Auguszta
-7 °C
0 °C

Miért volt minta a magyar politikusoknak a portugál diktatúra?

cover.png
2018.08.12. 13:47
A huszadik századi Európa egyik leghosszabban tartó diktatúrája, Salazar portugál állama az 1930-as évek közepétől kezdve egyre erősödő népszerűségnek örvendett hazánkban. Nem egy magyar politikus olyan példaként tekintett rá, amelyből szerintük Magyarországnak is érdemes lett volna tanulnia.

A huszadik század elején, majd az első világháborút követő első egy-másfél évtizedben a főleg a saját bajaikkal elfoglalt magyarok nem sokat törődtek a kontinens nyugati szélén elhelyezkedő, kicsi és jelentéktelennek tűnő országgal, a saját zavarosnak tűnő politikai ügyeibe bonyolódó Portugáliával. Ha foglalkoztak is vele, akkor is általában inkább egy lezüllött, kissé komolytalan országnak látták a kormányváltásokban, sztrájkokban és katonai hatalomátvételekben, vagyis pronunciamentókban bővelkedő korszak Portugáliáját.

Egy példa az 1920-as évek politikai bizonytalanságára Portugáliában: 1921. október 19-éről 20-ára virradó éjszaka egy katonai lázadás, az úgy nevezett Noite Sangrenta (vagyis „véres éjszaka”) során lázadó tengerészek gyilkolták meg António Granjo-t, az ország akkori miniszterelnökét
Egy példa az 1920-as évek politikai bizonytalanságára Portugáliában: 1921. október 19-éről 20-ára virradó éjszaka egy katonai lázadás, az úgy nevezett Noite Sangrenta (vagyis „véres éjszaka”) során lázadó tengerészek gyilkolták meg António Granjo-t, az ország akkori miniszterelnökét

Az akkori közvélekedést jól összefoglalja a Pesti Napló 1926. június 1-i száma: a lap megfogalmazása szerint Portugália földrajzilag ugyan Európa szélén, ám politikailag Európán kívül helyezkedik el. A vélemény egyébként egy újabb, május 28-án kirobbant katonai felkelés kapcsán hangzott el. Ekkor ugyanis még sokan legyintettek az éppen soron következő katonai zendülésre, és a legtöbb ember fejében meg sem fordult, hogy ez egy új korszak nyitánya lehet.

Sőt, amikor a hatalomátvétel után már majdnem fél éve volt uralmon az ország feletti irányítást megszilárdítani képes tiszt, Óscar Carmona, a magyarok – ahogy a Pesti Hírlap 1927. február 27-i száma is írja – még mindig úgy voltak vele, hogy valószínűleg majd őt is

elsöpri az újabb forradalom, amelynek még erélyesebb, határozottabb és bátrabb vezetője akad, mint amilyen ő.

A Braga városából induló 1926-os felkelés vezetője, Manuel Gomes da Costa – a katonáknak ugyan ezúttal sikerült tartósan hatalmon maradniuk, de Gomes da Costa-nak nem, ugyanis nem sokkal a felkelés után egyik társa, a később elnökké avanzsáló António Óscar Fragoso Carmona puccsal megbuktatta
A Braga városából induló 1926-os felkelés vezetője, Manuel Gomes da Costa – a katonáknak ugyan ezúttal sikerült tartósan hatalmon maradniuk, de Gomes da Costa-nak nem, ugyanis nem sokkal a felkelés után egyik társa, a később elnökké avanzsáló António Óscar Fragoso Carmona puccsal megbuktatta

Pedig az 1926-os nacionalista, a parlamentarizmust elítélő és a nemzet megmentését célul kitűző forradalom vezetőinek több további felkelést sikeresen legyőzve tényleg sikerült megőrizniük a hatalmukat. Ezzel pedig kezdetét vette az 1933-ig tartó Ditatura Militar (Katonai Diktatúra), illetve Ditatura Nacional (Nemzeti Diktatúra) néven ismert időszak.

