Ödön
2 °C
11 °C

A lemezjátszózás kapudrogja

patrick-perkins-342329-unsplash
2018.08.20. 15:02
Hol kezd megmutatkozni a digitális hangzás hátránya az analóg hanglemezek finomságával szemben? És mennyit kell fizetnünk érte? Erre kerestük a választ, miközben végighallgattuk az Audio-Technica lemezjátszó-kínálatát és hangszedőit.

Miért venne bárki lemezjátszót az Úristen kétezertizennyolcadik évében?

– kérdezhetné bárki, akinek nincs lemezjátszója, mert akinek van, az nyilván nem kérdezne rá, hogy miért vette, pláne nem tőlem; de ha nem lenne neki, és rákérdezne, hogy nekem miért van, gyanakodnék, hogy költői kérdés-e ez, vagy tök komoly, mert más tőről fakad egy kultúrarajongó kíváncsisága, mint az örömgyilkos puritáné, aki most éppen lemezjátszót mondott, de mondhatott volna Kobe marhát, kasmírpulóvert, kortárs festményt, francia kölnit, vagy bármit, ami örömöt okoz az érzékszerveknek, tehát bűn pénzt költeni rá; de hát ilyen előítéletekhez vezet, ha valaki túl sokat olvassa Max Webert és a Bibliát, cave canem. Ha viszont a kérdés nem világnézeti, hanem kulturális-akusztikai, és tényleg egy lemezjátszóról szól, azt válaszolnám, hogy

azért, mert ez a legjobb dolog, amit az ember a fülével tehet

(a szexuális gerjedelmet keltő fülmasszázst leszámítva, márpedig én leszámítom, le én, nekem a szexhez ivarszervek kellenek, a fülön át elért orgazmushoz meg Robert Ludwig hangmérnöki munkája és egy Koetsu hangszedő, de hát ide vezet, ha az embernek van lemezjátszója meg fasza, sutor ne ultra crepidam).

Az értetlenség oka világos, persze: egy drágább hanglemez árából kijön egy éves Spotify-előfizetés, közvetlen hozzáféréssel több tízmillió dalhoz, az egész elfér egy telefonon, bárhová magunkkal vihetjük, és a port se kell törölgetni róla. Tudja ezt egy lemez? Nem tudja. Na de képzeljék el ezt az érvelést Kobe marhával, aminek az árából annyi bóti parizert lehetne venni, hogy egy évig reggelizne belőle egy falusi iskola. A parizer lényege a tápérték, a Kobe marháé meg az íz; a Spotify a mindennapi kenyér, a lemezjátszó meg az egzotikus ínyencfalat. Enni sem csak éhségből szoktunk, hanem az ízekért is; ugyanígy van ez a zenével meg a lemezjátszóval. A fülnek ugyanaz a hangminőség, mint a nyelvnek az ízek. De a felvételkor túlvezérelt, streameléskor tömörített, olcsó fülessel megnyomorított akusztikus torzítás nem jó étvágygerjesztő; ahhoz adalékanyag- és ízfokozómentes nettó zene kell.

A hangminőség önmagában is jó érv a lemezjátszó mellett, de még fontosabb szempont, hogy milyen kincsekre lehet bukkanni lemezboltokban turkálva. Hiába a Spotify intelligens ajánlórendszere, ami új zenéket ajánl a korábbi választásaink alapján, az a helyzet, hogy

az interneten nincs fönt minden zene,

egy lemezboltban meg találhatunk meselemezt, vicces japán jazzt a fűszívásról, híres zenészek negyvenes évekbeli rádiófelvételeit, régi klasszikusokat Hungaroton-nyomásban, nyugatnémet krautrock-ritkaságokat, obskúrus soul- és funklemezeket, harmincéves acid house-t, meg egy csomó új és újranyomott slágerzenét a bevásárlóközpontok műszaki osztályán. Hogy ezek pont nem érdeklik? Talán még nem, de egy jó hangrendszer és egy lemezjátszó nemcsak gyönyörködtet, hanem az ízlést is formálja, elkerülhetetlenül. (Medium is the message, mondta Marshall McLuhan; szar zenére nem érdemes jó cuccot venni, fordította Csontos István.)

