Honnan tudja a kis kakukk, merre van Afrika?

A globális felmelegedés az élővilág teljes működésére hatással van, de leglátványosabb módon a szezonális eseményeket alakítja át. Az egyre emelkedő őszi-téli középhőmérsékletek hatására sok északi madár tavasszal korábbra tolja és lerövidíti a vándorlását. Sőt, amelyek megengedhetik maguknak, egyszerűen felhagynak a költözéssel, és áttelelnek ott, ahol vannak. Persze e stratégia nem mentes a kockázatoktól, mert ha nem jön be a számításuk, és mégis keményre fordul a tél, az szinte biztosan a halálukat jelenti.

A Birdlife Finland (gyakorlatilag a finn madártani egyesület) közleménye szerint a szokatlanul meleg idő miatt még szeptember elején is láttak olyan vándormadarakat Dél-Finnországban, amelyek Lappföldön költenek, és az év ezen időszakában már rég el szokták hagyni dél felé az országot. Ilyen vándormadár a kékbegy, az erdei sármány vagy a rozsdástorkú pityer.

Hasonló jelenségek az egész mérsékelt övben előfordulnak, így hazánkban is - mondta el az Indexnek Végvári Zsolt, a Ökológiai Kutatóintézet munkatársa, a Duna-kutató Intézet igazgatója, aki a vízimadarak vándorlását kutatja. Noha ma már minden óvodás tudja, hogy vannak vándormadarak, és olyanok, amelyek egész évben nálunk maradnak, egészen sokáig nem voltak megcáfolhatatlan bizonyítékok arra, hogy egyes madárfajok elvándorolnak akár Afrika túlsó végébe is.

Gerellyel átlőtt gólya

Az egyik első nyilvánvaló jel a madarak délre költözésére az volt, amikor egy gólya visszatért, szárnyában egy nyílvesszővel, amelyet azonosíthatóan egy afrikai törzs vadászai lőttek ki. A nyílvesszőket, dárdákat magukkal hozó gólyák olyan legendás hírnévre tettek szert a német területeken, hogy különálló kifejezés is született megnevezésükre: Pfeilstorch (nyilas gólya). Eddig 22 nyilas gólyát írtak le, a leghíresebb mind közül az úgynevezett rostocki nyilas gólya, amelyet 1822-ben Klütz falu határában lőtték, majd kitömték, és azóta is a Rostocki Egyetem zoológiai gyűjteményében van kiállítva.

Hatalmas előrelépést jelentett a madarak jelölése. A gyűrűzés már Magyarországon is több mint egy évszázados múltra vezethető vissza, így mára hatalmas adatsorok gyűltek össze a hazai madárfajok vonulásáról is. A sok ezer kilométert repülő madarak története a laikusokat és a szakembereket is ámulatba ejtette szerte a világon.

Emlékezetes, és a magyar ornitológusoknak nemzetközi ismertséget hozó incidens volt, amikor száztíz évvel ezelőtt egy Magyarországon gyűrűzött gólyát lőttek Dél-Afrikában, és erről még a londoni Times is beszámolt. Ez volt az akkoriban ismert, legmesszebb jutott gólya. A cikk szerint egy bizonyos Peter McKenzie unokaöccse lőtte a gólyát 1909. január 30-án a dél-afrikai Natal tartományban. A madár gyűrűjén a “Ornith. Központ, Budapest, Hungaria, 209” felirat volt olvasható.

A hírre Herman Ottó, az Ornithologiai Központ igazgatója válaszolt a Times-nak, az ő olvasói levelét is lehozták. A levélben leírta, hogy dél-afrikai magyar gólya híre nagy érdeklődést váltott ki mindenhol. Kifejti ezentúl, hogy a madárvonulás feltérképezése a szakmájuk legnehezebben megválaszolható kérdése - és ez nem sokat változott azóta sem:

A madárvonulással kapcsolatos egyik legnehezebben megoldható kérdés, hogy a madaraink, telelőhelyükre igyekezvén, átlépik-e az Egyenlítőt. A Natalban lelőtt magyar gólya közvetlen bizonyítékot szolgáltat erre.

Pillekönnyű jeladók

„A nyolcvanas évektől kezdve, amikor színes gyűrűkkel kezdték jelölni a madarakat (amelyek távolról is “leolvashatók” voltak, nem kellett a rajtuk lévő információ regisztrálásához befogni a madarat), illetve a műholdas technológia fejlődni kezdett, forradalmi átalakuláson ment át a madárvonulás-kutatás. A telekommunikáció fejlődése pedig beláthatatlan lehetőségeket teremtett. Ma már kívülről lehet programozni a madarakra helyezett chipeket"

- mondja Végvári Zsolt. Az állatvédelmi szabályok szerint a madárra helyezett nyomkövető berendezés tömegének nem szabad meghaladnia az állat testtömegének egy adott, rendkívül alacsony százalékát. Ez korábban erősen korlátozta, hogy mely fajokra tudtak komoly műszereket szerelni. Ma már a méretkorlát egyre kevésbé jelent akadályt, már lepkékre is tudnak nyomkövetőket helyezni.

