Salamon
9 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Hátborzongató ott állni, ahol a százmillió fokos plazma fortyog majd

NAK 1024
2019.09.20. 17:53 Módosítva: 2019.09.20. 22:29

Fúziós hét az Indexen! Ezekben a napokban külön részletesen bemutatjuk a fúziós energia kutatásának egyik fő központját, a franciaországi ITER-t, hogy hol tartanak a munkák, min dolgoznak a magyarok, mik a hatalmas nemzetközi projekt ígéretei, kilátásai, esetleges buktatói. Ez itt az Index fúziós cikksorozatának második része, helyszíni riport az ITER építéséről.

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor 2011-ben a Kennedy Űrközpont felé autózva először pillantottam meg a NASA legendás-ikonikus rakéta-összeszerelő épületét, a 160 méter magas VAB-ot. A floridai párás melegben halványkéken vibráló kocka az emberiség útkeresését, jövőbe vetett hitét szimbolizálta, és annak ígéretét, hogy valami nagyszerű dolog részese lehetek hamarosan. Bő nyolc évvel később kikászálódtam a bérelt Renault Clióból, hogy útitársammal, Szabolics Tamással, a Wigner Fizikai Kutatóközpont Részecske- és Magfizikai Intézetének plazmafizikai kutatásokban részt vevő szoftverfejlesztő mérnökével egy pillantást vethessünk a távolban lustán elnyúló provence-i dombokra. Pontosabban az egyik fennsíkra, aminek közepén, egy kisebb daruerdő acélfáival körbevéve egy doboz magasodik. Nem láttam még hozzá foghatót: fényes fémfalait a valószerűtlenül tiszta dél-francia ég festi kékre, ráncosnak tűnő oldalán szélfútta reggeli felhők és a fennsíkot bekerítő sötétzöld rengeteg fái tükröződnek. Tamás fényképezőgépet, teleobjektívet kap elő táskájából, és én is lövök pár képet az indusztriális szépség újfajta megnyilvánulásáról, jól tudva, hogy ezt még jó pár száz követni fogja a nap folyamán. Azért autóztunk idáig, a Marseille-től nagyjából nyolcvan kilométerre északra lévő Cadarache-ig, hogy pincétől a padlásig bejárhassuk a 2007 óta épülő ITER-t, a világ első kísérleti fúziós erőművét, amivel már pozitív energiamérleget szeretnének elérni a fúziós tudósok, mérnökök. Nézem a kora délelőtti napfényben fürdő távoli épületegyüttest, és azon tűnődöm, lesz-e ebből is az emberiség útkeresését, jövőbe vetett hitét tükröző szimbólum.

Itt mindannyiónknak közös küldetésünk a fúziós energia kiaknázása. Az ITER-projekt egy olyan világítótorony, amiben kicsúcsosodnak a világban folyó fúziós kutatások és fejlesztések, és ami nem létezhetne a nemzetközi fúziós kutatóközösség és az energetikai ipar széles körű támogatása nélkül

– ezt már kísérőnk, az ITER egyik kommunikációs vezetője, Sabina Griffith, egykori újságíró mondja, aki 13 éve dolgozik az ITER-nél. Nyilván ez a feladata is, de minden szavából süt, hogy hisz az ITER sikerében. Bár egy régebbi sérülése miatt kissé bicegve jár, Sabina végigkísér minket az építkezési területen, fáradhatatlanul magyarázva, hogy mi micsoda, mi a története, és kérésünkre bármilyen szegletet megmutat a leendő fúziós kísérletek kívül-belül lenyűgöző helyszínein. Mi meg kicsit az ő szemén keresztül is nézzük a fejünk fölé tornyosuló épületeket, amiknek képét az előző napi égszakadás nyomán megmaradt jókora tócsák tükrözik vissza, megduplázva amúgy is impozáns méreteiket.

