Véget ért az ebolajárványok kora, mert a betegség állandósult Afrikában

A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti Észak-Kivu tartományában tavaly augusztusban feltűnt járványban eddig hatszázan betegedtek meg (közöttük 55 egészségügyi dolgozó, az ott tevékenykedő szakemberek 9 százaléka), és hatvan százalékuk meg is halt. Ez a tizedik ebolajárvány Kongóban a betegség felfedezése óta eltelt 43 évben, már most is második legsúlyosabbnak számít, és egyáltalán nem látszik a vége.

Az Ugandával, Dél-Szudánnal, Ruandával és Burindival határos régiót folytonos polgárháborúk, etnikai villongások és puccsok sújtják, így szinte reménytelen úrrá lenni az egyre inkább káoszba fulladó egészségügyi szükségállapoton.

Pedig magában a vírusban semmi új nincs, hiszen ugyanarról a törzsről van szó, amelyet már többször megfékeztek korábban. Így ebben az esetben nem arról van szó, hogy a kórokozó sikeresen evolválódott olyanná, amely legyőzhetetlen fertőzési hullámot képes kiváltani. A fő ok emberi: a nemzetközi önkéntesekből álló orvoscsapat hiába rendelkezik a korábbiaknál sokkal behatóbb tudással és fejlettebb eszközökkel a vírus elleni küzdelemben, a helyszín maga a háborús pokol, az állandó ellenségeskedés pedig ellenőrizhetetlenné teszi a fertőzés terjedését.

A korábbi ebolajárványok során az bizonyult hatásosnak, ha a fertőzött családját, ismerőseit ellenőrizték, és visszakövették a vírus átadásának folyamatát. Ebből meg lehetett határozni azon emberek körét, akit karanténba kell zárni, hogy megakadályozzák a terjedést. Most azonban tömegével tűnnek föl egymástól látszólag teljesen független fertőzési gócok, látszólag a semmiből. Mindenkit nem lehet elkülöníteni mindenki mástól. Persze a fertőzések között valójában van kapcsolat, de

Így sokan azt sem hiszik el, hogy az ebolavírus egyáltalán létezik, és az egészségügyi hatóságokkal sem működnek együtt.

A múlt héten például egy Marabo nevű faluban az emberek szabályosan fellázadtak, miután a helyi gimnáziumban három diáknál dignosztizálták az ebolát és karanténba helyezték őket. Megtagadták, hogy a többi diákot beoltsák a vírus ellen, sőt a lázadásban még a három bizonyítottan fertőzöttet is „kiszabadították” a karanténből. Eközben a vírus is fejlődik. Nemi úton is átadhatják a fertőzöttek, még másfél évvel azután is, hogy meggyógyultak a betegségből. Hasonlóan a HIV-hez és a zikavírushoz,

A gyógyultak esetenként védettséget szereznek a vírussal szemben, máskor azonban immunrendszerük éppenséggel védtelenebbé válik az újabb fertőzéssel szemben. A jelenlegi kongói helyzet azért különösen aggasztó, mert a helyi ellenállási incidensek ellenére sok, majdnem 60 ezer embert beoltottak az ebolaellenes kísérleti vakcinával. Az oltóanyag a három évvel ezelőtt véget ért legutóbbi nagy ebolajárvány idején még nem állt rendelkezésre. No, nem arról van szó, hogy a vakcina hatástalan lenne. Az előző, tavaly májusban, egy másik kongói tartományban kitört lokális járvány idején már bizonyította gyakorlatilag százszázalékos hatásosságát. A beoltott egészségügyi munkások is nagyobb biztonságban dolgozhatnak, hiszen vakcina hiányában 32-szer nagyobb veszélyben vannak, mint az átlagemberek (hiába viselnek maszkot, gumikesztyűt, védőruhát).

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) helyszínre látogató főigazgatója, Tedros Adhanom Ghebreyesus elmondta, hogy a vakcina nélkül sokkal súlyosabb lenne a helyzet. Ghebreyesus már négyszer járt az ebola tűzfészkében, soha korábban WHO-igazgató nem kockáztatta meg ezt. Így folytatta:

„Nagyon veszélyes ellenséggel állunk szemben, de ki kell tartanunk. Ha távoznánk, a vírus elszabadulna, Ez pedig nemcsak Kongónak lenne rossz, de a szomszédos, sőt a távoli országoknak is.”

A járvány már most sem elszigetelt vidéki falvak problémájának számít, hiszen kétszázezres lakosú városokban pusztít. Ha pedig eléri a nem túl távoli, milliós népességű Goma és Bukavu városokat, akkor egy WHO-alkalmazott szerint

Forrás: Foreign Policy