Katalin
-2 °C
3 °C

Újra száguld a Ferrari 50 éves űrhajója

NAK 4724
2020.03.06. 23:57

Ötven évvel ezelőtt, 1970. március 5-én mutatták be a Genfi Nemzetközi Autószalonon az autótervezés valaha volt egyik legizgalmasabb koncepcióautóját, a Ferrari 512S Modulót. 1970 nem volt rossz év, ekkor debütált Genfben az Alfa Romeo Montreal, a Lamborghini Jarama 400 GT, a Citroën SM, a Maserati motorral fölszerelt radikálisan új francia sportkocsi, a Mercedes kísérleti autósorozata, a C-111, valamint a Monteverdi Hai 450 SS sportautó-prototípus. Mind-mind igazán emlékezetes jármű – igaz, utóbbiból nem lett sorozatgyártott termék (az egyik Monteverdit egyébként tavalyelőtt láttam Bázelben). A pálmát azonban a legendás olasz formatervező iroda, a Pininfarina által megálmodott futurisztikus Modulo vitte.

Paolo Martin dizájner kezdetben világos gyöngyházkék, majd éjfeketére festett alkotását hamar felkapta a hírnév, híre még a szocialista Magyarországra is eljutott. A Modulo után kutatva áfutottam az Arcanum újságarchívumát, és jó pár ezt igazoló találatot kaptam. Az Autó-Motor 1970. április 21-i számában például így írtak róla a genfi beszámolóban:

Kétségtelenül érdekes — mai szemmel nézve kissé bizarr tanulmány — a Pininfarina Modulo karosszéria, amelynek tervezői hangsúlyozzák, hogy a 448 cm hosszú, 205 cm széles, 93 cm magas modell részletei egyszerűbb autóknál is meghonosíthatók. Ebben a formában, a Ferrari 512 S típusú verseny-sportkocsi vázára építve, a tizenkéthengeres, 550 lóerős V-motorral mindenképpen különlegesség ez a tolótetős fülkéjű minta.

A Magyar Ifjúság is említésre méltónak találta az autót, az 1970. május 1-i számba, "A szemét elönti Amerikát" cikk alá befért egy képes hír róla:

Íme a jövő sportkocsija, a PF „Modulo”. Ultramodern karosszériája Pininfarina, a világhírű olasz autótervező rajzai alapján készült. Az 550 lóerős kocsi Ferrari 512/S típusú alvázra épült.


Az Élet és Tudomány kissé megkésve, 1971. augusztus 20-i számában mutatta be a magyar olvasóknak a holnap autóját:

Pininfarina, a híres olasz autótervező egy Ferrari 512-S alvózára tervezte a holnap autóját, a „Modulo”-t. A tervezésben neves orvosok, pszichológusok és közlekedési szakemberek vettek részt. A 4480 mm hosszú és 980 mm magas autó 12 hengeres motorja 550 LE-s, és üzemanyagbefecskendező szivattyúját elektronikus logikai áramkörök irányítják. Belső világítása az elektrolumineszcencián alapul: az átlátszó műanyaglapok az elektromos áram hatására különböző színekben és fényerővel világítanak.

Az Univerzum havonta megjelenő tudományos ismeretterjesztő magazin 1975. februári számának Autóérdekességek rovatából többet is meg lehetett tudni az autóról:

Pininfarina Modulo névre keresztelt kísérleti modellje rendkívül újszerű. Tervezője új viszonyt kívánt kialakítani a forma és a dimenziók között. Mint a kocsi neve is mutatja, karosszériája modul-építésmódú. Néhány szerkezeti elem kicserélésével az autó limuzinná, spiderré vagy coupévá alakítható át. A karosszériaelemek alsó és felső héjból tevődnek össze, közöttük szegély van. A tető és a szélvédő egyetlen egységet alkot, ezt a be- vagy kiszálláskor előre kell tolni. A motorház borítóján kerek nyílások vannak. Ezek a hűtés megjavítására szolgálnak, mert menetközben az aerodinamikus hatást kihasználva, beszívják a levegőt. A motor és az erőátvitel módja azonos a Ferrari 512 S típuséval. Az 5 liter lökettérfogatú V12-es motor legnagyobb teljesítménye 400 kW (550 LE). Tárcsafékes kerekei egyenként felfüggesztettek.