Hiába jeleskedtek azonban a katonák a hatalom megtartásában, ahhoz, hogy a gazdaságilag a tönk szélére jutó, erősen eladósodott országban újra helyreállítsák a normalitást ennél több kellett – egy olyan határozott gazdaságpolitikai koncepció, amellyel az ország megszabadulhat adósságaitól és újra a fejlődés útjára léphet. Ahogy a Pesti Napló már idézett cikke rendkívül pontosan és szinte váteszi előrelátással megfogalmazta:

Anglia [...] állandó bankárja Portugáliának, s nagyon valószínűtlen, hogy [...] [a] tábornok az anyagi függőségnek ezen az állandósult állapotán diktátori attitűdökkel változtatni fog. [...] Portugáliában az adott viszonyok között csupán gazdaságpolitikát, nem pedig forradalmi politikát lehet csinálni, a gazdaságpolitikához pedig nem katona diktátorokra van szükség.

Ezt az igazságot nem sokkal később maguk a katonák is belátták, amikor 1928-ban a gazdasági kérdésekkel kapcsolatos írásai miatt már viszonylagos hírnévnek örvendő coimbrai egyetemi tanárt, António de Oliveira Salazart nevezték ki pénzügyminiszternek.

Ez a kép egy kicsit később, 1941 elején készült Salazarról
Ez a kép egy kicsit később, 1941 elején készült Salazarról
Fotó: Estúdio Mário Novais, licenc: CC BY-NC-ND 2.0

Salazar csak néhány igen kemény feltételt szabva fogadta el a kinevezést, és az ezeknek köszönhetően általa kiharcolt pénzügyi ellenőrző szerep lehetővé tette számára, hogy az egész kormány felett ellenőrzést gyakoroljon. Az elsősorban megszorításokra, pénzügyi szigorra alapozó gazdaságpolitikája sikeresnek bizonyult, olyannyira, hogy külföldön is egyre többen kezdtek a portugál pénzügyi csodáról beszélni.

A madridi magyar diplomáciai kirendeltségről 1932. január 20-án érkezett összefoglaló jelentés írója például így lelkendezett a portugál politikussal kapcsolatban:

Negyedszázados külügyi pályámon alig találkoztam ennél értékesebb és érdekesebb emberrel. Egyetemi tanár és tudós. Mint pénzügyminiszter /1928 óta/ csodákat művelt [...] Szerény, magábavonult, abszolút tisztességű, mélyen vallásos ember, a klerikális párt vezetője. Mint pénzügyminiszer többszázmilliós deficitet, mint valami bűvész, rövid idő alatt nagy budget-fölöslegre változtatott át, és ezt a gazdasági és pénzügyi válság közepette.

A gazdaság és a pénzügyek területén elért eredményei miatt személye hazájában annyira nélkülözhetetlenné vált, hogy 1932-ben az ekkor már köztársasági elnöki pozíciót betöltő Óscar Carmonától a miniszterelnöki kinevezést is elnyerte.

Salazar kormánya bemutatkozik az elnök előtt
Salazar kormánya bemutatkozik az elnök előtt

Salazar ezt követően nem sokat teketóriázott: a következő évben, 1933-ban új alkotmányt fogadtatott el az országgal, majd belekezdett hazája politikai- és államéletének átalakításába. Elvben egy, a kortársa, XI. Piusz pápa szociális tanításaira alapozó, az országot foglakozások szerinti érdekképviseleti csoportokba, vagyis hivatásrendekbe szervező, a parlamentet pedig háttérbe szorító állam kialakítására törekedett. A gyakorlatban viszont egyre jobban a saját kezébe összpontosította a döntéshozatalt, és a következő évtized során lényegét tekintve egy autoriter, diktatórikus rendszert épített ki maga körül.