A lemezjátszózás kicsit hasonlít a veteránautózáshoz. Egy évszázados technológiára épülő mechanikus szerkezetet fogadunk örökbe; az első megvásárolt példányról általában kiderül, hogy háromszor annyit költhetünk rá, mint terveztük; és fenntartani sem lesz olcsó mulatság. Azokat is nehéz lesz meggyőzni, akik Orion hangfalak torzításán és olcsó Akai lemezjátszók pattogásán keresztül ismerték meg a lemezhangot. Az olcsóbb készülékek sem tudnak ennél sokkal többet, és éppen azokért fizetünk meg a legdrágábban. Már csak azért is, mert a beállíthatatlan karok szétkaristolják a drága lemezeket, és nemhogy a cd, de a kazettás magnó is szebben szól náluk.

Amikor az Audio-Technica fölajánlotta, hogy tesztelhetjük a forgalmazott lemezjátszóikat, felvillant a lehetőség, hogy talán lesz közöttük egy jó belépő szintű modell, egy ilyen akusztikai kapudrog, ami még megfizethető, de már megmutathatja a hanglemez erényeit, élményszerűségét. Az Audio-Technica úgyis évtizedek óta foglalkozik lemezjátszókkal. Nem high-end készülékeket gyártanak, inkább a jóféle consumer hifi a fő profiljuk, klassz stúdió fejhallgatókkal, egy csomó best buy hangszedővel, és persze lemezjátszókkal. Ennyiért nagyon jó, szokták mondani mások, és most már én is mondom, mert tényleg jók, lemezjátszónak is, meg esettanulmánynak is a mai zenehallgatói igényekről, és az árérzékenység miatt kötött kompromisszumokról.

AT-LP60-USB / AT-LP60-BT

A legkorszerűbb modell a leginkább fapados is; divatos, kompakt, olcsó. A tesztpéldány színe fehér, az alapmodellé fekete, az Urban Outfittersben árult limitált kiadásé sárga (pontosabban pumpkin, azaz sütőtöksárga). A színválasztás, az Urban Outfitters, illetve a típusszámban olvasható BT (mint bluetooth) rövidítés azt sugallja, hogy ez a manapság elterjedt, vezeték nélküli, digitális rendszerekbe illeszthető könnyűsúlyú kis divatlemezjátszó, nem csúcshifi. Drágább, mint a működési minimumot lemezkárosítási maximummal kombináló Crosley táskalemezjátszók, de jobban is szól. Van pár lemezed, amiket emlékbe vettél egy koncerten a merchandise-pultnál, meg egy bluetooth fülesed vagy hangsugárzód, amit mindennap használsz? Tessék, ezzel közös nevezőre hozhatod őket.

at lp60 1 sq july3118
Fotó: Audio-Technica

A készülék beállítása és beüzemelése nem bonyolult. A csomagból kipakolva elénk kerül a porvédő plexi, a lejátszó, illetve az alumínium tányér és a lemezalátét. A perem alá belógó szalagdarabka két végét a tányér tetejéhez ragasztották; a ragasztót letépve megfoghatjuk a szalag két végét, és elhúzhatjuk a tányér belső pereméhez simuló ékszíjat. (Puszta kézzel ne babráljunk az ékszíjjal: a bőr zsírtartalma nem tesz jót neki.). A tányért tegyük a motortengelyre, majd a szalagot tartva forgassuk el, amíg a tányér nyílásán át meg nem pillantjuk az aranyszínű motorcsapágyat. Hurkoljuk rá erre az ékszíjat; ez forgatja az ékszíjat, az ékszíj meg a tányért.

Ez a szíjhajtásos (belt drive) működési elv lényege, dióhéjban. Ezek nem közvetlenül a tányért forgatják, hanem egy motorcsapágyat, az ékszíj meg biztosítja az erőátvitelt. Mivel a motorcsapágy nem érintkezik közvetlenül a lemeztányérral, a tányér nem (annyira) veszi át a motor rezgéseit, amit a lemezjátszótű jól hallhatóvá torzítana, és a futása is természetesebb, mert a tányér lendülete miatt a mozgás egyenletességét kevésbé befolyásolja az áramingadozás.