Nemcsak az épületek, de a terület nagysága is figyelemre méltó: 42 hektárt, hatvan futballpályányi helyet foglal majd el az ITER, ez a világ egyik legnagyobb, ember által simára gyalult, egybefüggő építkezési területe, amit dombos-hegyes vidéken valaha kialakítottak. Kis furgonnal tesszük meg az épületek közti nagyobb távokat – ha gyalogolunk, akkor szigorúan a gyalogosoknak kijelölt elkordonozott területeken tesszük. Amerre nézünk, acél és beton, a földön katonás rendben építőelemek, kábelek, betonvasak, egy hatalmas legókészlet darabjai. Furcsa belegondolni, hogy 2006 őszén itt még semmi nem volt, csak a nem túl izgalmas, dimbes-dombos fennsík és az erdő.

Aztán novemberben felgyorsultak az események, miután Párizsban aláírták az ITER Organisation megalapításáról szóló nemzetközi megállapodást. „Számomra akkor kezdődött igazán a munka. Elkezdtünk őrült módjára embereket felvenni, a kezdeti nyolcvanról egy év alatt nyolcszázra növekedtünk, fölépítettük a szervezeti hátteret a hamarosan kezdődő építkezéshez és kutatói munkához. Elsők között kezdett épülni a központi irodaépület, részben a partnerországok képviseletei számára, miközben egyenként fölálltak és működni kezdtek a résztvevők belföldi ügynökségei is, igaz, a tervezettnél kissé lassabban. De a neheze csak azután jött” – meséli Sabina Griffith.

Az ITER-nek először egy japán igazgatója volt, neki egy német mérnök helyettese. Az ő első dolga volt ellenőrizni az ITER terveit, miután annak tudatában vállalta el a pozíciót, hogy a dizájn kész, csak elő kell venni a tervrajzokat az íróasztalfiókból, kimenni a területre és elkezdeni építeni. Sajnos a tervdokumentáció az 1998-as eredeti dizájnnak, politikai nyomásra, kicsit olcsóbbra átalakított változata volt, ezért – csakúgy mint minden nagy, politikusoknak eladott projektnél –,  rengeteg létfontosságú részlet, fejlesztési lépcsőfok nem szerepelt benne. Ezek nélkül az ITER sosem működhetne, viszont alaposan megdrágították később a kivitelezést. 2007-ben felülvizsgálták a terveket. Ez csaknem egy évet vett igénybe, ezalatt az ITER ára megháromszorozódott, tízmilliárd euróra ugrott, miközben az első plazma elérése jóval későbbre, 2016-ra tolódott. „Igazi kommunikációs katasztrófahelyzet volt. Meg kellett magyaráznunk az adófizetőknek és a partnerországok kormányainak, hogy miképp történhetett ez. Kritikus időszakot élt meg a projekt, de végül mindenki bólintott: rendben, értjük, lépjünk tovább, csináljuk. Aztán ezt még kétszer el kellett ismételnünk az elmúlt több mint tíz évben.”

Én a magam részéről nem győzök ámulni a tíz év alatt a vöröses földből kinövő szerkezetek láttán. Az építkezés jelenleg kb. 65 százalékos készültségi állapotban van, ha mindennel elkészülnek, a területen csaknem negyven teljesen eltérő funkciójú épület magasodik majd a dolgozók feje fölé. Elsőként a még befejezetlen hőcserélő komplexumot nézzük meg – igaz, csak kívülről. A hűtőtorony névvel illetett, valójában lapos, nagyjából két emelet magas téglatest belseje hűtőcsövek bonyolult geometriájú labirintusa lesz: ide szivattyúzzák majd a kísérletek során a fúziós vákuumkamrában a plazma hőjétől fölforrósodott falakat és alkatrészeket hűtő vizet. Pár héten belül, várhatóan még októberben a helyére kerül a tíz hatalmas, 18 méter átmérőjű tetőventilátor, ezek segítenek majd a forró víz lehűtésében, mielőtt az némi nyílt medencés pihentetés után visszakerülne a közeli Verdon folyóba. Elviccelődünk azon, hogy ha nem vigyáz, itt valóban sült galamb repülhet az ember szájába, meg hogy a világ legdrágább forró levegőt termelő erőműve lesz az ITER (villamos energiát nem állít elő, a tesztidőszak alatt termelt energia a hűtőtoronyból távozik majd hő formájában).