A portugáliai változásokra lassan a magyar sajtó is felfigyelt; elsősorban azoknak az úgynevezett ifjú katolikusoknak vagy reformkatolikusoknak a köre kezdett el érdeklődni irántuk, akik szerettek volna egy ugyancsak XI. Piusz tanításaira alapozó, szociálisan érzékeny és modern államszervezetet bevezetni hazánkban, és ezért sajtótermékeikben igyekeztek minden ilyesfajta kísérletről beszámolni.

Először a Korunk Szava című katolikus újság szentelt hosszabb írásokat Salazarnak, majd fokozatosan más lapok, például a Katolikus Szemle vagy a Magyar Kultúra is. Ez utóbbinak az egyik 1935-ös cikkében pedig a szerző már párhuzamot is vont a két ország között, és egyúttal mintegy példaként villantotta fel Portugáliát:

Oly korszerű és oly tökéletesen megoldott átalakulás következett be Portugáliában Salazar uralomra jutása óta, s a nemzeti és állami életnek s általában a nemzetpolitikai, társadalmi és erkölcsi gondolkodásnak ez a tényleges átalakulása, megtisztulása és megerősödése oly sok rokon vonást mutat fel azzal a szép és nemes ideológiával, mely 1919–1920-ban kerítette hatalmába a jobb magyar elméket, s a portugál elgondolás minden önállósága mellett is Salazar rendszere annyira párhuzamosan fejlődött ki a fasizmussal, hogy méltán a legnagyobb érdeklődést keltheti nálunk minden olyan ritka időközökben megjelenő újsághír, mely a mai Portugália életéről ad tájékoztatást.

ihelics Vid sajtóigazolványa egy kicsit későbbről, 1956-ból
ihelics Vid sajtóigazolványa egy kicsit későbbről, 1956-ból
Fotó: Barankovics Alapítvány, licenc: CC BY-NC-ND 2.5 HU

Az ország iránti érdeklődés odáig jutott, hogy több olyan újságíró is akadt, aki úgy döntött, személyesen is felkeresi Portugáliát, hogy még jobban meg tudja érteni az ott végbemenő változások jelentőségét. Közülük a legelső az 1937-ben az országba látogató Mihelics Vid volt, aki nem csupán újságíróként, hanem társadalomtudósként, egyetemi magántanárként és több könyv szerzőjeként is ismert volt kortársai előtt.

Több mint egy hónapos útjáról a Nemzeti Ujság hasábjain számolt be, később pedig egy, a salazari berendezkedést tudományos módszertannal vizsgáló könyvet is írt a tapasztalatairól. Útja során a portugál közélet több kiemelkedő személyiségével, sőt még magával Salazarral is sikerült találkoznia, illetve interjút készítenie.

Útja egyben azt is jelezte, hogy az új portugál államszervezet fokozatosan a magyar politikai elit tagjainak érdeklődését is felkeltette. Utazásához az anyagi támogatást ugyanis az ekkor még a Magyar Nemzeti Bank élén álló Imrédy Béla biztosította; ő a következő évtől, 1938-tól – immáron miniszterelnökként – egy katolikus, a pápai enciklikákon alapuló, korporatív társadalmi reformot hirdetett az ország számára. Terveiről az 1938-ban budapesti portugál követté kinevezett José da Costa Carneiro így számolt be Salazarnak írt jelentésében:

...ez a program több különböző ponton is illeszkedik a jelenlegi portugál újjáépítés általános irányához, néhány részletében pedig Excellenciás uram [vagyis Salazar] kormányzati munkájának közvetlen hatása érződik rajta.

Nem véletlen tehát, hogy több magyar kortársa egyenesen a „magyar Salazarnak” kezdte nevezni Imrédyt, ahogy például a katolikus újságíró, Katona Jenő is, aki így nyilatkozott róla:

Emberi egyénisége [...] inspirációját a lélek csendjében, a keresztény kegyelmi élet mélységes átélésében találhatjuk meg [...] A magyar Schachtból, amivé bizonyos katolikus szellemek az ő helyén bizonyára lettek volna, sokkal inkább a magyar Salazar lehet.