A lemezjátszótest tömzsi, de alacsony; lapos négyzet, lekerekített sarkokkal. A készülékház szépen csillogó műanyag, az áttetsző porvédő plexi pont megduplázza a magasságát. Lemezjátszóhoz képest kicsit sok rajta a kezelőgomb. Jobb oldalt, felül van egy kallantyú, amivel a kis- és nagylemez közti méreteket válthatjuk. Az előlap jobb oldalán a Starttal indíthatjuk az automatikus lejátszást. A karhoz hozzá sem kell nyúlnunk, mert magától fölemelkedik, elkacsázik a kezdő lemezbarázdához, majd leereszkedik, és elindítja a lejátszást. Ezt a Stoppal, illetve a Pause-zal szakíthatjuk meg: előbbi felemeli a kart és visszateszi a villába, utóbbi csak felemeli, illetve lesüllyeszti azt. Bal oldalra került a 33/45-ös fordulatszám váltókapcsolója.

A teszteléshez kapott márkatárs bluetooth-os fejhallgatóval is teszteltük a hangzást. A fülpárnája szépen forgatható, jól követi a fej alakját; a párna bélése műbőr, a kagyló műanyag, akárcsak a fejpánt, mégis minőségi darab benyomását kelti. A lemezjátszó bal oldalán található gombot villogásig kell nyomva tartani, hogy a készülék összeszinkronizálódjon a fülhallgatóval, és voilá: digitálisan streamelhetünk egy analóg hanghordozót!

Ilyen fokú ízléstelenségért egy világhatalom vezetőjét jogosan érheti megvetés, de a puszta hangminőség miatt nem. A fülhallgató és az AT-LP60-BT összjátéka kicsit fémes hangképet eredményez, enyhén öblös, szokatlan kicsit, de hát itt nettó analóg információ nem nagyon jelenhet meg. (Ez nem a fejhallgató hibája, digitális forrásokkal magabiztosabban bánik.) Viszont még így, a digitális adattovábbítással is megmarad valami a hanglemezek sajátos karakteréből; a különböző országokban nyomott lemezek minőségi különbségeit éppúgy kihallani róluk, mint a producer vagy a hangmérnök keze munkáját.

Az AT-LP60-BT sejteti, hogy a hanglemezben, mint formátumban több van, mint amennyit ki tud hozni belőle – de ennél a sejtetésnél nem nagyon megy tovább. Amennyire kényelmes és kompakt, annyira fejlődésképtelen is. A hangszedő (az a kis tömzsi izé a lemezjátszókar végén, amiből kilóg a tű) az AT-LP60-BT-n nem cserélhető jobbra. A kar egy műanyagdarabban végződő fémcső. Nincs rajta ellensúly, se antiskatig-állítási lehetőség (ezekről később), bár cserélhetetlen hangszedővel értelme sem lenne. A műanyag készülékház könnyen átveszi a környezeti rezgéseket; munkaasztalra téve minden billentyű leütésekor hallhatjuk az extra basszust. A lemezjátszó hátulján van egy analóg hangkimenet, amit vonalszintű (line) illetve alacsony jelszintű (phono) üzemmódba is kapcsolhatunk; utóbbit akkor érdemes, ha szeretnénk a lemezjátszót külső előerősítőre kötni (erről is később). Sajnos maga a kimenet nem dupla RCA, csak egy jack-aljzat – költségtakarékos, csak ezt is a hangminőség bosszulja meg.

A fenti a paraméterek érvényesek az AT-LP60-USB-re is, csak – ahogy a név is sejteti – ez nem bluetooth-, hanem USB kapcsolatot létesít, és nem vezeték nélküli hangrendszerekkel, hanem számítógépekkel. A lemezjátszóhoz adott, pc- és Mac-kompatibilis Audacity szoftverrel mp3-ba konvertáljuk a meglévő lemezgyűjteményünket. Okos biztonsági játék: az analóg korszak hanghordozói, digitális menekülőutakkal ellátva.

Viszont ezeknek meg is kérik az árát.

A két lemezjátszó alapmodellje, a bluetooth- és USB-mentes AT-LP60 még csak 99 dollárba került; az AT-LP60-USB 129-be; az AT-LP60-BT már 149-be. Ha valaki egy fakszni nélküli lejátszót szeretne a meglévő bluetooth hangrendszere mellé, vagy archiválná a családi lemezgyűjteményt, annak ezek hasznos extrák lehetnek. De akit nem érdekelnek a digitális szolgáltatások, azok másfélszer annyit fizethetnek egy bővíthetetlen kar-futómű-hangszedő kombinációért. Mindezzel együtt a bluetooth-os és USB-s lemezjátszók erős mellékszereplők lehetnek egy olyan otthoni hangrendszerben, ahol nem főműsoridős program a lemezjátszózás.

