Új kihívója lett a szívószálnak

Jó pár éve zajlik már a világ háborúja a műanyag ellen, és bár egyelőre nem az emberek állnak nyerésre, az utóbbi években azért történtek jelentős előrelépések a műanyag visszaszorítása, és azzal a Föld megmentése érdekében. A nejlonzacskókat például egész sok helyen sikerült már betiltani, vagy legalábbis szabályozni a használatukat, tavaly pedig egy szenvedő teknősökkel megtolt kampány után egymást túllicitálva jelentették be a legnagyobb cégek és fesztiválok, hogy búcsút intenek a műanyag szívószálaknak.

A legnagyobb problémát ugyanakkor a jelek szerint nem ezek jelentik, hanem a szintén műanyagból lévő cigarettaszűrők: az ezeket tartalmazó csikkekből évente 4,5 billiót dobálnak el a dohányosok világszerte, így nem meglepő, hogy évtizedek óta jelentős részét teszik ki az utcákról és az óceánokból összegyűjtött szemétnek. 

Több kisebb szervezet mellett amerikai törvényhozók, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Európai Unió is próbálkozik a jelenség visszaszorításával, de a társadalmi beágyazottsága és a szabályozás hiánya miatt ez nem egyszerű feladat.

A nagy szűrőkamu

A jelenség megértéséhez érdemes visszamenni az '50-es évekig, amikor a nagy amerikai dohánygyártó cégek a tüdőrák miatt aggódó emberek megnyugtatása végett elkezdtek a szűrővel ellátott cigarettákkal kísérletezni.

Bradford Harris tanulmánya szerint az amerikaiak akkoriban nagyjából 400 milliárd szál cigit szívtak el évente, az igényeket pedig csak rendkívül hatékony, automatizált gyártási folyamat mellett lehetett kielégíteni. A kutatók így már akkor akadályokba ütköztek, mikor elkezdtek a szűrők anyagán agyalni. Gyapjúval és pamuttal több okból is nehéz lett volna dolgozni, így hamar a nejlonnal pont a második világháború előtt berobbanó szintetikus szálasanyagokra terelődött a figyelmük.

A kezdeti kudarcok után több gyártó kísérletezését is siker koronázta: a Lorillard például krepp papírból és azbesztből csinált szűrőt, ami annyira jól sikerült, hogy

A Philip Morris által felbérelt princetoni kutatócsapat ebből is tanulva arra a következtetésre jutott, hogy mind használhatóságát, mind árát tekintve a cellulóz-acetát lesz a legjobb megoldás. Végül tényleg ez futott be, olyannyira, hogy a gyártók a mai napig is ezt használják.

A kutatók aztán a kátrány kiszűrését tűzték a zászlajukra, de ezt természetesen úgy kellett kivitelezniük, hogy az új szűrők ne jussanak a Kent kudarcba fulladt kísérletének sorsára. A megoldás hamar megérkezett, méghozzá a szellőzős szűrő képében, ami laboratóriumi körülmények között jelentősen csökkentette a beszívott káros anyagok mennyiségét. A valóságban aztán már nem muzsikált annyira jól a technológia, kiderült ugyanis, hogy a dohányosok az új szűrőkkel ellátott cigarettákba többször és erősebben szívnak bele, így tulajdonképpen semmi nem változott a korábbi helyzethez képest. A hatvanas évek közepére világossá vált, hogy a problémát az aktuális keretek között lehetetlen megoldani, hiszen olyan szűrőt nem lehet tervezni, ami

• csökkenti a dohányzás kockázatait a kátrány, a nikotin és a káros gázok kiszűrésével,
• miközben megtartja a cigaretta élvezeti faktorát, amit többek között a kátrány, a nikotin és a káros gázok okoznak.