Mihelics Vid Az új Portugália c. könyvének borítója
Mihelics Vid Az új Portugália c. könyvének borítója
Fotó: moly.hu

A fentieken túl a portugál követ későbbi leveleiben arról is gyakran beszámolt, hogy a korabeli magyar politikusok között mennyire népszerű személynek számít a portugál diktátor. Ennek okát pedig a következőkben vélte felfedezni:

„Tökéletesen érhető, hogy a portugál újjáépítés – amely teljes mértékben önerőből ment végbe – bőséges tanulsággal szolgál ezeknek a kis országoknak a számára, és bizakodásra ad okot a vágyott függetlenségük során. Ahogy az is érthető, hogy politikusaik között és szellemi elitjük soraiban erős szimpátia él országunk iránt, és heves vágyat éreznek arra, hogy utánozzanak minket [...] Ami [...] még [ugyancsak meglepő a magyarok számára] – és ezt a beszélgetéseimből tudom –, az a gazdaság meglepő eredménye; a hadsereg újbóli felfegyverzése, a haditengerészet felállítása, illetve a külpolitika igenlése. [...] Ez ad ezeknek a kis népeknek további reményt arra, hogy lehetőségük van a független létre, miközben hatalmas szomszédaik barátságtalan vonzásának vannak kitéve, és olykor erősen megviseli őket ez a sok ellenkező előjelű csábítás. A portugál példa – és annak nemzetközi következményei – rendkívüli mértékben vonzó és ígéretes. Most ez az ország is úgy véli, hogy megtalálta a mienkhez hasonló tettek végrehajtására alkalmas személyt annak az Imrédy úrnak a személyében, aki ismeri Excellenciád munkáját, sőt – ahogy azt elmondta nekem – csodálja is azt."

A megnövekedett érdeklődést mutatja, hogy időközben az Imrédy köréhez tartozó Oláh György, az Új Magyarság című lap munkatársa is kilátogatott Portugáliába, hogy a helyszínről számoljon be tapasztalatairól. A hazai pozitív híradásokon felhizlalt képzeletű újságírót eleinte szinte sokkolta, amit az országban tapasztalt:

– Hol van Salazar? – kérdezzük, mikor a majd háromnegyedmilliós, fényes főváros közepén, pár lépésre a legszélesebb sugárút promenádjától, még az embereknél is jobban elkorcsosult kutyanagyságú szamarak kapaszkodnak föl a fehérneművel fellobogózott, ócska sikátorokon és hátukon cserépkorsókban olajat, meg petróleumot cipelnek, mert a szegénység még most is ezzel világít itt. A közkutak rozsdás csorgóinál százával vár sorára az otthon nyilván vízvezeték nélkül élő lisszaboni proletár. A postahivatalok bejáratánál, mint Abesszínában, levélfogalmazó írnokok várják kis asztalaiknál az analfabéta ügyfeleket.

Végül azonban az országban uralkodó nyomorról és elmaradottságról szerzett személyes tapasztalatai sem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy megingassák Salazar iránt érzett lelkesedését – sőt, az újságíró ezek után még heroikusabbnak látta és láttatta a küzdelmet, amelyet a portugál politikusnak hazája érdekében kellett folytatnia.

Hasonló következtetésre jutott a nem sokkal Oláh után az országba érkező társadalomtudós és társadalombiztosítási szakember, Kovrig Béla is a Nemzeti Ujságnak írt cikkeiben.

Önkéntelenül tör ki belőlem a vágy az igazi, tudatos, az akaratos Portugália után. De ugyanakkor éreztem annak a férfiúnak roppant feladatát, nehézségeit, magánosságát, aki a nemzet legjobbjaival nem hajlandó beletörődni a múlt dicsőségén való egyhangú, terméketlen kérőzésbe, más hatalmak gyámkodásába, a nép felláh-sorsába.

