Másfél évtizede, amikor még sokkal kevesebbet tudtam a számítástechnikáról és sokkal jobban lelkesedtem iránta, elképzeltem a tökéletes Batman-játékot. Akkoriban került piacra a Wing Commander III, ami már nem flopin, hanem cédén, sőt rögtön négy cédén jelent meg, főleg a Mark Hamillal gazdagított filmbetétek miatt. De annak a kornak a terméke volt a Phantasmagoria is, ami hét lemezen hozta el a borzalmakat, persze filmszerű minőségben a kor lehetőségihez képest.

Elképzelt jövő

A filmvászon Batmanje a kilencvenes évek közepén kezdte meg a mélyrepülését Joel Schumacherrel, aki Tim Burton gótikus, sötét mozijait borzasztó giccsre cserélte, de azért még tartotta magát a kultusz. Úgy gondoltam, csodás játékot lehetne csinálni a sorozatból, csak annyi lenne a készítők dolga, hogy felépítenek egy várost sikátorokkal, házakkal, autókkal, gonoszokkal, majd minden pontból minden irányba történő elmozdulást rögzítenek kamerával. Így aztán valódi filmes élményt kaptunk volna, amihez képest a Phantasmagoria legfeljebb előjáték lehetne.

Mondom, kevésbé értettem az informatikához, nem tudtam, hogy az akkori világ rendelkezésre álló összes adattárolója is kevés lett volna egy ilyen játék rögzítéséhez, és akkor még nem beszéltünk a hardverről, ami megmozgatná a képeket, meg az operatőrökről, akik rögzítenék. Nem érdekeltek a részletek, csak annyit tudtam, hogy Batman tökös, és őt akarom irányítani, nem valami pixelekből felépített másolatot.

Eltelt másfél évtized, a hosszú videós részek kikoptak a játékokból, és Christopher Nolannak hála Batman megint sötét, megint kemény. És végre elkészült a játék is, ami önálló entitás, nem csak egy húsz perc alatt összedobott másolat, filmes fordulatokkal, hiányos játékélménnyel. Mondjuk nem egészen olyan lett, mint amit 1995-ben elképzeltem.

A legós verzió ugyanis olyan messze van az életszerű megjelenítéstől, mint Batman köpenye Joker hónaljdezodorjától. És mégis működik, mégis élvezetes.

Rosszul indult

Pedig voltak fenntartásaim, már csak az előzmények ismeretében is. Az első legós játék, a Star Wars remekül sikerült, a második még jobb lett. A pár hónapja megjelent Indiana Jones viszont már inkább idegesítő volt, ráadásul az első három rész mozis háttere tágabb teret engedett a paródiának: a Star Wars-univerzum és Indi is tele van bájos részletekkel, Batman viszont sötét, rajta nem illik röhögni, legfeljebb a Robinhoz fűződő férfiszerelme miatt. Ráadásul az sem feltétlenül tűnt jó ötletnek, hogy az elődöktől eltérően a Lego Batman nem valamelyik film sztoriját követi, hanem saját forgatókönyvet kapott.

A baljós előjelek ellenére viszont a Lego Star Wars II óta nem szórakoztam ilyen jól, és az élményen még az sem rontott sokat, hogy néha Robint kellett irányítanom, akiről ugye tudjuk, miért követi Batmant testhez simuló alsógatyájában. Sőt, a sztori felénél az irányítható karakterek sora meglepő tagokkal bővül, de nem akarom lelőni a poént.

Az alapelemek nem változtak, az új résznek is olyan borzasztó az irányítása, mint a korábbi háromnak, de szerencsére tudták ezt a készítők is, úgyhogy minimalizálták az ügyességi részeket. Amikor nagy ritkán mégis előkerül néhány ugrabugra akadály, inkább nevetünk a saját bénaságunkon, például amikor csak annyi lett volna a dolgom, hogy négy levélen átpattogva túljussak a szakadékon, de harmincadik próbálkozásra is lezuhantam. Ekkor a leghangosabban nevető Tóth Balázs kolléga próbálta meg a halálugrást, de két perc után feladta, majd a játékmester Stöki vágott neki a szakasznak, neki talán hatodikra sikerült.

De többnyire inkább logikai feladványok jönnek szembe, kapcsolókat kell elfordítani, Lego-darabkákat gyűjteni, rámpákat húzogatni és szerencsére ezek sokkal könnyebbek, mint mondjuk az Indiana Jonesban. Azonban előfordult, hogy húsz percen keresztül nem tudtam továbbjutni egy pályarészen, aztán megnéztem a tutorialt, és kiderült, hogy nem is kell túljutnom, mert abban az irányban nincs is út. Nem nehezek voltak az akadályok, inkább logikátlanok, hülyék, a Lego Batmanben azonban nem volt ilyen. Volt viszont sokkal több verekedés meg akció, amit időnként odáig fokoztak a készítők, hogy nem volt más dolgunk, mint mindent szétverni a szobában, majd felporszívózni az alkatrészeket Robinnal.

Mert néha bizony porszívójuk van a főszereplőknek, máskor meg repülő ruhájuk vagy falmászó cipőjük, esetleg hőálló páncéljuk. Ezeket menet közben vehetjük fel, és általában szükség is van rájuk, ha teljesíteni akarjuk a pályaszakaszt, de a játékélményhez is sokat ad, hogy mindig más speciális képességekkel tudjuk felruházni a főszereplőket.

Autóval is őrült

Az autós üldözés is új, ami annak ellenére volt élvezetes, hogy az irányítás ugyanolyan béna maradt, mint az ügyességi részekben. Tudni kell, hogy a Legó-játékokban nem magát az autót kormányozzuk, hanem a nézőponthoz képest forog a jármű. A képernyőn ott áll a Batmobil, orra jobbra kinéz a monitorból. Logikusan a felfele nyilat nyomnánk, hogy egyenesen induljon el, ha viszont így tennék, az autó 90 fokkal elfordulna a képernyő teteje felé. Ha ebben a helyzetben tovább nyomjuk a felfele nyilat, már egyenesben marad a Batmobil és biztosan elindul északnak. Az adott irány tehát mindig mást jelent, attól függően, hogy merre néz a jármű orra.

Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy némi gyakorlás után megszokható a vezetés, de ez nem igaz, tíz perc után is össze-vissza forogtam, azt sem tudtam mit csinálok, de meglepő módon ez semmit nem vont le a játék élvezetéből – az autósüldözés kimondottan feldobta a Lego Batmant.

A játék hangulatán sokat segített még a zene. Az első két rész soundtrackjét kapjuk Danny Elfmantől, ami szerintem messze a legjobban sikerült, mert sokkal tovább lehet dúdolni, mint az időközben elkészült Batman zenéket, heroikusabb, erőteljesebb utódainál, ami remek kontrasztot ad ki a fröccsöntött főszereplőkkel. A grafika nem sokat fejlődött az elmúlt években, de ebben a kategóriában talán nem is baj és szerintem kimondottan pofás a felépített világ.

A Lego Batman tehát visszaadta a sorozat becsületét, bár az is látszik belőle, hogy egy következő részhez már nincs elég szufla, szóval az apró finomítások meg az új történet megtalálása mellett már elő kell állni valami igazán újszerűvel is. Vagy mondjuk készülhetne végre egy Lego Szomszédok, amiben semmit sem kell csinálni, csak odaállni a különböző legofigurák mellé, és közben nagyokat sóhajtozni. Az meg már kész Sims.