Eljátszhatnám, hogy együtt nőttem fel a Metroid-sorozattal, hogy az 1985-ös első részt még a Nintendo Entertainment Systemmel játszottam végig, azok voltak a szép idők, emlékszel még a kontroller két piros gombjára?, de valójában hiába is kértem, sosem kaptam meg a játékgépet, és a Metroidot sem ismertem a DS-re megjelent Prime Huntersig.

Beginning of a beautiful friendship

Pedig akkor már húsz éves volt a sorozat, ennek ellenére nem győzött meg az epizód, hiába adtak rá a külföldi magazinok remek osztályzatot, az időnként labdává görnyedő robotnak öltözött nőcske hidegen hagyott. Aztán megismertem a karaktert, pontosabban megtudtam, hogy a játéktörténelem része, sőt, építőköve, oszlopa, csimborasszója, szóval amikor kiderült, jön Wii-re az új epizód, elhatároztam, hogy adok neki még egy esélyt.

És milyen jól tettem. Sejtettem, hogy ha a Nintendo készít a Wii-re egy fps-t, az biztos jól sikerül, hiszen ha valakik, akkor a mérnökök mellett dolgozó programozók tudjanak már mindent kihozni a hardverből, de arra mégsem számítottam, hogy az eddig a hadonászós konzolra megjelent legjobb játékot próbálom ki.

Röviden az alapsztori: a főszereplő, Samus, a robotnak öltözött nő űrhajókon, bolygókon, világokon keresztül küzd a sértődékeny űrkalózok ellen. Képességei folyamatosan fejlődnek, de ezzel nem árt vigyázni, a legerősebb fegyverek ugyanis már a főszereplő életerejéből nyerik energiájukat, így minden lövés meggyengíti Samust. Ahogy a történet kibontakozik, kiderül, hogy a világűr is ugyanolyan intrikus hely, mint mondjuk Pesterzsébet, és ahogy a félénk paripa az inszeminátorra, úgy a jövő harcosa csak magára számíthat. Vagy magára sem.

Nem hiányzott, de jól jött

A Metroid Prime 3-nak a Wii-vel egy időben kellett volna megjelennie, viszont csak most került az amerikai boltokba (Magyarországra csak október végén jön). Majdnem egy évet késett a játék, de nem baj, a konzol így is jól fogyott, és legalább volt idejük a programozóknak csiszolgatni a kódot.

Meg a dizájnereknek. A játék grafikája ugyanis remek. Wii-n hasonlót még nem láttunk, ami persze önmagában még nem jelent sokat, de az új Metroid tényleg képes elhitetni a játékossal, hogy nem egy elavult hardver dolgozik a Nintendo legújabb játékgépében. A világok már-már művésziek, ráadásul kidolgozásuk zavarba ejtően aprólékos, a textúrák, a fények is jól néznek ki. Azt hiszem, ennél többet nem lehet kihozni a Wii-ből, de ez most nem jelent keveset: a grafika X360-on vagy PS3-on is elmenne, miközben a minőség, a mögötte álló munka mindegyik platformon ritkaságszámba megy.

A zene is jó, bár néha mosolyogtam rajta. Ezért biztos robotosat játszó nővé operálna a Magyar Metroid Liga, de hogy minden alkalommal, amikor Samus kiszáll az űrhajójából, ugyanaz a diadalittas zene csendül fel, az mindenesetre mókás. Persze hallottam már ezt a dallamot, a Prime Huntersben is benne volt, szóval biztos hagyomány, de én már csak ilyen bunkó vagyok, a 9. szimfónia Örömódája nekem csak a Die Hard 3. zenéje. A Bryyo bolygón hallható dallam is inkább csak idegesített, a kórusban zümmögő, nyilván pocakos buddhista szerzeteseket legszívesebben megkértem volna, hogy fűzzék be a cipőfűzőjüket, legalább csöndbe lettek volna arra a másfél órára, amíg megpróbálják elérni a zsinórt. Ezzel együtt a zene szinte mindig fokozta a hangulatot, és igényes munka, csak nem mindig találkozott az ízlésemmel.

Majdnem agyatlanul

A játékmenet viszont az első perctől kezdve bejött. Az új Metroid vérbeli fps, úgyhogy bár gondolkozni is kell, a lényeg a lövöldözésen van. Nem is lövöldözés ez, hanem igazi irtás, számtalan méretű és formájú ellenfelet kell hazavágni, a gyilkolás ritmusa tökéletes, két vérengzést pont annyira szakít el egymástól egy logikai feladat, hogy ki tudjuk fújni magunkat.