Balra a leendő hőcserélő központ, jobbra a rádiófrekvenciás fűtőház
Balra a leendő hőcserélő központ, jobbra a rádiófrekvenciás fűtőház
Fotó: Nagy Attila Károly / Index

Közben elhaladunk a rádiófrekvenciás fűtőház mellett. A legmagasabb épülethez tapadó létesítmény arról nevezetes, hogy itt működnek majd azok a nagy teljesítményű mikrohullámú berendezések, amikkel a plazma keletkezéséhez szükséges hőmérsékletet elérik a tokamakba töltött gázokban. Eszembe jutnak a YouTube-on látott videók, a mikrohullámú sütőben házilag generált plazmáról, a félbevágott szőlőszemek közt áthúzó vakító fényekről.

Na, itt egy kicsit nagyobb léptékű mikróval játszanak majd.

Az út túloldalán, a telep szélén megpillantok valamit: egy fehér zsugorfóliába akkurátusan becsomagolt gyűrűt. Van vagy nyolc méter magas, átmérőjét olyan húszra saccolom. Kissé alálövök ezzel, mivel amit látok, nem más, mint a tokamak szívét, a fúziós kamrát körülölelő 30 méter átmérőjű kriosztát egyik, már elkészült gyűrűje. A vastag falú, aktívan hűtött köpenyű kriosztát rozsdamentes acélból készül, és ha összeszerelik, a világ valaha épült legnagyobb – 16 ezer köbméteres, 3850 tonnás –, termosza lesz. Ennek falai közt dolgoznak majd a reaktor fánk formájú vákuumtartályát körbevevő szupravezető elektromágnesek.

A szomszédos kriosztátműhelyben javában dolgoznak a tartály fenekén és második, fölső gyűrűjén, és amikor bekéredzkedünk, tetten is érjük az ITER-projekt nemzetközi jellegét: a kriosztát építéséért az indiaiak felelnek, miközben a fémmegmunkálási, hegesztési feladatokat egy bajor cég szakemberei végzik az Indiában gyártott acélelemeken. Nyugat-európai és délkelet-ázsiai kezek nyomát viseli hát az ITER legnehezebb egybefüggő darabja, az 1250 tonnás tartályfenék is, aminek állványzatára különösebb vonakodás nélkül felkísér a műszakvezető német férfi, tört angolsággal csak arra figyelmeztetve, hogy vigyázzak, hová lépek.

Az ITER építésében egyébként elég sok, a bajor hegesztőkhöz hasonló, kisebb-nagyobb magáncég veszi ki a részét – ezeket a nemzeti ügynökségek bízzák meg az elvégzendő feladatokkal. „Az iparági szereplőkkel nagyon fontos és egyben különleges a viszonyunk: mi folyamatosan tálaljuk nekik a kutatási eredményeket, ők tanulnak ebből és kitalálják, hogy miképp lehet megépíteni a dolgokat, mi az, ami megvalósítható, mi az, ami kész lehetetlenség, úgy, hogy mindeközben folyamatosan zajlik a fejlesztői eszmecsere a mi tudósaink és az ő mérnökeik közt. Olyan ez, mintha táncolnánk. És közben minden nap tanulunk” – mondja Sabina.