A svájci autószalon után néhány éven át még fel-felbukkant pár autókiállításon az időközben fehér fényezést kapott Modulo, begyűjtött egy sor rangos dizájndíjat, majd elérte az extrém koncepcióautók sorsa: túlságosan előremutató megoldásait nem tudta az autóipar aprópénzre váltani. A Pininfarina különleges formaterve egyedülálló maradt, nem készült több példány a Modulóból, és hamarosan ki is kopott a köztudatból.

Ez persze nem jelenti azt, hogy értelmetlen formatervezői bravúrként kellene a Modulót számon tartani: a sokak által űrhajóként, UFO-ként jellemzett autó ugyanis pár hasonlóan kivételes koncepcióautóval együtt a korszak jelentős trendalakítója lett. Az 1967-es Lamborghini Marzal (Bertone), az 1968-as Alfa Romeo Carabo (Bertone), 1969-es 1969 Ferrari 512 S Berlinetta Speciale (Pininfarina), az ugyancsak 1970-es Lancia Stratos Zero (Bertone), valamint az 1971-es Lamborghini Countach LP 500 a Modulóval együtt nagyban hozzájárultak az ék alakú, aerodinamikailag rendkívül kedvező adottságokkal bíró autóforma térhódításához.

A Modulo tehát megmaradt bravúros formatervnek, de mivel a brilliáns karosszéria-koncepció sosem jutott szériaközelbe, még annyira sem vették alkotói autószámba, hogy üzemképes járművet varázsoljanak belőle - noha eredetileg a versenyautóként bevált Ferrari 512S modell képezte az alapját. A pár év, amit rivaldafényben töltött, anélkül telt el, hogy egy métert is gurult volna önerőből. Utcát, közutat, versenypályát egyszer sem látott, ami nem is csoda, hiszen a motort és a váltót is kiszerelték a 27-es számú Ferrari 512S-ből, mielőtt a Pininfarina megkapta volna. A következő évtizedeket raktárban majd múzeumban töltötte, mígnem az anyagi gondokkal küzdő dizájniroda kényszerűségből megvált tőle. És ezzel kezdődött a Modulo másodvirágzása.

A Politoys által piacra dobott 1:43 méretarányú Modulo modell (a szerző gyűjteményéből)
A Politoys által piacra dobott 1:43 méretarányú Modulo modell (a szerző gyűjteményéből) (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

A Modulót James Glickenhaus egykori filmrendező, producer, az utóbbi időben inkább autógyűjtőként valamint sport- és versenyautóépítőként ismert New York-i milliomos vásárolta meg 2014-ben, kifejezetten azzal a céllal, hogy felújítsa és működőképes, vezethető, legális autót varázsoljon belőle. Az idén hetven éves Glickenhaus szerelői, mérnökei, a Manifattura Automobili Torino szakemberei csodás munkát végeztek: négy év alatt gatyába rázták a múzeumszökevényt, ami Amerikában és Európában is feltűnt, autós fesztiválok körberajongott szereplője lett.

A kerekeken guruló olasz űrhajó aztán tavaly nyáron kis híján lángok martalékává vált: egy hibás alkatrész miatt 2019. június 28-án, európai útja közben, Monacóba tartva kigyulladt a kipufogó környékén a karosszéria (mint utóbb kiderült, az egyedileg gyártott hangtompító volt a ludas a balesetben). Szerencsére a felújítás-átalakítás során beépített tűzoltó-rendszer remekül működött, így a lángok nem terjedtek át az autó többi részére.

Glickenhaus 30 perccel a tűz eloltása után már képet posztolt Twitterre, hidegvérűen annyit közölve, hogy nem esett komoly kár az autóban, a Modulo vezethető állapotban van, mennek is tovább, nincs itt semmi látnivaló, kérem oszoljanak. Az autó rajongói mindeközben persze lábon hordtak ki egy enyhébb infarktust.

Úgy tűnik, érdemes volt Glickenhausban megbízni: a csip-csup tűzeset után csupán nyolc hónap kellett ahhoz, hogy a Modulo újra régi-új önmaga legyen. A második restaurálás után február közepén Olaszországban, a cremonai versenypályán tesztelték először a helyreállított autót, az Index tudósítójaként pedig a Hagerty autós szaklap magyar riporterével együtt szívhattam magamba a bő féléves kihagyás után ismét feldübörgő V12-es motor zaját, füstjét – és persze a Modulo földöntúli látványát, sziluettjének felfoghatatlan vonalait, páratlan eleganciáját. Nézzék: