Innen építették az Országházat és a földalattit is

Harmincmillió tonna cement. Ennyi készült a lábatlani cementgyárban annak 1868-as alapításától 2013-as bezárásáig. Ennyi cement felhasználásával körülbelül százmillió köbméternyi betont lehet előállítani, ami elég lenne nagyjából 700 darab Megyeri hídra, vagy arra, hogy 160-szor megépítsék belőle jelenlegi hosszában a négyes metrót. Ezt az irdatlan mennyiségű cementet nagyjából ötvenezer ember állította elő – annyi, amennyi Eger népessége most. Ennyien dolgoztak a gyárban a csaknem másfél évszázad alatt. Nagyon sok családban generációról generációra szállt a cementgyári munka hagyománya.

Pedig a gyár indításának ötletét még meglehetősen szkeptikusan fogadták a telek akkori tulajdonosánál, a Prímási Uradalmak esztergomi jószágigazgatóságán. Amikor 1867 nyarán – alig néhány héttel a kiegyezés után – Lichnowszky Ferenc lengyel menekült egy hidraulikus mész- és cementégető létrehozására nyújtott be javaslatot, az uradalmi reakció az volt, hogy „az ily tervek ritkán szoktak mást eredményezni, mint költséges kísérleteket”. Végül Lichnowszkynak 1868 júliusában nemet is mondtak, de nem sokkal azután, hogy a tőke és kapcsolatok híján lévő lengyel kosarat kapott, Konkoly Thege Balázsnak (a nemzetközileg elismert csillagász és akadémikus Konkoly-Thege Miklós oldalági rokonának) és Hannig Mátyásnak mégis sikerült ugyanitt gyárat alapítaniuk.

A vállalat fontos szerepet játszott a millennium nagyszabású fővárosi beruházásaiban. Cementszállítmányaiból a 19. század utolsó éveiben jutott az Országház, a földalatti és a királyi vár építésének munkálataihoz, két évvel később a központi vásárcsarnok építéséhez, majd többek között a Rudas fürdőhöz, a Danubius hajógyárhoz és a Dreher sörfőzdéhez is. Az Országház építésénél kizárólag lábatlani cementet használtak, a betonozás alkalmával 4 hónap alatt 140 ezer métermázsányit. A gyár dolgozóinak száma már a huszadik század elején megközelítette az ezret, a folyamatos technikai fejlesztéseknek köszönhetően az 1910-es évek elejére világviszonylatban is az egyik legmodernebb cementgyár lett a lábatlani.

A cég az 1930-as években elvesztette önállóságát, előbb a Salgó Rt.-be olvadt, majd a második világháborút követően, bár Lábatlani Cement és Mészmű Nemzeti Vállalatként formálisan önálló cég volt, irányítását, ahogy az egész iparágét is, a Mész- és Cementipari Központ vette át. Az önálló vállalati forma 1963-ban szűnt meg, amikor a váci központú CEMŰ része lett, és ehhez a tröszthöz tartozott 1988-ig. Ekkortól osztrák-magyar vegyesvállalatként működött, ezután került utolsó tulajdonosa, a svájci Holcim birtokába. Ahogy száz évvel korábban, az 1990-es években is számos jelentős, szimbolikus beruházáshoz érkezett innen a cement vagy a beton, ilyen volt a győri Audi-gyár, a már említett Megyeri híd vagy a 4-es metró, de a Művészetek Palotája is lábatlani cementből készült.

A gyár kálváriáját a 2008-2009-es válság és a környezetvédelmi engedélyezés körüli hercehurcák okozták. A bezárást – és egy közeli új gyár építésének elkezdését – eredetileg 2010 környékére tervezte a Holcim, ám a lábatlani üzem bontása végül csak 2013-ban indult meg. Igaz, új gyár nem épült helyette.

A bontás megkezdése után nem sokkal kétszer is bejárhattuk a lábatlan cementgyár területét, az alábbi fotók ezen barangolások során készültek. A szürke minden árnyalatát felvonultató gyárban ekkor még zajlott az utolsó zsák cementek csomagolása, pár cementőrlőmalom még forgott, de a bontást végző brigádok már megkezdték a munkát a leállított üzemrészeken. Olyan volt, valami végtelenül bizarr, egyben hátborzongató élveboncolás.