Innentől aztán már nem az volt a cél, hogy a szűrők valójában hatékonyak legyenek, hanem az, hogy meglegyen ennek az illúziója. A gyártók ennek megfelelően rögtön el is kezdték kihasználni azt, hogy a szellőzős szűrők teszthelyzetben kiválóan működnek, és látszólag egyre lejjebb szorították a szervezetbe jutó káros anyagok mennyiségét.

A tanulmány szerint ugyan jó ideje a szűrővel ellátott márkák dominálják a piacot, de semmi nem utal arra, hogy a szűrőknek lenne bármiféle pozitív hatásuk. Egy másik, 2010-es tanulmány [.pdf] szerint mindössze annyit sikerült elérni velük, hogy a laphámrák helyett most már az adenokarcinóma a leggyakoribb tüdőrák-típus, a két típus halálozási rátája pedig nagyjából ugyanakkora.

Erre egyébként a WHO is kitért 2017-es jelentésében [.pdf], ahol azt is megjegyezték, hogy a szűrőkkel valójában csak annyit sikerült elérni, hogy kevésbé megterhelő a dohányzás, így pedig még könnyebben lehet rászokni.

Hagyjál már, ez csak egy csikk

Önmagában az is vet fel kérdéseket, hogy a szűrőből a kezdeti lelkesedés ellenére egyszerű marketingfogás lett, de mostanra ennél sokkal nagyobb problémának tűnik az eldobált csikkek környezetre gyakorolt hatása.

A WHO két évvel ezelőtti, a dohányiparról szóló jelentéséből kiderült, hogy az eldobált csikkek száma meghalad minden más szeméttípust: 1980 óta 30-40 százalékát teszik ki az óceánokról és az utcákról összegyűjtött szemétnek. A szervezet becslései szerint 2014-ben 680 millió kilogrammra rúghatott az elszórt csikkek össztömege világszerte.

Fentebb már esett szó arról, hogy a szűrők nagy többsége a mai napig cellulóz-acetátból készül, ami a közhiedelemmel ellentétben nem bomlik le hamar a környezetben, sőt, bizonyos körülmények mellett akár több mint tíz évig is egyben maradhat. A napfény és a nedvesség felgyorsíthatja a folyamatot, de ettől sem lesz sokkal jobb a helyzet, mert így a csikkekből kiszabadulnak a korábban kiszűrt anyagok.

Ez elsősorban akkor kellemetlen, ha a csikk az óceánban végzi – és jellemzően ott végzi, még akkor is, ha nem is a strandon lett eldobva, hanem valahol egy nagyváros csatornájába került. Egy amerikai kutatás [.pdf] során kiderült, hogy

Egy másik kutatás [.pdf] a csikkek vízibolhákra gyakorolt hatásait vizsgálta, az eredmények alapján pedig egyetlen csikk képes annyira beszennyezni több mint hét és fél liter vizet, hogy abban elpusztuljanak az állatok. Ezek persze laboratóriumi kísérletek voltak, de az több mint valószínű, hogy a vízbe kerülő anyagok természetes körülmények között sem tesznek jót az élőlényeknek. Az óceánokba jutó csikkek szűrői ráadásul előbb-utóbb az élővilág által elfogyasztott mikroműanyaggá válnak, aminek hatásaival egyelőre még nem is vagyunk teljesen tisztában.

A dohányosok mindezek ellenére is vígan dobálják a csikkeket: a Cigarette Butt Pollution nevű projekt alapítója, Thomas Novotny szerint az évente előállított cigaretták csikkjeinek kétharmadát szórják el felelőtlenül. Ez egyébként nem véletlen, ugyanis a csikkek elpöckölése mostanra a szemetelés egyik legelfogadottabb formájának számít, sok dohányos társadalmilag is elfogadottnak veszi.

A nagy gyártók időnként megpróbálják visszaszorítani a jelenséget különféle kampányokkal, de a dohányosokkal végzett felmérések szerint a legtöbben hallani sem akarnak alternatívákról. A megkérdezettek közül voltak, akik nem is tudták, hogy a csikk nem bomlik le, mások azt mondták, hogy undorodnak a hamutartóktól, de egy fókuszcsoportban az az érv is előkerült, hogy a csikk eldobása a dohányzási rituálé része.

