Tényleg lehallgat a Facebook?

Nagy figyelmet kapott a napokban az a Mindeközben-bejegyzésünk, amelyben Gábor kollégám elmesélte, hogy épp síelni indult, amikor kiderült, hogy nem találja a síkesztyűjét, ezért a helyszínen kellett vennie egy új párt. Aztán mikor újra kezébe került a telefonja, a Facebook-hírfolyamában több síkesztyűhirdetés is megjelent, pedig se nem keresett rá a témára, se nem említette posztban, emailben, cseten, de még telefonon se, csak élő szóban.

A poszt után rengeteg olvasói levelet kaptunk hasonló tapasztalatokról, de ez a félelem egyáltalán nem új keletű, futólag mi is írtunk már róla több mint egy éve, és már akkor is úgy, mint egy újra leporolt összeesküvés-elméletről, amelyre a mai napig semmilyen bizonyíték nincsen, csak egyéni élménybeszámolók. Mégis azóta is újra és újra felbukkan, mint például ebben a 2016-os videós tesztben – aztán újra és újra születnek a jelenséget cáfoló tesztek is, mint például ez a tavalyi.

De nézzük, mit lehet tudni a Nagy Facebookos Lehallgatási Gyanúról.

Mit szól mindehhez a Facebook?

Mit szólna, cáfol, ami persze egyre kevesebbeket győz meg manapság, miután az elmúlt pár évben egyik adatvédelmi balhé a másikat érte a cégnél.

Még 2016 nyarán adtak ki erről egy közleményt. Ebben azt írják, se a hirdetésekhez, se a hírfolyam összeállításához nem használják a mikrofont, amelyhez amúgy is csak akkor férnek hozzá, ha erre valamelyik engedélyt adtunk valamelyik appjuknak, és épp használunk is egy olyan funkciót, amelyhez szükség van a hangbevitelre.

A közelmúltban néhány cikk arra utalt, hogy bizonyára belehallgatunk az emberek beszélgetéseibe, hogy releváns hirdetéseket mutassunk nekik. Ez nem igaz. A hirdetéseket az emberek érdeklődése és más profilinformációk alapján mutatjuk – nem aszerint, hogy miről beszélnek hangosan

– írták.

Legutóbb tavaly áprilisban érkezett hivatalos reakció, akkor Mark Zuckerberg kongresszusi meghallgatásán kérdezett rá a témára egy szenátor, a cégvezér pedig határozottan tagadta, hogy bármi ilyesmit tennének.

A Facebook egyébként nemrég kiadott egy Portal nevű okoskütyüt, amely gyakorlatilag egy videotelefon, kamerával és hangszóróval. Persze a cégnél is pontosan tudhatják, hogy néz ki egy ilyen termék piacra dobása éppen tőlük, ezért a jogvédők agyérgörcsét megelőzendő már a Portal honlapján kiemelten feltüntetik, hogy egyetlen gomb megnyomásával fizikailag lecsatlakoztatható a kamera és a mikrofon, sőt még egy kamerafedőt is adnak a kütyühöz, és hangsúlyozzák, hogy nem hallgatnak vagy néznek bele a hívásokba. Érdekes lesz majd látni az eladási számokból, hogy mennyien hiszik ezt el nekik.

Mi mindenesetre ne elégedjünk meg a hivatalos cáfolattal lehallgatásügyben, inkább menjünk tovább.

Nem is lenne olyan egyszerű feladat

Ha azt feltételezzük, hogy a Facebook szeretne lehallgatni minket, akkor ezt valahogy technikailag meg is kellene oldania, ami egyáltalán nem magától értetődő feladat, nemcsak azért, mert bő 2,2 milliárd havi aktív felhasználóval számolva nem túl könnyű, hanem mert titokban tartani még nehezebb lenne.

Antonio García Martínez, a Facebook korábbi alkalmazottja, a cég hirdetéscélzó csapatának első vezetője még 2017-ben írt a témában egy véleménycikket a Wiredre. Martínez szerint ha a Facebook hallgatózni akarna, folyamatosan rögzítenie és továbbítania kellene mindent, amit a telefon hall, és ha azzal számolunk, hogy a telefon fél napot van bekapcsolva, csak az amerikai napi aktív felhasználók beszélgetései 20 petabájtnyi adatot termelnének naponta, miközben a Facebook teljes adattárolási kapacitása 300 petabájt. Ez a fajta adatgyűjtés pedig az adatforgalom megugrása, az akkuidő visszaesése és a telefon lelassulása alapján is könnyen azonosítható lenne.