A kriosztátműhelyben
A kriosztátműhelyben
Fotó: Nagy Attila Károly / Index

A nagyjából hat emelet magas kriosztátműhelyből kilépve rögtön az ITER VAB-jára látunk rá, a tokamak-összeszerelő épületre, a legnagyobb létesítményre a telepen, aminek hatvan méter magas, eget-földet tükröző téglatestét messziről már megcsodálhattuk. Hatalmas kapuja résnyire nyitva, ezen a hat szelvényből álló nyílászárón tolják majd be többek között a kriosztát darabjait is, amint elkezdik összeszerelni a tokamakot. Átmegyünk az alacsonyabb előtéren, majd megállunk egy ajtónál, hogy Sabina váltson pár szót egy bent strázsáló férfival, aki végül kitárja előttünk a világ egyik leglenyűgözőbb csarnokának kapuját. Nincs különösebb szégyellnivaló rajta: elakad a szavam, teljesen helyénvaló volt a Kennedy Űrközponthoz hasonlítani látatlanban is az ITER tokamak-összeszerelő csarnokát.

A hatvan méteres belmagasság teljes súlyával nehezedik rám, ahogy nyakamat tekergetve bámulok körbe-fölfelé a sci-fi-filmek grandiózus díszletének is beillő falak közt. Ide futnak majd be közúton a Marseille-be hajóval érkező tokamakelemek, hogy összeszerelés után a szomszédos épületbe, végleges helyükre kerüljenek. Jelenleg a gigantikus termet a bal sarokban álló, megbecsülhetetlen tömegű, bizarr formájú fémszerkezet uralja. Megállok vele szemben, és csak nézem a fölém tornyosuló valamit, amiről nem tudom pontosan, miért, de a Bolygó neve: Halál rovarszerű, biomechanikus alienkirálynője jut eszembe. A bonyolult szerkezet a tokamak építésekor kap majd főszerepet, segítségével kerülnek majd helyükre a vákuumkamra falának acélelemei.

Az egyik legimpresszívebb munkafázis, ami most zajlik, a tokamakot rejtő épület befejezése – ez az, amihez az összeszerelő csarnok tapad, és amit a messziről már látott nagy építkezési daruk vesznek körbe. Az épület már elérte a tervek szerinti magasságot, és készen vannak a tetőt tartó acélszerkezet fő elemei is – ezek helyre emelése hamarosan megkezdődik egy hatalmas lánctalpas daru segítségével. A kriosztát alapját tavasszal tervezik beemelni, miután a tető elkészült. A tokamaképület – csakúgy, mint az összeszerelő csarnok – hatvan méter magas lesz, viszont föld alatti részei is vannak, két szintje tizenhárom méteres mélységig nyúlik le. Ezeket öt föld feletti szint követi, a tetőtér pedig kétszintes lesz.

„Remélhetőleg 2025-re minden a helyén lesz, amikor az első tesztplazmát, a még »puha és hideg« hidrogénplazmát létrehozzuk” – mondja Sabina. „Ezzel azt nézzük majd meg, hogy működik-e a vákuumkamra, hogy rendben vannak-e a mágnesek, amik a plazmát a helyén tartják. Előbb persze beépítjük az összes mágnestekercset, helyére rakjuk a középső, függőleges pozíciójú szolenoidtekercset, az alsó vízszintes helyzetű mágneseket, és a fal hőálló borítását, hogy a helyén legyen minden a későbbi, Napnál is forróbb tesztekhez.” Ezek a hatalmas energiaigényű, Japánban gyártott szupravezető mágnesek alkotják majd a világ legnagyobb elektromágnes komplexét. A belőlük létrejött mágneses cella sosem látott erejű lesz, elméletileg csak a központi szolenoidtekercs akkora teljesítményű, hogy egy repülőgéphordozót is fel tudna emelni.

Az összesen kilenc szintesre tervezett, földrengésbiztos alapozású tokamaképület nagyjából félkésznek mondható, de semmihez nem hasonlítható vasbeton terei így is nagy hatással vannak rám. A sokemeletes lépcsőmászást Sabina nem vállalja, de akadnak új kísérőtársaink: Tamás wigneres exkollégái, magyar mérnökök és fizikusok, akik itt dolgoznak az ITER részfeladatain, és akikekkel később le is ülünk egy kötetlenebb, csoportos beszélgetésre. Bede Ottó, Kiss Gábor és Nagy Dániel maguk is izgalommal járják végig a szinteket: hónapokkal ezelőtt jártak itt utoljára és azóta rengeteg minden változott, nem is ismernek rá sok helyre, annyit haladtak a kivitelezők a munkákkal.