Ezekből a vizsgálatokból kiderült, hogy egyes lepkefajok, amelyek láthatóan tehetségesebbek a megfelelő irányú légáramlatok meglovagolásában, mint a madarak, akár 50 kilométer/órás sebességgel is vonulhatnak.

A legkisebb madarakra nem tudnak még ma sem aktív jeladókat helyezni, amelyek önállóan tudják tárolni, és sugározni a mért adataikat. Ilyenkor a bolti lopásgátlókkal azonos elv szerint működő jeladókat alkalmaznak, amelyek akkor olvashatók le, amikor rádióhullámok érik őket. Ezekben rendszerint GPS-chip sincs, tehát nem tudják a madár pontos földrajzi koordinátáit regisztrálni, hanem csak fény- és időmérő van bennük. Az időponthoz kötött fényadatokból (vagyis a napkelte és a napnyugta időpontjából - a régi hajós navigátorokhoz hasonlóan - a Nap járása alapján lehet kiszámítani a földrajzi helyzetet, átlagosan 100 kilométeres pontossággal.

A mobiltelefon-hálózatok terjedésével a madárvonulás-kutatók igyekeznek a műholdak helyett a mobilneten keresztül továbbítani az adatokat (ez ugyanis sokkal olcsóbb). Persze nem mindenhol elérhető a hálózat, gondoljunk csak a Szaharára, ezért a legújabb rendszerek már addig gyűjtik és tárolják az adatokat, amíg nem érzékelnek elérhető hálózatot, és akkor továbbítják, amit addig mértek

- folytatja Végvári Zsolt. Az új adatok számos esetben romboltak le korábban tankönyvi szilárdságúnak gondolt tévhiteket. Például kiderült, hogy több madárfaj úgynevezett hurokvonulást folytat, vagyis nem ugyanazon az útvonalon megy és jön, hanem hurkot ír le. A kék vércsék így vonulnak Magyarországról Afrikába, illetve számos európai partimadár-faj. A hurokvonulás oka valószínűleg az útvonalat az év eltérő időszakaiban jellemző időjárási körülményekben keresendők. Minden madár igyekszik elkerülni a viharokat, de szereti kihasználni a kedvező szeleket. Ezek pedig máshol és másfelé fújnak ősszel és tavasszal.

Tévedhetetlen kakukk

A madárvonulás legrejtélyesebb kérdése, hogy honnan tudják a madarak, hogy merre kell elindulniuk, és hová kell visszaérkezniük. Erről alig tudunk valamit, de az biztos, hogy részben öröklött, részben tanult faktorok befolyásolják a madarak navigációját. Sok madár képes érzékelni a Föld mágneses terének erejét, illetve az erővonalak irányultságát, de az emberi építményeket, településeket is útjelzőként használják.

A csoportosan vonuló, általában hosszabb életű madarak társaiktól is tanulják az útvonalakat, ezért lehetséges az, hogy a különböző populációk jellegzetesen eltérő útvonalakon vonulhatnak. Vannak madarak, amelyek konzekvensen a Gibraltári-szoroson keresztül, mások a Földközi-tenger keleti partvidékét követve jutnak el nagyjából ugyanarra az észak-afrikai telelőhelyre. Az útvonalak nincsenek kőbe vésve, ki tudják kerülni az olyan útvonalakat, amelyről feltételezhető, hogy például az aktuális időjárás miatt a halálba vezet. Ilyenkor döntést hoznak az alternatív útvonalakról, esetleg a vonulás elhalasztásáról. 

A migráció genetikai faktorainak kutatásában különös szerep hárul a kakukkokra. Fészekparazita madár lévén a kakukkfióka első Afrikába vándorlása előtt gyakorlatilag egyetlen más kakukkal sem találkozik, és egyedül tesz meg az utat. Vagyis nem tanulhatja az útvonalat más kakukkoktól, csak a maga feje után mehet.Néhány évvel ezelőtt a Koppenhágai Egyetem által vezetett nemzetközi kutatócsoport áttelepített 11 kakukkot Dániából Spanyolországba, hogy ezzel kissé megzavarják tájékozódási képességüket. De sikerült? Hát nem.

A kakukk-kísérletben áttelepített madarak, illetve a kontrollcsoport tagjainak vándorlása

Akkor költöztették át őket, amikor épp elindultak volna Afrikába. Amikor szabadon eresztették őket, ők körülnéztek, és alternatív útvonalon (többségük a Gibraltári-szoroson keresztül, mások viszont Görögország felé, ahogy normálisan szoktak repülni) pontosan ugyanoda jutottak, mint általában. Hogyan csinálják? Passz. A kutatók szerint a madárvonulás még sokkal bonyolultabb annál, mint eddig sejtettük, a madarak egyszerre támaszkodnak ösztöneikre és érzékszerveikre. A pontos döntési folyamatról azonban fogalmunk sincs.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület adománygyűjtést folytat azért, hogy mellszobrot állíthassanak a magyar madárgyűrűzés megszervezője, Schenk Jakab emlékére. Erről bővebben itt olvashatnak.

Borítókép: Kakukk (Cuculus canorus) Fotó: Dan Kitwood/Getty Images