Persze a Google Home és az Amazon Echo korában mindenki tudja, hogy lehet ezt okosabban is csinálni, és nincs szükség a teljes hangfolyam továbbítására. Ahogy ezek az okosasszisztensek is csak bizonyos kulcsszavakra ébrednek fel és kezdik el feldolgozni a beszédet, ezt elvileg a Facebook is megcsinálhatná. Csakhogy amíg az asszisztenseknek alig néhány kulcsszóra kell figyelniük, a Facebook hirdetéscélzó rendszere legalább egymillió, de valószínűleg még több kulcsszóval dolgozik. És mivel a konteónak éppen az a lényege, hogy a Facebook nem csak akkor figyel, ha direkt neki szólunk, így folyamatosan hegyeznie kellene a mikrofonját az összes kulcsszóra.

De még ha minden technológiai akadályt sikerülne is egy csapásra leküzdeni, Martínez szerint akkor se lenne értelme hallgatózni, mert egyszerűen nem érné meg: már az ő idején végzett tesztek is azt mutatták, hogy a felhasználói adatok meglepően kis hányada hasznos akár csak egy kicsit is hirdetési szempontból.

Martínez szerint az egyik fő félreértés, hogy mindannyian azt hisszük, olyan nagyon izgalmasak vagyunk, hogy minden rólunk szóló adat érdekes lehet valakinek, pedig valójában az adataink nagy része egyáltalán nem érdekli a hirdetőket. Az emberi beszélgetés ráadásul még mindig túl komplex ahhoz, hogy a valódi szándékokat és szükségleteket automatikusan ki lehessen belőle bogozni annyira, hogy arra targetálást lehessen alapozni – írta.

Persze a technológia csak az utóbbi pár évben is sokat fejlődött, és lehet, hogy nem feltétlenül kellene magát a hangot továbbítani a Facebooknak, elég lenne a telefonon helyben elvégzett elemzés eredményeit elküldeni, ami jóval kevesebb adatforgalommal járna, de ebben az esetben is igaz, hogy a teljesítménycsökkenést megéreznénk a telefonunkon – na meg azonosítani lehetne ezt a háttérben folyó munkát, pláne, ha kifejezetten keressük is.

A Facebook nincs rászorulva a lehallgatásunkra

Könnyen hihetnénk, hogy lehallgatás nélkül csak akkor számíthatunk kesztyűs hirdetésre, ha konkrétan kesztyűs képeket nézegetünk Facebookon vagy kiírjuk az üzenőfalra, hogy kinek van kölcsönbe kesztyűje. Pedig valójában a Facebook (és persze a Google és társaik) algoritmusa jóval kifinomultabb és sokkal-sokkal több forrásból jut rólunk a hirdetések pontosításához felhasználható adathoz.

Már önmagában az is beszédes, hogy akárhány cikk és videó akármennyiszer cáfolja a lehallgatós sztorit, az emberek jelentős része – tehát messze nem csak egy chemtrailes-gyíkemberes kisebbség – egyszerűen nem hiszi ezt el. Ez elsősorban nyilván annak köszönhető, hogy nem egyszer derült már ki a cégről, hogy nem bontotta ki az igazság minden részletét egy-egy adatvédelmi kérdésben (elég csak a Cambridge Analytica-botrányra gondolni).

Másrészt viszont az is táplálhatja a gyanakvás, ami valójában fölöslegessé teszi, hogy beigazolódjon: a Facebook enélkül is bőven eleget tud rólunk. Hogy mennyi mindent, arról korábban már részletesebben is írtunk, de azért vegyük át újra nagy vonalakban.

• Ismeri az önszántunkból megadott adatainkat és preferenciáinkat: hol lakunk, hol dolgozunk, kik a rokonaink és barátaink, milyen filmeket nézünk, milyen könyveket olvasunk, milyen a politikai és szexuális beállítottságunk, mikről posztolunk, mikről töltünk fel fényképet, hol nyaralunk, hol és miket kommentelünk, stb.
• A lájkgombokon és más, weboldalakba építhető nyomkövető kódokon keresztül elkísér minket, bárhol járunk a neten.
• Árnyékprofilokat épít olyan adatokból, amelyeket nem neki adtunk meg, illetve olyan felhasználókról, akik nem is használnak Facebookot.
• Androidon a hívások és sms-ek adataihoz is hozzáférhet.
• Azt is figyeli (vagy legalábbis figyelte), hogy más appokat hogyan használunk.
• Tudja, hogy épp merre járunk. Ha engedélyeztük az appnak, hogy hozzáférjen a helyadatokhoz, abból is, ha nem, akkor csak a környéken elérhető wifihálózatok alapján.
• A partnereitől azt is tudja, hogy offline, a való világban mit csinálunk, például mit veszünk egy üzletben vagy mit rendelünk telefonon, hogy mérni tudja, mennyire hatékonyak a reklámjai.
• Külső cégektől, úgynevezett adatbrókerektől is vásárol adatokat, amelyek más forrásokból származnak, de ezeket is összefésüli azzal, amit saját gyűjtésből rólunk tud. (Bár a szigorúbb európai szabályozás miatt ez elsősorban inkább Amerikára igaz.)

