ormagödent (A Tűzbestiát, Az Égbolt Felperzselőjét, A Régi Világ Elpusztítóját), aki örök sátánvillába görbült karmaival magával ragadja Eddie-t metálvilágba. Valahogy így:

Sátánvilla FTW

És ezzel olyan ötletroham kezdődik, hogy a játékos alig győzi kapkodni a fejét két röhögőgörcs között. Metálvilág ugyanis egyszerre menő és önironikus hely. Mert mi sem természetesebb, hogy egyik dombon hatalmas kardok állnak ki a földből, a másikon egy óriási koponya figyel, egy távoli sziklafalat meg valójában hangfalakból raktak össze. Frank Frazetta művészete, harminc-negyven évvel ezelőtti lemezborítók és örök metáltoposzok elevenednek meg, lángoló éggel, túlzóan monumentális tereptárgyakkal és az északi mitológiák külsőségeivel.

Nemcsak a látványt hatja át ez a fejlesztői szemlélet, hanem a játékmenetet is. Eddie az igazi metál őrzői mellé állva egy túlméretezett csatabárddal és hűséges gitárjával küzd meg az ellenséges glammetálosokkal, gótokkal és démoni szörnyekkel, hogy megmentse metálvilágot a romlástól. Eddie gitárja gyakorlatilag az, ami más játékokban a mágusok kódexe: hősünk varázslatokat tud lejátszani rajta, szóval a Brütal Legendben a „játszok egy olyan szólót, hogy leolvad az arcod” nem üres szófordulat.

A Brütal Legend eleinte egyszerű „megyek és ölök” akciónak indul, aztán hamarosan kiderül, hogy a GTA-hoz hasonlóan nyitott a világa, vagyis barangolhatunk benne kedvünkre, és mindenféle küldetéseket vállalhatunk vagy elrejtett metálereklyéket kereshetünk meg. Majd ahogy a cselekmény főszálán elindulunk, egyszer csak egy valósidejű stratégiában találjunk magunkat.

Persze ez is metálstílusban zajlik: az ellenféllel egy időben adunk koncertet, és az ellenséges színpadot kell lerombolnunk. Ehhez előbb fangejzírekre kell merchandising-butikokat építenünk, hogy dőljön a pénz, abból pedig egyre komolyabb harci egységeket (például headbangelőket és lángot lövellő motorosokat) vehetünk. A játék során öt-hat ilyen nagy „bandák harcán” kell helyt állnunk, de a stratégiai részt külön kiemelték multiplayer játékba, szóval a konzolok online rendszerén lehet egymás ellen is koncertezni.

Ozzy, Lemmy, Lita

A Brütal Legend rengeteg ötletét remek szereplőgárda adja elő. A főhős az elkötelezett metál- és rockrajongó Jack Black hangján szólal meg (sőt, félig-meddig róla mintázták Eddie Riggset), két szereplőt is Rob Halford szinkronizál, egy arcfestéses, bőrszerkós amazont pedig Lita Ford szólaltat meg. A két legnagyobb név azonban kétségtelenül a magát A Metál Őrzőjét alakító és szinkronizáló Ozzy Osbourne, illetve a Motörhead Lemmyje, aki a csatákban gyógyító egységként segít (olyan basszusfutamokat penget, amiktől embereink sebei begyógyulnak).

A főgonosz szado-mazo démont pedig a legjobb főgonoszhang, Tim Curry szinkronizálja, állítólag azonnal magáénak érezte a szerepet (mondjuk a Rocky Horror Picture Show főszereplőjétől nem is vártunk kevesebbet).

Az élményt a zene teszi teljessé: 107 metálszámot gyűjthetünk be a játékban 75 előadótól, a dallistában találunk Motörhead-, Black Sabbath-, Mötley Crüe- és Mastodon-számokat is, és Jack Black zenekara, a Tenacious D is képviselteti magát két dallal. A számokat a főhős hot rodjának (merthogy ilyen is van) autórádióján lehet lejátszani, ritka hangulatos mondjuk a Diamond Headtől az Am I Evil?-re száguldani a metáldíszletek között.

Legfeljebb csak annyiban lehetne belekötni a Brütal Legendbe, hogy az egyes játékelemek kicsit egyszerűek, ami a sok műfaj keverésének az eredménye. Ez egy stratégiai- és akcióelemekkel feldúsított kaland, és találkozhattunk már jóval összetettebb stratégiákat, illetve bonyolultabb akciójátékokat, a multiplayer részről nem is beszélve. De a Brütal Legend azon ritka programok egyike, amikben a hangulat elviszi a hátán az egész játékot: ennél szórakoztatóbb, viccesebb és ötletesebb kalandot igen keveset láttunk.

És azokat is Tim Schafer készítette.