Szűrő minek van?

Az világosan látszik, hogy elég komplex jelenségről van szó, mert a csikkeket a többi műanyaggal szemben eddig nem nagyon szabályozták, a gyártókon sosem volt valódi nyomás, hogy megoldást találjanak a problémára. Pont emiatt nem lett semmi a lebomló szűrőkből sem: ugyan korábban felmerült az ötlet, dolgoztak is rajta, de mivel nem volt nyomás a cégeken, parkolópályára tették a projektet, ahogy jött valami érdekesebb, amivel lehetett foglalkozni. Szakértők szerint ugyanakkor ez sem feltétlenül oldaná meg a problémát, a káros anyagok ugyanis ezekkel is a környezetbe jutnának, ráadásul az emberek valószínűleg még a mostaninál is nagyobb kedvvel dobálnák el a csikkeket annak tudatában, hogy úgyis lebomlanak majd.

A dohányiparon kívülről amúgy vannak kísérletek, ilyen például a Greenbutts is, ami természetes alapanyagokból gyárt szűrőt, a vezérigazgatójuk elmondása szerint a termékük már a tömegtermelésre is készen áll, de ahhoz, hogy tényleg beindulhasson a projekt, komolyabb támogatásra lenne szükségük.

A legjobb persze egyértelműen az lenne, ha törvénnyel szabályoznák a szűrők összetételét – vagy betiltanák őket, hiszen úgy néz ki, csak negatív hatásaik vannak –, ez azonban nem egyszerű feladat, mert a dohánylobbinak mindenhol elég komoly ereje van. Novotny ennek ellenére is reménykedik abban, hogy az eddigi kudarcok után végre sikerrel is járhatnak, ehhez azonban valószínűleg arra lenne szükség, hogy a kezdeményezés mögé a környezetvédők mellett a nagyobb egészségügyi szervezetek is beálljanak.

Az Európai Unió ennél már közelebb jár a megoldáshoz: tavaly az EU beállt egy elég radikális kezdeményezés mögé, melynek értelmében a tagállamoknak 2025-re ötven, 2030-ra pedig nyolcvan százalékkal kellett volna csökkentenie a szűrőkből származó hulladék mértékét. Ebből aztán végül kitáncoltak, de egy friss indítvány [.pdf] értelmében

• arra köteleznék a gyártókat, hogy mielőbb találjanak megoldást a filterek által okozott problémára, 
• a tagállamokat pedig ösztönöznék olyan módszerek népszerűsítésére, amelyekkel csökkenthető a dohányzás után keletkező hulladék mennyisége.

Magyarországon egyébként a csikk eldobása szabálysértésnek számít, amiért 5-50 ezer forintig terjedő helyszíni bírságot szabhat ki a közterület-felügyelő, feljelentés esetén pedig akár 150 ezer forintig terjedő pénzbírságot róhat ki az illetékes járási kormányhivatal.

A mikroműanyag-szennyezés kutatása még mindig viszonylag kezdeti stádiumban jár, de az biztos, hogy elmúlt időszakban egyre több helyen fedeznek fel mikroműanyag-szennyezést: az északi-sarki jégben sokkal több a mikroműanyag, mint hittük, a Földközi-tengerben brutális mennyiségű mikroműanyag van, az olasz tavak is tele vannak vele, akárcsak a Duna, vagy éppen a Rába. Az asztali sók 90 százaléka is szennyezett, és már emberi ürülékben is kimutatták a mikroműanyagot. Egyelőre nem világos, hogy a mikroműanyagok az emberre nézve jelentenek-e egészségügyi kockázatot. Mindenesetre az Európai Unió (a világ más országaihoz hasonlóan) betiltana egy sor mindennapos műanyagterméket. A magyar kormány is szigorítást jelentett be.

Borítókép: Shutterstock.