AT-LP3

Végignézve a teljes termékskálán, az LP3 az LP60 és az LP5 hibridjének tűnik – legalábbis a formatervet tekintve. A készülékház még mindig plasztik, de a bal és jobb peremek felé ívben keskenyedő test már megemelt lábakon áll. Az előlapi gombok ismerősek, csak a Pause tűnt el; a lemezjátszó karját már a karcsapágy közelébe helyezett emelőkarral emelhetjük föl. Apropó, kar: az LP3-nak már rendes, beállítható hangkarja van, ellensúllyal, antiskatinggel, kapcsolható MM/MC phono erősítéssel, és cserélhető (shelles) hangszedővel.

at lp3 bk 1 sq
Fotó: Audio-Technica

Na jó, most tartunk egy azonnali kérdések óráját.

  • Mi az a shell? Egy cserélhető foglalat a kar végén, amibe belecsavarozhatjuk a hangszedőt. Ha többféle hangszedőt használunk (például egyet klasszikus zenére, a másikat mono lemezekre, a harmadikat modern sztereó felvételekre), előtte rögzíthetjük őket a shellekre. Cserénél csak meg kell lazítanunk a kar végén a bajonettzárat, egy mozdulattal kikapni a 4 karkábel 4 pontján csatlakozó shellt, visszacsavarjuk a zárat, beállítjuk az ellensúlyt, és kész is vagyunk.
  • Mire jó az ellensúly? Minden lemezjátszótűnek más az optimális nyomása, amivel a lemezbarázdához kell szorítani. Alacsony nyomásnál a tű nem követi rendesen a barázdát, túl magasnál viszont gyorsabban kopik a tű és torzul a hangkép. A beállításhoz az ellensúlyt addig kell tekerni, amíg a kar nem billen se föl, se le, csak egy helyben lebeg – ez az egyensúlyi érték. Ezután az ellensúly előtti számozott tárcsát addig tekerjük, amíg a nulla egy vonalba nem kerül a karon jelzett sávval, majd az ellensúlyt a tárcsával együtt addig forgatjuk, amíg a skálán el nem érjük az optimális tűnyomást – az Audio-Technica hangszedők esetén a 2 grammot.
  • Mi az az antiskating? A lemez egy 12 hüvelyk nagyságú koncentrikus kör, amin lejátszás közben a tű, a hangszedő és a kar a tehetetlenségi erő miatt néhány centinewtonnyi erővel a lemezcímke közepe felé sodródik. Emiatt elbillenhet a sztereó hangkép, mert az erő a barázdában haladó tűt a címke felőli oldal irányába húzza. Az antiskating ennek az erőhatásnak a kiegyensúlyozására való.
  • Mi az a phono erősítő? A lemezjátszókból kijövő jelszint alacsonyabb, mint amennyit egy telefon ad le a fülhallgató-kimenetén. Ha a hangszedő mellé tartja a fülét, hallhatja azt a kis cincogást a lemezen; na, a phono erősítő ezt tolja meg az úgynevezett RIAA korrekció szabványai szerint. A lemezgyártáskor vágott mesterlemezre ugyanis nem lineáris jel kerül: előbb megemelik a magas hangokat és megvágják a mélyeket. Ez a hanghullám kerül a lemezre. Lejátszáskor a phono erősítő a vágással ellentétes arányokkal erősít: felerősíti a mély hangokat és csökkenti a magasakat. A végeredmény: lineáris, kiegyenlített hang.
  • És mi az az MM/MC hangszedő? Két különböző hangszedőtípusról van szó. Az MM (moving magnet) hangszedőknél egy mozgó mágnes alakítja elektromos jellé a rezgéseket, amiket a tű vesz föl a barázdából. Az MC ( moving coil ) mozgó tekercsekkel éri el ugyanezt a hatást. Két különböző konstrukciós elv. Kezdőknek nem tanácsos drága MC hangszedővel kezdeni , már csak azért sem, mert ha ezek tönkremennek, a hangszedővel együtt dobhatjuk ki, az MM-ekben viszont cserélhető a tű. Az MC hangszedők kisebb elektromos jelet generálnak, amit extra erősítéssel kompenzálnak, így külön illesztőtrafó kell hozzájuk, ami ugyancsak drága, és hajlamos a gerjedésre. Az MC hangszedők a felépítésükből adódóan jobban szólhatnak, mint az MM-ek, de ahhoz megfelelő futómű, kar és erősítés is kell. Olcsóbb lemezjátszóhoz nem érdemes MC-t venni. Drágább és macerásabb, mint az MM, és soha nem fogja kifutni magát.