1939-ben a politikailag fokozatosan más irányba tolódó Imrédy lemondásra kényszerült, a miniszterelnöki széket pedig Teleki Pál foglalta el. Ő kezdetben szintén át kívánta volna építeni a magyar politikai rendszert – az új társadalom alapjának pedig ő is az alulról építkező, állami beavatkozás nélkül létrejövő hivatásrendi, korporatív berendezkedést tette volna meg.

Az új szervezet kialakítása során a magyar sajátosságokat figyelembe véve elsősorban a korabeli olasz és osztrák példákból merített volna, de nagy érdeklődéssel tekintett a portugál rendszerre is. Ez olvasható ki 1939-es, az országgyűlés felsőházban elmondott beszédéből is, melyben az általa kidolgozott alkotmányreform népszerűsítése kapcsán így fogalmazott:

...Portugália kis állam és így sokkal több tanulságot ad nekünk, mint a nagy államok berendezései, amely államok sok mindent megengedhetnek maguknak, amit egy kis állam nem tehet.

Kovrig Béla
Kovrig Béla
Fotó: Wikimedia Commons

Ugyan alkotmányreformja végül elbukott, a portugál példa iránti figyelmét mi sem mutatja jobban, mint hogy magának a portugál berendezkedésnek a magyarországi népszerűsítésében is részt vett: 1940-ben ugyanis megjelentette Salazar beszédeinek magyar fordítását. Az első megjelenést pedig 1941-ben egy második kiadás is követte. A könyv publikálása kapcsán magával Salazarral is felvette a kapcsolatot, hogy engedélyt kérjen annak lefordítására.

Érdekes módon Teleki fontosnak tartotta, hogy portugál kollégája számára részletesen megokolja, miért szeretné, ha a könyv magyarul is megjelenne. Szerinte a portugál népnek sikerült feltámadnia, ez a siker pedig a magyarok számára is tanulságos lehet, mivel Portugália méreteiben és problémáit illetően is hasonlít Magyarországra – jóllehet a két ország gondjainak gyökerei alapvetően másutt keresendőek. Szerinte a honi ideológiai kiegyensúlyozatlanságok miatt még hosszú nevelőmunkára van szükség Magyarországon, ebben nevelőmunkában pedig Salazar könyvének magyar fordítása elsőrendű segítség lenne, mivel ugyan a két ország körülményei, földrajzi helyzete, illetőleg az őket fenyegető veszélyek eltérőek, az elvek viszont, amelyekkel maga Teleki is szerette volna átitatni a nemzetet, nagyon hasonlóak.

A mű megjelenését Teleki annyira fontosnak tartotta, hogy még a magyar fordítás egyik előszavát is ő írta meg – ebben pedig így foglalta össze célkitűzéseit:

„Oliveira Salazart én kértem meg, hogy engedje meg magyarra lefordítanunk ezt a könyvét. Fontosnak tartottam, hogy a magyarság is ismerje meg közelebbről ezt a nagy és komoly férfiút és következetes országépítő munkásságát. Fontosnak tartottam, hogy a világnak ebben a nagy átalakulásában, a magunk nagy feladatai előtt állva, minél több ország és nemzet párhuzamosan hasonló problémáit, törekvéseit és egyaránt vezérférfiait és irányító munkásságukat ismerje meg a magyarság. Ebből nemcsak azt a nagy elvet és igazságot tanuljuk meg, hogy minden nép, minden nemzet a maga jellege és jellemvonásai szerint formálja sorsát, és hogy vezérlőférfiai is a népi jellegből merítik erejüket és cselekedeteik igazságát, de sok más tanulságosat is meríthetünk a részletekből. Mert amilyen önmagát rövidesen megbosszuló hiba volna más ország, más nép berendezkedéseit másolni, éppoly sokat tanulhatunk azok teljesítményeiből és kísérleteiből egyaránt. És Salazar munkássága épp azt mutatja, miként igyekszik egy kis nemzet a maga sajátos egyéniségét, jellegét, gondolkodását megóvni, megőrizni és fejleszteni. Nekünk különösen hasznos egy kis ország példáját is megismernünk, az új életre berendezkedés szemeink előtt álló nagy példái mellett.