A legerősebb érv tehát az ellen, hogy a Facebook lehallgat minket, hogy erre valójában semmi szüksége nincsen, hiszen

Ahogy az ex-facebookos Antonio García Martínez fogalmazott a már idézett cikkében, egy katonabölcsességet idézve:

Végül mindig az a lövés fog eltalálni, amelyiket nem hallottál eldördülni.

Ha ez a kiterjedt adatgyűjtés zavarja, korábban megmutattuk, hogyan tudja letiltani, hogy a Facebook az adatai alapján személyre szabja az ön elé rakott hirdetéseket; mutattunk egy kiegészítőt, amely gátat szab az önről begyűjtött adatfolyamnak; illetve azt is megmutattuk, hogyan tudja felfüggeszteni vagy végleg törölni a Facebook-fiókját.

Na jó, de akkor mi magyarázza a síkesztyűreklámot?

Elvileg minden facebookos hirdetésnél ellenőrizhető, hogy milyen szempontok alapján látta jónak elénk rakni a rendszer, még ha a gyakorlatban ez az információ eléggé elnagyolt is. Mindenesetre ezt a hirdetésnél a jobb felső sarokban látható három pontra kattintva, majd a Miért látom ezt? menüpontot kiválasztva ön is kipróbálhatja.

Megkértem Gábort, hogy nézze meg, a Facebook szerint miért kerülhetett elé a kesztyű. Azért, mert a kesztyűbolt olyan emberekre (is) célozta, akik meglátogatták a weboldalát vagy használták az appját (ezt a bolttól tudja a Facebook), illetve akik elmúltak 18 évesek és Magyarországon élnek vagy jártak ott nemrég. Gábor szerint az első, vagyis hogy akár a weboldalon, akár az appban járt volna, kizárt.

Persze a másodikkal se jutunk messzire, mert nem valószínű, hogy kizárólag ennyin múlott, hogy épp ezt a hirdetést dobta a gép. Az viszont látszik belőle, hogy a célzóalgoritmusok szerint nem feltétlenül vagyunk olyan egyediek, mint amilyennek saját magunkat – nagyon helyesen – gondoljuk. Ha például meg vagyunk fázva, és hirtelen szembejön egy gyógyszerhirdetés a neten, az nem feltétlenül azért van, mert mi betegek vagyunk, hanem mert akkor és ott éppen gyakori az ilyen megbetegedés az olyan kor- vagy társadalmi csoportban, amelyikbe mi is tartozunk.

A konkrét kesztyűs esetet persze utólag lehetetlen pontosan rekonstruálni, de jó pár lehetősége lehetett a Facebooknak a lehallgatáson túl is: láthatta, hogy Gábor beszélt-e az út előtt cseten arról, hogy síelni megy; online foglalta-e le az utat vagy a szállást; rákeresett-e a síeléssel kapcsolatban bármire, ami nem maga a kesztyű volt; megnyitotta-e a Facebookot a szálláshelyén, a boltban, ahol a kesztyűt vette, a sípálya közelében vagy bárhol, ahol síkesztyű vásárlására hajlamos emberek (lásd még: síelők) szoktak nagy számban megjelenni; és végül igaz-e a fentiek bármelyike egy olyan ismerősére, aki szintén vele volt.

Nem minden olyan hátborzongató, amilyennek látszik

A lehallgatós konteó népszerűségének legfőbb oka alighanem a Facebook iránti bizalom erőteljes leépülése. De általánosabb emberi okai is lehetnek.