Végigjárjuk a körfolyosószerű belső tereket, ahonnan az úgynevezett „port cell” helyiségek nyílnak: ezek a félméteres vastagságú acélajtókkal lezárt szobák körbe-körbe a kriosztáthoz csatlakoznak, ami igazából olyan lyukas lesz, mint egy gyümölcskosár. Eleve lesz rajta 23 nyílás a karbantartási munkák elvégzéséhez, de ezen felül több mint kétszáz kisebb-nagyobb lyuk is, amiken különféle technológiai rendszerek részeit, például a fűtés-hűtés vezetékeit, a mágnesek csatlakozóit, és ami a legfontosabb, a rengeteg diagnosztikai műszer érzékelőit szerelik majd be. Ez utóbbiaknak köszönhetően néz majd ki úgy a kísérleti fúziós erőmű vákuumkamrája, mint egy sündisznó: a belsejében létrejövő plazma minden rezdülését meg fogják figyelni, mérni a kutatók, hogy az irdatlan adatmennyiséget töviről hegyire kielemezve képet kapjanak az ITER minden szívdobbanásáról. (Ezekben a munkákban vesznek részt elsősorban a magyar kutatók, de erről majd egy külön cikkben esik szó.)

Az egyik középső szinten bekukkantunk végre a középső térbe, ahová a 830 köbméternyi plazma befogadására képes, fánk alakú vákuumtartály és a kriosztát kerül majd. A több mint harminc méter átmérőjű, 5-6 emelet magas tér olyan, mint egy körgangos bérház belső udvara, vagy egy átriumos hipszterhotel, de akár egy kolosszeum vagy templomhajó is eszünkbe juthat a láttán. Belül egy építkezési daru áll, ami körül egy síneken mozgó konzolos daru sürög-forog, egy munkás jókora fadobozokat pakol egyik helyről a másikra. Egy külső vaslépcsőn lemegyünk a legalsó szintre, ahová majd a reaktor egyik legfontosabb eleme, a tokamak divertora kerül.

Az 540 tonnás divertor kissé túlzó leegyszerűsítéssel a fúziós reaktor hőpajzsának mondható, a vákuumkamra alsó részén lévő, a legnagyobb hőterhelésnek kitett szerkezeti elem. A tokamak talán legkritikusabb része ez, itt találkozik a mérnökök által szabályozott körülmények között a belül százmillió fokos plazma „hideg” széle a környező szerkezeti elemekkel. A nagy hőálló képességű volfrámbevonattal védett divertor egyik feladata a plazmában található szennyezőatomok (például a hélium) kivonása a plazmából (ezt a mágneses tér torzítása révén éri el), másrészt hőt vezet el (a falába ütköző plazmarészecskék mozgási energiája alakul itt négyzetméterenként 10-20 megawattos hőárammá, amit aktív vizes hűtéssel hasznosítanak). Miután meggyőződünk róla, hogy nem vagyunk útjában a konzolos darunak, egy falépcsőn mindannyian belépünk a leendő tokamak közepébe. Megállok a fölül ideiglenesen hullámlemezzel fedett fúziós verem legalján, és próbálom elképzelni, milyen lesz az, amikor itt több száz köbméternyi plazma fortyog majd 150 millió fokon.

Pár év, talán 1-2 évtized, és egy kozmikus léptékkel nézve parányi nap fog itt csillagokhoz méltó módon energiát izzadni magából.

