A szemünk láttára tűnik el csendben a kacsacsőrű emlős

A kacsacsőrű emlős nemcsak Ausztrália, hanem az egész világ egyik legizgalmasabb teremténye – és sokáig úgy tűnt, hogy az egyik legszívósabb is. Az elmúlt bő száz évben sorra haltak ki, vagy fogyatkoztak meg vészesen a hozzá hasonló, egzotikus állatfajok, kacsacsőrű emlősből azonban mindig eleget láttak ahhoz, hogy elkönyveljék, továbbra is minden rendben van vele.

A különös állattal azonban valójában semmi sem volt rendben: néhány kutató évtizedek óta kongatta már a vészharangot, egy 2011-es tanulmány pedig arra is felhívta a figyelmet, hogy a klímaváltozás miatt jelentősen csökken a faj élőhelye. A trendet a Természetvédelmi Világszövetség is felismerte: a szervezet három évvel ezelőtti értékelésében úgy becsülte, hogy a felfedezése óta 30 százalékkal csökkent a kacsacsőrű emlős populációja.

A University of New South Wales friss kutatása alapján a helyzet még ennél is sokkal rosszabb. Ha nem változik semmi, még tovább csökken az állatok száma, pedig a tudósok éppen most kezdik felfedezni, hogy a kacsacsőrű emlős még annál is sokkal különlegesebb, mint amit eddig hittek róla.

Kacsacsa

Mielőtt rátérnénk a kacsacsőrű emlős jelenlegi helyzetére, érdemes visszamenni az időben az állat felfedezéséig. Ausztráliát ugyan holland hajósok már a 17. század elején felfedezték, de igazán csak akkor került fel a térképre, amikor a britek a 18. század vége felé elkezdtek fegyenceket betelepíteni, hogy így kolonizálják a kontinens keleti részét. A bűnözők rögtön szembe is találták magukat Ausztrália hírhedten veszélyes élővilágával, így 1797-ben a kacsacsőrű emlőssel is, amiből az első preparált példány 1799-ben került Európába.

A brit kutatók nem meglepő módon erős szkepticizmussal fogadták a még mai szemmel nézve is rettentően bizarr állatot. Az első példányt egy George Shaw nevű zoológus kapta meg, aki lelkiismeretesen megvizsgálta az állatot, részletesen beszámolt róla a Naturalist's Miscellany nevű szaklapban, még egy meglepően jól sikerült skiccet is mellékelt róla. Azt ugyanakkor ő is megjegyezte, hogy valószínűleg inkább egy viccel, egy több állatból összefércelt hamisítvánnyal van dolga. Már csak azért is, mert a preparátum az Indiai-óceánon keresztül érkezett Angliába, a kínai matrózok pedig híresen jók voltak az ilyen torzszülöttek létrehozásában.

Azóta rengeteget tisztult a kép a kacsacsőrű emlőssel kapcsolatban, de ehhez sok időre volt szükség. Annak bebizonyításához, hogy az állat tojásokat rak, közel egy évszázad kellett – itt érdemes megemlíteni, hogy mára a hangyászsünök mellett csak a kacsacsőrű emlős képviseli a tojásrakó emlősök, vagyis a kloákások rendjét. A hímek rendkívüli fájdalmat okozó méregsarkantyúján, meg annak a funkcióján is évtizedeket gondolkodtak a kor tudósai. Egy nemzetközi kutatócsoport 2008-ban jegyezte le az állat géntérképét, az elmúlt években pedig sorra derültek ki az olyan érdekességek, mint hogy az állat egy hormonja segítheti a 2-es típusú cukorbetegség kezelését.

Rossz hírnév és prémbiznisz

Akkoriban persze még nem ezek a dolgok foglalkoztatták az embereket a kacsacsőrű emlőssel kapcsolatban, ennél sokkal fontosabb volt a bundájuk. A Shaw-nál járt preparátum teljesen ki volt száradva, azonban alapállapotban a kacsacsőrű emlősnek rettentően puha, vízlepergető bundája van, ez pedig hamar feltűnt az ott élő embereknek.

A feljegyzések alapján volt olyan szűcs, aki az első világháborúig 29 ezer kacsacsőrű emlős bundát adott el, ez pedig szerintünk komoly hosszú távú hatásokkal járt a populációjukra nézve.

– mondta a nemrég megjelent tanulmány társszerzője, Tahneal Hawke, de ez igazából csak a jéghegy csúcsa volt.

A faj vadászatának 1912-es betiltásáig a vadászok ezrével gyilkolták őket, az Australian Museumban ma is fellelhető egy összesen 48 állat bundájából készült ágytakaró, ami tökéletes lenyomata ennek a korszaknak. A 19. században az állat megítélése sem volt kifejezetten fényes. Ugyan néhányan már ekkoriban is érdeklődtek a kacsacsőrű emlősök iránt, az általános vélekedés szerint kártevőknek számítottak, amik tömegesen falják fel a halikrákat - emiatt jó darabig aktívan irtották őket.