Hálás köszönetet mondok Oliveira Salazarnak, amiért engedélyével lehetővé tette, hogy nagy tanítását a magyaroknak átadhatom és erős a reményem, hogy nagy haszonnal fogják azt magukba szívni vezetők és vezetettek egyaránt.”

Salazar Teleki által lefordíttatott művének második kiadása
Salazar Teleki által lefordíttatott művének második kiadása
Fotó: regikonyvek.hu

A könyv másik előszavát Ottlik György, a két világháború közötti magyar külpolitikai gondolkodás egyik jelentős formálója, a külpolitikai publicisztika fontos alakja jegyezte. Ő 1940-ben a portugál állam meghívásának eleget téve szintén járt az Ibériai-félszigeti országban, hogy részt vegyen annak jubileumi ünnepségein, tapasztalatairól pedig ő is beszámolt a Nemzeti Ujságba, illetve az általa szerkesztett Pester Lloydba hazaküldött cikkeiben.

Ugyan Teleki 1941-ben elhunyt, ráadásul ekkor már a magyar politikai vezetőknek is sokkal sürgetőbb problémákkal kellett szembenéznie, mint az államszervezet teljes átalakítása, a Portugália iránti figyelem továbbra sem tűnt el teljesen. 1942-ben újabb magyar könyv jelent meg a salazari államberendezkedésről a budapesti portugál követséggel szoros kapcsolatban álló, az ország népszerűsítésén ennek munkatársaival együttműködő Pajzs Elemér tollából. A könyv elkészültét maga Salazar is figyelemmel kísérte, így megjelenését követően utasította is a nagykövetséget, hogy köszönjék meg a szerzőnek munkáját.

Pajzs Elemér könyve: Salazar. Egy kis ország nagy építője

Ekkoriban viszont Salazar országa sajátos társadalomszervezete helyett sokkal inkább már azért kezdett érdekes példa lenni a háborúba egyre jobban belesodródó magyarok egy része számára, mert azon kevés európai állam egyike volt, amelyiknek sikerült elkerülnie, hogy más hatalmak bevonják az egész kontinenst lángba borító küzdelembe. Ahogy egy 1942-ben a Magyar Nemzet hasábjain megjelent cikk megfogalmazta:

„Salazar kormányra jutása kezdetben Portugália belső megszilárdulásának ügye volt, az európai feszültség növekedtével azonban ez a kormányzat az általános európai biztonság és béke egyik legszilárdabb bázisává emelkedett. [...] az Atlanti-óceán peremének ez a kis országa nemcsak összekötő kapocs, a nemzetközi diplomáciai tevékenység egyik legfontosabb területe, hanem egyben a megszakítatlan európai fejlődés biztos záloga is. [...] Salazar rendszerének különös érdekességet ád, hogy a diktatúrának ez a keresztény formája általános elismerésre talált a szembenálló táborokban. [...] a portugál kormányzat éberen figyeli a nemzetközi politika minden fordulatát, de szilárdan kitart békés magatartása mellett a környező nagyhatalmak ütközései között.”

Hasonló kérdés, a kis nemzetek háború utáni szerepe és a portugál példa ilyen értelemben való megismerése lehetett az egyik motivációja annak, hogy 1943 nyarán a magyar kormány meghívására hazánkba látogatott João de Ameal, egy Salazart támogató portugál értelmiségi, hazája elismert történésze, akinek újságíróként, majd 1938-tól a portugál akadémia, 1942-től pedig a nemzetgyűlés tagjaként fontos szerepe volt portugál állam ideológiai megalapozásában.