Körbeforgatom a fejem, és középtájt meglátok három lekerekített, a belső udvarhoz furcsa szögben csatlakozó „ablakot”. Kiss Gábor világosít föl, hogy mik ezek: ez a három port különleges feladatot lát majd el, a hozzájuk csatlakozó szobákba kerülnek majd a fúzió egyik fő fűtőanyagát, a tríciumot szaporító technológiák tesztelő és demonstráló moduljai. Ezek beüzemelésére azonban még jó pár évet várni kell, a kemény, deutérium-trícium fúzió, a lítiumos tríciumszaporítás próbálgatása valamikor 2035 körül kezdődik majd. „Gyakran kérdezik, hogy nem lehetne-e gyorsabban haladni az ITER projekttel. Elvileg lehetne, de óvatosnak kell lennünk, mert hatalmas és erős mágnesekkel, nagy vákuummal, a csillagokénál is magasabb hőmérsékletekkel, az űr hidegével kell játszanunk egyszerre. A természet olyan erőivel dolgozunk itt, mint még soha, gyakorlatilag a Nap erejét akarjuk egy palackba belegyömöszölni. A biztonság viszont mindennél előbbre való, óvatosan, lépésről lépésre, rétegről rétegre szabad csak haladnunk, hogy lássuk, tanulhassuk, hogyan viselkedik a gép, hogyan reagál a paraméterek változtatására. És ez időbe telik, ehhez nagy türelem kell, részünkről és a nemzetek közössége részéről is” – mondja Sabina.

Most, hogy láttuk a csillagokénál is magasabb hőmérsékletek katedrálisát, az űr hidegét szolgáltató épületek felé vesszük az irányt. A cseppfolyósító műhelyben az utolsó simítások folynak, a szupravezető elektromágnesek működtetéséhez szükséges folyékony héliumot, nitrogént itt állítják majd elő. Ez egyébként a legnagyobb kriogenikus üzem lesz a Földön, nagyobb, mint ami a CERN-nek van. Erre egyébként nem annyira büszkék az ITER-esek, mert borzasztóan sok elektromos energiát fogyaszt majd a mágnesek nulla Kelvin fok közelébe hűtése, miközben az elmúlt pár év alatt a technológia sokat fejlődött, kidolgozták a magasabb hőmérsékleten, 80 kelvin (Celsiusban ez -193) is jól működő szupravezető mágnesek technológiáját, amihez nincs szükség ennyire hideg hűtőközegre. Ettől még persze nem állnak majd le a kísérletek az ITER-ben, de az új technológiák ismeretében kell majd a terveken változtatni az ITER-t követő DEMO fúziós erőmű építésekor, ott már az új típusú szupravezető mágneseket fogják használni.

A kriogén üzem mellett elhaladva, a telep keleti oldalán érjük el a telep negyedik fő látványosságát, a szupravezető elektromágnesek tekercseit helyben gyártó üzemet. A több mint negyed kilométer hosszú, ötven méter széles, 18 méter magas hasáb egyetlen, 12 ezer négyzetméteres, hosszú belső teret rejt magába, kilenc munkaállomással. Az ITER fúziós reaktorához készülnek itt a folyékony héliummal hűtött, belül nióbium-titán, kívül acél szupravezető tekercsek. Itt már 2017 óta megy a munka, de mivel a különböző méretű – 8-24 méter átmérőjű tekercsek szupravezető szálai borzasztó nehezek és érzékenyek, itt igazán nem kapkodják el a dolgokat: erősen kell figyelni, hogy észrevegyük a 32 méter széles tekercselő gép mozgását, ami percenként legfeljebb csak fél métert fordul körbe. Nem is szabad kapkodni, ha a szupravezető szál belsejében csak egy helyen megtörik a nióbium-titán betét, gyakorlatilag mehet az egész a kukába. Az egyenként két év alatt elkészülő, összesen akár 12 kilométernyi szupravezető vezetéket rejtő kész tekercsek szupranehezek is egyben, nem véletlenül építettek masszív, 40 centiméter vastag padlót a tekercselő gépek alá, ami akár négyzetméterenként 42 tonna terhelést is kibír, és nem véletlenül pihen a csarnok végében egy 400 tonna teherbírású teherdaru.