Az LP3-nál kedves gesztusnak tűnik az MC erősítés felajánlása, de ha tudjuk, hogy phono erősítőből van 15, 150 és 1500 dolláros is, sejthetjük, hogy az LP3-ba milyet építhettek bele. Az érzékeny mozgó tekercses hangszedők amúgy is jobban szeretik az az akril vagy üveg lemeztányért, mint az LP3 fémjét, és stabilabb karokhoz vannak szokva. Az LP3 valószínűleg nem tudna se erősíteni, sem kézben tartani egy jobb MC-t.

Elsőre bosszantó, hogy az analóg hangkimenetek ugyan dupla RCA csatlakozót kaptak, de ezek fixen a géphez illesztett, lecserélhetetlen kábeleken lógnak. Nem mintha egy műanyag házas gépből high end lejátszót csinálna egy ezüstözött interkonnekt, de a gyári kábel nem túl hosszú, és ez befolyásolja, milyen messzire tehetjük az erősítőtől. Vajon a 4 milliméter vastag lemezalátét és a rezgéscsillapító anyagból készült lábak blokkolják a hangfalakból fölvett rezgéseket...?

De blokkolják ám. Plasztik géptest ide, tyúkbél összekötő kábelek oda, az LP3 lendületes, élvezetes prezentációt nyom, Prince funkos tánczenéjével éppúgy, mint a Glenn Gould-féle Holdfény-szonátával. Nem megy rá a sosem hallott részletekre, nem rajzol holografikus színpadot, de nem is csinál kamarazenekart a szimfonikusból. Nem csinál tűrhetetlen ricsajt a Pixiesből, de nem is merül túl mélyre a The Bug Angels & Devilsével . Csak szól, kontrolláltan, kiegyensúlyozottan, szolid kontúrokkal; nem vállalja túl magát, de nem is nagyon hibázik. Hiába tűnik hibridnek, egyben van. 250 dollár; egy százassal drágább az AT-LP60-BT-nél, de Magyarországon nagyjából ugyanannyiba kerül mindkettő. Kevesebb digitális szolgáltatás, jobb hangminőség; fair csere. És ha új phonóval vagy hangszedővel javítanánk a hangon: megtehetjük.

AT-LP5

Tényleg logikusnak tűnne, ha az LP5 az LP3 utáni evolúciós lépcsőfok lenne, de nem az: ez egy korábbi AT-modell, az LP120-as DJ lemezjátszó audiofilekre fazonírozott verziója. A cég új DJ modelljét már AT-1200-nak hívják, és a kialakításukat tekintve tényleg hasonlítanak egymásra az LP5-tel. Mindkettő masszív talpakat kapott (úgy tapadnak, mint a vécépumpák), meg vastag, a Technics DJ lejátszókat idéző sasszikat – az LP5-ön matt, az 1200-on csillogó műanyagból.

at lp5 1 sq
Fotó: Audio-Technica

Mindkét modell direkthajtású, J alakú karral. Kyrie eleison, gondoltam, direkthajtás és kvarcvezérlés, pont a csúcsmodellben? Egy bizonyos árkategória alatt nem érdemes ilyenekkel kísérletezni. A direkthajtású motor kvarcvezérlése elvileg precíz, mármint áramingadozás-mentes környezetben, mert ezekre rengeteg apró fékezéssel és gyorsítással reagál, ami elsőre nem is hallatszik, de hosszú távon az agyunkra mászhat. Jó motorral és táppal ez kiküszöbölhető, de ahhoz tényleg jó motor és tényleg jó táp kell – ahhoz meg sok pénz.