A kacsacsőrű emlős ennek ellenére meglepő módon nem jutott a 19. és a 20. században kihalt számtalan ausztrál állat sorsára. A számuk igazából csak az ország déli részén csappant meg jelentősen – ahol egyébként ma veszélyeztetettnek számít a faj –, de máshol látszólag ugyanúgy jelen voltak, mint korábban.

Éppen emiatt sokáig nem is tartotta fontosnak senki, hogy komolyabban elkezdjék megfigyelni a populációt. Az első tanulmányokra az 1970-es évekig kellett várni, a példányszám vizsgálatára fókuszáló programok pedig a 80-as, 90-es években jöttek létre. Ezek azóta egyértelműen bebizonyították, hogy kevesebb lett a kacsacsőrű emlős, de senki sem tudta, hogy pontosan mihez képest csökkent le a számuk.

Nagy lehet a baj

A becsléseket nem kizárólag az nehezíti meg, hogy mind történelmi, mind földrajzi szempontból erősen hiányos a kacsacsőrű emlősökkel kapcsolatos tudásunk, önmagában a megfigyelésük sem egyszerű feladat. Az állatok általában éjszaka aktívak, és elég félénkek, az idejük nagy részét pedig vízben töltik, így rettentően kevés nyomot hagynak maguk után. Manapság a környezetük DNS-alapú elemzése, és az akusztikus nyomkövetők sokat segítenek a kutatóknak, de a kimaradt évszázadok hiányos adatait ezzel már nem lehet pótolni.

A mostani kutatásban ezt a lyukat próbálták meg betömni a kutatók: 258 évnyi dokumentumon rágták át magukat, hogy a lehető legtöbbet derítsék ki az állat múltbéli populációjának méretéről és elhelyezkedéséről. Az így kinyert számokat aztán összehasonlították a modern adatokkal, köztük a PlatypusSPOT-ban találhatóakkal is, melynek segítségével minden ausztráliai becsatlakozhat a különleges állatok megmentésére tett kísérletbe.

Az persze egyértelmű volt, hogy ennyire változékony adatok alapján még mindig nem lehet pontosan megmondani, hogy mennyire csökkent le a kacsacsőrű emlősök száma, de a trendek egyértelműen szignifikáns csökkenést mutattak. A kutatás alapján a vízgyűjtők 41,4 százalékában 10 éve, 12,8 százalékában pedig 20 éve nem láttak már kacsacsőrű emlőst, és olyan élőhelyek váltak szinte teljesen kihalttá, ahol száz éve még több tucat állattal lehetett találkozni egy nap alatt.

Az olyan állatok esetében, melyek populációjának csökkenése még azelőtt kezdődött, hogy az ökológusok elkezdték volna komolyabban vizsgálni őket, az ilyen történeti megfigyelések rettentően értékesek.

– mondta a kutatásról Loren McClenachan történeti ökológus, mások szerint azonban felelőtlenség ezek alapján messzemenő következtetéseket levonni a kacsacsőrű emlősök számát tekintve.

Újabb strigula?

A módszert ellenző kutatók szerint átfogó felmérésekre lenne szükség ahhoz, hogy megállapítsák, hogy tényleg kevesebb állat él-e azokon a területeken, ahol a bejelentések alapján csökkent a számuk. Abban egyébként a kutatócsoport is egyetértett, hogy ennyire megbízhatatlan adatokból nehéz következtetéseket levonni. Azt azonban hozzátették, hogy nem is a pontos számok meghatározása volt a céljuk: ezzel a módszerrel nemcsak a csökkenő tendenciát, hanem a tudásbeli hiányosságukat is sikerült kihangsúlyozniuk.

Egy dologban ugyanakkor minden szakértő egyetért, ez pedig az, hogy

Hawke és csapata éppen emiatt aktívan kutatja az olyan állatokat veszélyeztető tényezőket is, mint az ausztráliai gátak. A '60-as és a '80-as évek között rengeteg gátat építettek az országban, ezek pedig elég komolyan befolyásolták a kacsacsőrű emlősök élőhelyeit. A kutatók adatai alapján annyira, hogy egy rosszul menedzselt gát a fölötte és az alatta élő populációt is képes gyakorlatilag teljesen kipusztítani.

Az ehhez hasonló fenyegetések megtalálása és kiküszöbölése elengedhetetlen ahhoz, hogy megtalálják a faj megmentésének legjobb módjait. Ez nemcsak azért lehet fontos, mert a tudósok számára még mindig tartogathat titkokat az állat, hanem azért is, mert akármekkora élmény is az emberek számára a kacsacsőrű emlőssel való találkozás, ha nem vigyázunk, a jövőben a legtöbben csak az ausztrál húszcentesen, meg a Phineas and Ferb-ben láthatják majd az állatot.

(Borítókép: Kacsacsőrű emlős egy állatmenhelyen Ausztráliában 2005-ben - fotó:  Fairfax Media / Getty Images)