A munka, amit nem szabad elkapkodni.
A munka, amit nem szabad elkapkodni.
Fotó: Nagy Attila Károly / Index

Nem is vesszük észre, a Nap kezd a horizont felé süllyedni. Az egész napos túra végén már csak arra marad idő, hogy egy pillantást vessünk az ITER energiaellátásáért felelős komplexumokra. „Fölépült már a két áramátalakító épületünk, amik közvetlenül az európai áramhálózatra csatlakoznak. Ezekben a tanszformátorok a 14 kilovoltos váltóáramot a mi elektromágneseink számára szükséges egyenárammá alakítják” – meséli Sabina. Felmászunk a telep szélén magasodó egyik mesterséges dombra, hogy megnézzük a külső transzformátortelepet is, ahol a távvezetékeken bejön az elektromos áram. „Itt fut be az csekély 50 megawatt, amivel az ITER fizikusai játszadozhatnak a tokamakban” – mutatja tréfálkozva Kiss Gábor a hangosan zümmögő létesítményt. A játszadozást persze elég komolyan veszik, az elvárás az, hogy a betáplált 50 megawattból 4-6 perces fűtési szakaszokban legalább 500 megawatt energiát kell nyerni, ezzel bizonyítva, hogy lehetséges a pozitív energiamérleg, hogy életképes az egész fúziós reaktor ötlet. (Az ITER elődjének számító JET a kilencvenes években már képes volt energiatermelésre, de az energiamérlege még negatív volt: 24 MW befektetéssel csak 16 MW termonukleáris energiát tudtak belőle kivenni a kutatók.)

A dombról remek rálátás nyílik gyakorlatilag az egész ITER-telepre. Nézem az elém táruló különös látványt, a magamfajta, ipari esztétikára fogékony szemlélők számára kétségkívül tetszetős, kaotikus komplexitásában is lenyűgöző rendszert, ami nagyjából 20-25 év múlva a már közhelyszerűen sokat emlegetett törpenapot rejti majd, és nézem a távolban fekvő, 10-20 kilométerre lévő települések apró házait: vajon mit szólnak az otthonaik közelében, a szelíd mediterrán tájból tíz év alatt kinőtt monstrumhoz? „A környékbelieket nem aggasztja különösebben az ITER” – mondja Sabina. „A franciák eleve hozzá vannak szokva az atomenergiához, az ország energiaigényének 80 százalékát atomerőművek szolgáltatják. Pár éve szerveztek ugyan egy demonstrációt az ITER előtt a csernobili katasztrófa évfordulóján, de nagyjából tíz ember gyűlt össze, és nem is az ITER ellen demonstráltak, hanem úgy általában az atomenergia ellen.”

Az ITER-ben egyébként évente kétszer tartanak nyitott napokat is, amikor az érdeklődők megnézhetik, hogy miképp haladnak a munkák, és információkat kaphatnak arról, hogy mi a csoda is ez az egész, mennyire biztonságos, kell-e aggódniuk bármi miatt. A tervekben szerepel egy nagy látogatóközpont felépítése is, ahol mindezt magas szakmai színvonalú, ugyanakkor játékos, interaktív formában kaphatják meg a látogatók, kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül. A társadalom tájékoztatása ugyanis roppant fontos az ITER sikere szempontjából. „Mint társadalom, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nem próbáljuk meg. Nincsenek nagy alternatíváink, a fúziós energia a legnagyobb lehetőség. Fel kell fedeznünk a fúziós kutatások legtávolabbi területeit is, hogy a társadalom eldönthesse, akar-e élni ezzel a lehetőséggel, hogy lássuk, mi az ára, versenyképes-e a többi energiaforrással, kellően biztonságos-e. A mi feladatunk itt az ITER-ben, hogy a technológiát leszállítsuk, annak érdekében, hogy ez a döntés a jövőben megszülethessen.”

Fúziós cikksorozatunk bevezető részét itt olvashatja el.