Az ember szeret mindenhol mintázatokat keresni, és ezért túl nagy jelentőséget tulajdonítani a különös véletleneknek, amelyeket ezért a valóságosnál sokkal gyakoribbnak érzékel. Egy-egy olyan alkalmat sokkal jobban megjegyzünk, amikor egybevág a beszélgetésünk tartalma a látott reklámmal, mint azt a 99 százalékot, amikor nem. Ha tényleg lehallgatna a Facebook, naponta találkoznunk kellene ezekkel a hátborzongató reklámokkal, hiszen minden nap beszélünk dolgokról és minden nap facebookozunk is.

Egy másik gyakori jelenség, ami közrejátszhat, hogy gyakran ok-okozatiságot keresünk két olyan történés között, amelyek valójában nem egymásból következnek, hanem ugyanabból a külső okból. Például ha a horvát tengerparton arról beszélgetünk valakivel, hogy kéne inni egy sört, majd a Facebookon látunk egy hirdetést egy horvát sörről, valószínűleg nem a beszélgetés miatt jelenik meg a reklámban a sör, hanem azért, amiért a beszélgetésben is megjelent: a nyári szezonban épp Horvátországban tartózkodó 18 év feletti, sörivó barátokkal együtt fényképezkedő magyarok jelentős részéhez hasonlóan könnyen lehet, hogy megkívánjuk a sört, ezért az ilyen hirdetés is releváns lehet.

Működésbe léphet még a gyakorisági illúzió vagy más néven Baader-Meinhof jelenség is: ha valamilyen okból felkelti az érdeklődésünket valami, hirtelen úgy tűnhet, hogy egy csapásra a csapból is az kezd folyni, holott valójában nem gyakoribb az előfordulása, csak eddig nem szúrt szemet, mert nem nagyon érdekelt. Tipikus példa erre, amikor gyereket várunk vagy tervezünk – mintha egyszerre minden bokorból kismamák vagy babakocsit toló anyukák kezdenének előugrálni, pedig valószínűleg nem ők lettek hirtelen ennyivel többen, csak mi vagyunk jobban kiélezve a látványukra. Ugyanígy, lehetséges, hogy egy ruhamárka hirdetése többször jött már szembe velünk Facebookon, de nem ragadt meg, viszont miután egy barátunk beszélt róla, sokkal inkább fel fog tűnni, ha megint elénk dobja az algoritmus.

Egyébként az is életszerűtlen, hogy ha a Facebook olyan mélyen be van kötve az életünkbe, hogy lehallgatja és értelmezi a beszélgetéseinket, akkor miért a vásárlás után ajánlja a szóba került terméket, mint például Gábor esetében? Annyira okos, hogy tudja, mire van szükségünk, de annyira buta, hogy nem tudja, hogy már megvettük? És ha már az egész lehallgatásos para egyéni tapasztalatokra alapoz, tegyük hozzá: itt a szerkesztőségben mi is napok óta a kesztyűkről beszélünk, mégse láttam egyetlen kesztyűreklámot azóta se.

Hát ki ne gyanakodna?

Mindezzel együtt azt el kell ismernünk, hogy kívülről megdönthetetlenül nem lehet cáfolni a “lehallgat a Facebook” konteót, bármennyire is valószínűtlen, nehezen kivitelezhető és szükségtelen is, hiszen a targetálás pontos működését a cégen kívül senki nem ismeri. (Hogy ez mekkora baj, az egy fontos és érdekes, de másik cikkre tartozó kérdés.)

Persze a paranoia érthető, és nemcsak a manapság egymást érő facebookos botrányok miatt. Sőt nem is csak azért, mert egyre inkább bekerül a köztudatba, hogy ami a neten ingyen van, az sokkal inkább “ingyen van”, és az adatainkkal fizetünk érte. Hanem azért is, mert mint minden nagy techcég, a Facebook is rengeteg dologgal kísérletezik, számtalan fejlesztést tesztel és mindig újabbakat tervez, és menet közben sok-sok olyan szabadalmat védet le, amelyekből egyszer vagy lesz valódi termék vagy szolgáltatás, vagy eltűnnek a süllyesztőben, esetleg éppen azért biztosítják be, hogy más ne tudja megvalósítani. Márpedig az ilyen szabadalmak között feltűnik a 14/985,089-es számú, amely arról szól, hogyan lehet a telefon mikrofonjának segítségével azonosítani az éppen nézett tévéműsort (ilyesmit ma is csinálnak bizonyos appok), illetve hogy lehalkítottuk-e a műsor közben futó reklámot.

Hát nem csoda, ha még a cikk végére se kezdte el lerángatni a fejéről az alufóliasisakot.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)