Aztán ott a J alakú kar. A lejátszáskor fellépő szöghibát az elmúlt évtizedekben számtalan kartípussal próbálták kiküszöbölni: S-karral, egyenes karral, a lemezvágófej vonalát követő tangenciális karral, elméleti fizikával, vudu átokkal. Mindegyik azt célozta, hogy a tű merőlegesen haladjon a barázdában, de mivel lejátszáskor a lemezjátszó karja körívben halad végig a lemezen, ez csak a két nullponton valósulhat meg. A J alakú kart az Audio-Technica már korábban, a hatvanas-hetvenes években megjelent lemezjátszóin is használta – well, welcome back.

A high end lemezjátszók gyártói többnyire egyenes, egyetlen darabból álló hangkarokat használnak; hogy ezt rezgéscsillapított karbonból vagy csúcsminőségű fémekből alkotják meg, az már a tervezőn múlik. Viszont a shelles karokon a bajonettzáras csatlakozó, bármilyen kényelmes is a cseréje, eggyel több pontot jelent, amin keresztül a kar rezgésbe jöhet.

Egy lemezjátszón elméletileg csak a tűnek szabadna rezegnie, de nemcsak az szokott, hanem a készülék háza, az állványa, a tányérja, a karja és a motorja is. Ezeket a tű ezeket éppúgy belemossa a hangképbe, mint az elektromos torzításokat. A kiküszöbölésük viszont olyan műszaki megoldásokat igényel, amik milliós nagyságrendűre növelik az árat.

Szóval néztem az LP5-re, előítéletesen, gyanakodva mértem végig a hátlapon a dupla RCA csatlakozó mellé bezsúfolt USB aljzatot – te is, fiam, bluetooth? –, aztán feldobtam a tányért és a lemezalátétet (az ékszíjjal nem kellett vacakolni, ennyi előnye van a direkthajtásnak), és bekötöttem az erősítőbe a vonalszintűre kapcsolt kimenetet. A gyári hangszedő egy AT95EX, a csodálatos ár-érték arányú AT95 frissített változata.

A lemezjátszó tetején, a tányér bal alsó sarkánál található egy három állású körkapcsoló, amit imádnivaló kattanásokkal tekergethetünk a 33-as, a 45-ös, illetve az OFF állás között. Több gombja nincs is, csak egy megszakító a hátlapon, a cserélhető tápcsatlakozó aljzata mellett. Ezt benyomva a körkapcsoló melletti kék led szolidan világít, jelezve, hogy a gép üzemképes. Bekapcsolás után a tányér azonnal felveszi a forgási sebességet, kikapcsoláskor rögtön fékez; kellemes látvány, nyoma sincs a szíjhajtásos modellek komótos, lassú felpörgésének és leállásának. Az ilyen apróságok miatt a lemezjátszó prémium érzetet kelt, a kissé túlzó műanyaghasználat ellenére is.

A hangja viszont imádnivaló.

Az AT95EX karaktere nagyon hasonlít az AT95-ére: kicsit fényes tónusú, de selymes, sima, igazi analógos hangzás. Nem megy túl mélyre, a részletekbe se mászik bele annyira, nem feszegeti a határait, de azokon belül brillírozik. Kocsis Zoltán Bach-felvételeinek jellegzetességeit éppúgy leköveti, mint a Natural Born Killersfilmzenén a Leonard Cohentől L7-ig ívelő dinamikaváltást. Ha már dinamika: sajnos a beépített phono nem csúcsmodell. A jel-zaj viszonya 50 decibel, az előerősítés meg névlegesen 36 decibel. Hogy a futómű és a kar bírna ennél többet is, az akkor derült ki, amikor bekötöttem a saját phonómat (Heed Questar), és hirtelen lett erőtartalék, részletek, dinamika, ritmus és felbontás is. Wow, és ezt tudja a gép egy alap hangszedővel? Mi lenne, ha adnánk neki egy jobbat...?