João de Ameal és felesége Magyarországon
João de Ameal és felesége Magyarországon
Fotó: Film Színház Irodalom, 1943. július 16–22./ Arcanum Digitheca

Ő a Magyarország című lapnak adott nyilatkozatában például a következőket mondta:

„Portugália és Magyarország küzdelmes évszázadok során mindig megtalálta a leghelyesebb utat, amelyre történelmi hagyományai kötelezték. Ez adja a két állam súlyát és erejét, függetlenül attól, hogy az úgynevezett »kisnemzetek« sorába tartozik. Nem tudni milyen béke jön, és mi lesz Európa újjárendezésének alapja. De bizonyos, hogy a magyar népre szüksége lesz ennek a békének, ennek az újjárendezésnek egyaránt.”

A Kis Újságban pedig a németellenes Dessewffy Gyula így elmélkedett látogatása kapcsán:

„Ritkán éreztem olyan összhangot, szellemi közösséget idegen emberrel, mint az idegen országnak ezzel a messziről jött fiával. Mintha csak ezekben a gondolatokban egy új, lassan alakuló világ alapelemei rejlenének, amelyek még a homályban derengenek csupán, de mégis egy új jövő halvány kontúrjait mutatják. Mintha a sokat emlegetett új Európának csíráit vélnők felfedezni bennük, amelyek meggyőződésünk szerint a szellemi közösségben, egy magasabb erkölcsi és értelmi rendben foganhatnak meg.”

A háború vége azonban más sorsot rejtegetett Magyarország számára, így a portugál példa tapasztalatainak hasznosítása végképp lekerült a napirendről – olyannyira, hogy az 1945-ben az országban a lábát megvető új politikai hatalom az összes, a portugál rendszerről szóló magyarul megjelent könyvet tiltólistára helyezte.

A két háború közötti magyar elit azonban jó ideig valószínűleg továbbra is nosztalgiával gondolt a salazari berendezkedésre – ezt pedig az utolsó éveit Estorilban eltöltő Horthy már Portugáliában elmondott szavai is jól alátámasztják:

„...olyan hatalmat találtam itt, amelyet mindig növekvő csodálattal kellett szemlélnem, és amelyet dr. Oliveira Salazarnak, ennek a széles körű és világosan látó államvezetőnek az atyai és biztos vezetése alatt álló ország tökéletes adminisztrációja nyújt. A hatalom teljesen az ő kezébe van adva. A rend tökéletes mindenütt és napról napra élénkül a fővárosban a prosperitás, ennek az általam eddig ismert országok közül legbékésebb, tengerentúli területekkel rendelkező ország fővárosának a prosperitása. Portugália – miután a rendetlenség és a rendezetlenség sötét periódusán átküzdötte magát – megérdemelte ennek a kiváló személyiségnek az eljövetelét, akinek munkáján, elfogulatlanságán és elhatározásain keresztül láthatjuk hatalmas intelligenciáját, amely a mostani világ vezetői között ritka tulajdonság... Salazar ezenfelüli olyan szellemi akarattal és jósággal rendelkezik, amelyet mindazok elismernek, akik, mint én, már gyakorolták a hatalmat. Kormányának szigorú alkotmányos jellege ellenére diktátornak nevezik néhányan. Nem ő az egyedüli, akikre jogtalanul használtak ezt a címet. De ha minden diktatúra ilyen lenne, akkor a jelenleg ismert kormányformák közül a valóságban ez a legjobb. Ezen a jól irányított földön, ebben a csodálatos környezetben és ennek a barátságos és bátor népnek a körében élni – úgy ítélem meg – privilégium számomra, súlyos küzdelmekkel teli, hosszú életem után még édes békében.”

A cikk az és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!

A cikk alapjául a nemrég megjelent Portugália megítélése a két világháború között c. könyv szolgált, amelyet április 20-án a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutattak be.

Borítókép: Lisszaboni látkép az 1930-as évekből Fotó: gahetna.nl

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!