A legszórakoztatóbb a főellenfelek kivégzése, néha komolyan aggódtam, hogy szétmegy a távirányító a kezemben, annyiszor kellett a tüzelőgombot megnyomni, nem túlzás azt állítani, hogy a keményebb figuráknak négy-ötszáz sugárnyaláb is kevés. Persze az öldöklés önmagában nem feltétlenül öröm, de abban a formában, ahogy azt a Metroid megvalósítja, mindenképpen az. Például amikor egy gonosz sárkánygyíkot kell elpusztítani: percekig együtt zuhanunk elképesztő sebességgel az űrállomás végtelennek tűnő szellőzőrendszerén, és közben megy a csata, első osztályú minőségben.

De jók a logikai feladványok is, bár ezek inkább csak elgondolkodtató másodpercek. Néha meg kell állni egy pillanatra, és eltöprengeni azon, hogyan tudunk továbbmenni. Viszonylag ritkán fordul elő, hogy két-három perc alatt nem jövünk rá a megoldásra, szóval ezek a jelenetek nem törik meg a ritmust, nem idegesítik fel a játékost, csak fokozzák az élményt.

Amikor mégsem jövünk rá fél perc alatt, hogy hogyan tovább, akkor viszont másfél órát töltünk egy szobában. A logikai játékok többségét segít megoldani a szkennerünk: ha nem tudunk továbblépni, elég végigpásztázni a szobát, hogy a számítógép megmondja, melyik tárgyat lehet megrántani, bekapcsolni, felrobbantani. Néha azonban a gépnek sincs ötlete, ilyenkor hosszú perceket, vagy akár egy órát is el lehet tölteni egy nagyobb teremben, mire rájövünk, hogyan tovább.

A Wii távirányítójának hála viszont olyan szinten részesei lehetünk a kalandnak, mint eddig talán még soha. Találkoztam már olyan akciójátékkal, ahol a célzáshoz, a problémák megoldásához a mozgásérzékelős kontrollert kellett használnom, de ilyenkor inkább idegesített az innováció, csak nehezítette a játékmenetet. Azt hittem, hogy az irányító csak a Wii Sports-szerű játékok esetében használható, aztán most kiderült, hogy rendes munkával a kontroller egy fps esetén is megduplázza az élményt.

A játékban

A lövés, mozgás egyszerű: a tévé felé célzunk az irányítóval, mint egy puskával, és ahogy mozgatjuk az eszközt, úgy fordul a karakter. Ezerszer egyszerűbb így lövöldözni, mint egy hagyományos kontollerrel, csak akkor zavarodik meg Wii kütyüje, ha túlságosan kihúzom a képből, ilyenkor a karakter nem tudja, hogy merre forduljon, úgyhogy megpróbálja egyszerre az összes irányt. Bele lehet szokni, de az első harcoknál komoly problémát okozhat a jelenség.

A történet során sokszor kell interakcióba lépni a különféle tereptárgyakkal, ezek tovább fokozzák az élményt. Például külön kaland bizonyos ajtók kinyitása: ilyenkor ki kell húznunk, elfordítanunk, majd visszatolnunk egy kart. A mozdulatsort pontosan ugyanígy kell elvégezni a kontrollerrel, ami közben folyton rezeg, szóval tényleg érezzük a kart, valóban úgy tűnik, mintha a játékban lennénk. Hadonászva lehet letépni ellenfeleinkről a pajzsot: a távirányító Nunchuk-részét elektromos lasszóként használhatjuk, amivel az űrkalózok felé kell suhintani, aztán amikor a fénysugár megragadta a pajzsot, csak meg kell rántanunk az irányítót. Bár ezért fizetnek, mégis nehézen tudom csak leírni az élményt, ki kell próbálni, az irányítás közel tökéletes, a módszer remek.

Hogy azért jusson egy bekezdés a hibáknak is: a látótérből túlságosan sokat kitakar az irányítópanel. Jó lenne, ha az űrhajó nem automatikusan repülne támaszpontról támaszpontra, hanem a mozgásérzékelős kontrollert botkormányként használva irányíthatnánk azt. Kétóránként egyszer találunk egy olyan termet, ahol túlságosan sokat kell tökölni a csapok megnyitásával, a szerkezetek működésbe hozásával, ezeken talán nem is jutottam volna túl, ha nem találtam volna meg a Gamespot teljes leírását. De ennyi, több dolog tényleg nem jut eszembe, és ezeket is csak azért írtam le, hogy ne legyen már olyan szép az élet. Öt pontnál kevesebbet akkor sem adhatok a Metroidnak.