Mivel az Audio-Technica hangszedőket is küldött, ezt könnyen kideríthettem. Pedig a hangszedő-beszerelés undorító dolog, higgyék el, választékos modorú úriembereket is káromkodásra késztet; hajszálvékony kábelekkel és kábelsarukkal kell szöszmötölni, apró csavarokat és csavaranyákat tekergetni. A legnagyobb kínlódást most az okozta, hogy a hangszedő egyik rögzítőcsavarja az istennek sem akart meglazulni, de végül megadta magát, így kibányászhattam a shellből az AT95EX-et, és némi piszmogás, a karkábelsaruk agyműtétet idéző precizitású helyreillesztése, valamint a karbeállító sablonhoz igazított túlnyúlás konfigurálása után harcra készen csüngött a shell végén az AT-VM740ML, az Audio Technica egyik legjobb MM hangszedője.

Na, ez aztán összeszokott páros volt. Már az elején feltűnt, hogy mennyire – nincs jobb szó rá – előkelő hangzású hangszedő ez. A MicroLine tű precízen siklik a barázdákban; nincs követési hiba okozta pattogás, a belső barázdákon minimális a torzítás, a sibilance (az a sziszegés, amit a zenészek az s és sz hangok kiejtésekor adnak) gyakorlatilag nemlétező. Maga a prezentáció lelkes, hatásos, életteli. Nincs benne durvaság vagy keménység, inkább azt az Esterházy-idézetet juttatja észbe, hogy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.

A saját, nagyjából hasonló árú hangszedőm (Ortofon 2M Bronze) ennél direktebb, nyíltabb; néha jobban belemegy a szélsőségekbe, pofán ver egy váratlan infrahanggal, dob egy sosem hallott dinamikacsúcsot, és úgy általában arcba mászóbb, harsányabb. A VM740ML távolságtartóbb, cérnakesztyűsebb, de jól áll neki. A másik kipróbált hangszedő, a sokkal olcsóbb VM520EB jobban belemászik a frekvenciatartomány szélsőségeibe, egy lemez se lehet elég mocskos neki, de a VM740ML eleganciáját nagyon könnyű megszeretni. Hiába, hogy Kendrick Lamar legmélyebb szubbasszusait nem tudja lekövetni; amit vállal, azt teljesíti is. Egységes, folyékony áramlás az egész, ami arra késztet, hogy hallgassuk újra a lemezeinket. De mindet. Az összeset. Az első Clash-album amerikai kiadását (hiába pocsék felvétel, a nyers erő kárpótol), Sasha Siem néhány éves szólólemezét (milyen jól kézben tartja az időnkénti harsányságát...!), a Dire StraitsLove Over Goldját (hello, Robert Ludwig, helló, dinamikacsúcsok!), Todd Terje funkos house albumát (az a basszusfutam a Delorean Dynamite alatt, hú...), a The Body experimentális zajmetálját (ami most nem fájdalmas, csak félelmetes), Mark Lanegan blues-popját (ami most különösen fájdalmas), Miles DavisTutu-ját (leharcolt keletnémet kiadás, de szinte zajtalan a visszajátszás), Amon Tobin zajszőnyegbombázását (hát tényleg semmi nem hozza zavarba...?), egy hungarotonos Bachot, egy His Master's Voice-os Mozartot, vagy az utolsó Squarepushert. Bármit rakjunk is a tányérra, zavarbaejtő lesz, hogy ezt a hangszedőt és ezt a lemezjátszót mennyire nem hozza zavarba semmi, és hogy milyen jól kijönnek egymással, meg velünk, meg a lemezeinkkel. Így még a kissé fapados rezgéscsillapítás is megbocsátható.

Az AT-LP5 a mezőny legdrágább lemezjátszója a 130 ezer forint körüli árával, de hangminőség tekintetében a legjobb vétel. Az AT95EX is van olyan jó hangszedő, hogy együtt lehessen élni vele, de a megfelelő kiegészítőkkel kategóriákat javíthatunk a hangzáson. Ez nem lesz olcsó: egy VM740ML hangszedő ára nagyjából 100 ezer forint, a Questar phonóé 70 ezer, így az LP5-tel együtt nagyjából 300 ezer forintot költhetünk rá. Drága, persze, futná belőle vagy húszévnyi Spotify-előfizetésre. De nagyjából az első lemezoldal után világos lesz, hogy a Spotify húsz év múlva sem fogja ezt a hangminőséget hozni, és hogy

ezért érdemes lemezjátszót venni, és nemcsak az Úristen kétezertizennyolcadik évében, hanem bármikor.

(Borítókép: Patrick Perkins / Unsplash)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?