A világháború óta nem zöldült annyit az emberiség, mint most

Új módszerrel mérték a fosszilis eredetű szén-dioxid-kibocsátás alakulását egy friss, nagy nemzetközi kutatásban: a Nature-ben publikált adatokból napról-napra, országok szerint lehet nyomon követni, hogy zöld szempontból mennyit értek a járványügyi intézkedések, mit hozott a fél világot gúzsba kötő vesztegzár.

A tudományos konszenzus szerint az elsősorban a fosszilisakból származó üvegházhatású gázok civilizációs kibocsátása felelős a klímaváltozásért. 1900 óta kb. egy fokot emelkedett az átlaghőmérséklet a bolygón, és a párizsi megállapodásban foglaltak szerint mindent meg kellene tenni, hogy a célul kitűzött másfél fokon belül tudjuk tartani a felmelegedést – ennél nagyobb növekedés már rendkívül súlyos következményekkel járna az élővilágra, a tengerszint-emelkedésre és az emberi társadalomra és gazdaságra egyaránt. Erre azonban csak nagyon komplex intézkedésekkel van esély, melyekkel radikálisan és gyorsan fogjuk vissza a CO2-kibocsátásunkat.

A hivatalos célkitűzések és politikai fogadkozások ellenére azonban a szén-dioxid-kibocsátás nem hogy nem csökken a kívánatos ütemben, az elmúlt években tovább emelkedett, átlagosan évi 1 százalékkal. Ebben hozott fordulatot a koronavírus: a járvány nem kívánt, de önmagában pozitív mellékhatásaként a szén-dioxid-kibocsátás mindenhol mérséklődött.

Ebből a városi átlagember számára is jól érzékelhető a tisztább levegő: a légszennyezettség Kínától Európán át Amerikáig mindenhol csökkent, a budapesti levegő is sokat tisztult rövid idő alatt. A légszennyezettség, a káros anyagok és a szálló por koncentrációja a levegőben ugyan fontos környezeti és egészségügyi tényező (lehetséges, hogy a korlátozások miatti jobb levegő több életet ment meg, mint ahányan meghalnak koronavírusban), a klímaváltozáshoz azonban közvetlenül nem sok köze van. Míg a nitrogén-dioxid koncentráció néhány nap alatt is érdemben csökkenhet a levegőben, a klímaváltozásért elsősorban felelős szén-dioxid azonban 50-200 évig ott marad a légkörben.

Mennyi az annyi?

Hogy azonban mennyivel csökkent a kibocsátás a járványhelyzet miatt, viták és becslések tárgya. A kibocsátásokról szóló hivatalos állami statisztikák sokszor csak évek múlva jönnek ki, és bár a légköri CO2-koncentráció alakulását szinte élőben lehet figyelni, a természetes karbonciklus (ősszel és télen nagyobb, tavasszal és nyáron a növénytakarónak köszönhetően kisebb a szén-dioxid mennyisége a légkörben), illetve az időjárás-változások miatt rövidebb időtávon belül az emberi kibocsátás alakulása elég bizonytalan.

A mostani kutatásban azonban új, az eddigieknél komplexebb módszertannal vizsgálták a kibocsátás változásait, amihez sokféle proxy adatot (a kibocsátás mértékével összefüggő, annak becslésére alkalmas közelítő információt) használtak fel. Egyebek mellett számításba vették a gazdasági tevékenység visszaesését, az energia- és az ipari termelés változását, meg a közlekedési adatokat, méghozzá egyszerre 69 országból – a vizsgálatba bevont régiók összességében a globális kibocsátás 97 százalékáért felelősek, vagyis közel teljes képet lehetett így alkotni a Föld fosszilis energiahasználatáról a járványhelyzetben.

Ami igen komolyan mérséklődött. A kutatás fő eredménye ugyanis, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása április elejére 17 százalékkal csökkent globálisan az előző év azonos időszakához képest.

A történelmi lépték jól érzékelhető erről a diagramról, melyen 2020-nál egészen drámai és precedens nélküli zuhanást lehet látni. A visszaesés sokkal nagyobb, mint amit akár a 2008-as gazdasági recesszió, akár a korábbi válságok hoztak.

Mivel napi szintű adatokat használtak, a kibocsátáscsökkenés időbeli trendjei is jól láthatók. Már február közepén is volt egy nagy, világszinten nyolc százalékos csökkenés. Ez döntően a szigorú kínai korlátozásoknak volt köszönhető, és bár ezután megkezdődtek a fokozatos ázsiai feloldások, a járvány igazán globálissá válásával március végén és áprilisban egy ennél is jelentősebb csökkenés következett be.

Ez hogy jött össze?

Nem elhanyagolható eltérések vannak ugyanakkor az egyes országok és nagy régiók kibocsátás-csökkenésében. A korlátozások csúcsán Kína 24, az Európai Unió 27, az Egyesült Államok szén-dioxid-kibocsátása pedig közel 32 százalékkal esett vissza. A kutatásban vizsgálták a magyar adatokat is: a számítások szerint a magyar kibocsátáscsökkenés nagyjából megfelelt az EU-s átlagnak, a világátlagnál ugyanakkor jóval nagyobb.

Mibű?

A kibocsátáscsökkenés legfőbb oka a felszíni közlekedés nagyon komoly visszaesése, ez felel a csökkenés 43 százalékáért. Nagyjából ugyanekkora rész jön együttesen az ipari- és energiatermelés csökkenéséből. Azzal, hogy egyes régiókban, például Európában a repülés majdhogynem teljesen leállt, saját magához képest a légi közlekedés zöldült kényszerűen a legtöbbet a járvány alatt: globálisan 60 százalékkal kevesebb szén-dioxidot bocsátottak ki, mint tavaly ilyenkor. Összességében ez adja a mostani emissziócsökkenés 10 százalékát. Hogy nem többet, az azzal magyarázható, hogy a légi közlekedés a teljes globális kibocsátásnak egyelőre csak a három százalékáért felel – igaz, ennek aránya gyorsan nő, ezért is kerülhetett többek között a repülés a zöld mozgalmak céltáblájára.

A járvány egy sor olyan területen hozott kényszerű kibocsátáscsökkenést, ahol békeidőkben ezt magunktól nem nagyon tettük meg. A kutatók szerint 2020 nagy valószínűséggel a legnagyobb visszaesés éve lesz az üvegházhatású gázokat illetően. Hogy éves szinten ez mit jelent majd, arra különböző modellszámításokat végeztek. Ha a korlátozások részlegesen fennmaradnak az év végéig, akkor a kalkulációk szerint a tavalyi évhez képest 7 százalékkal kevesebb fosszilist éget el az emberiség. Ha június közepéig ezeket fel lehet oldani, már csak négy százalékos a csökkenés.

Sok vagy kevés?

Bár a visszaesés történelmi, ez önmagában édeskevés. Mint a Nature-ben megjelent tanulmány vezető szerzője, Corinne Le Quéré nyilatkozta a Guardiannek, nem így, a járvány hozta kényszerrel szeretnénk kezelni a klímaváltozást, de a nagy visszaesés ellenére az üvegházhatású gázok emberi kibocsátása még így is az eddigi csúcsérték 83 százaléka maradt. Ennek minimális, és könnyen lehet, hogy csak átmeneti hatása lesz a földi éghajlatra – az ipari forradalmak óta a légkörben folyamatosan gyülemlő szén-dioxidhoz most valamivel kevesebbet tettünk hozzá, de a mennyiség ettől még tovább nő. Ráadásul a korábbi recessziók tapasztalata, hogy a rövid visszaesések után az emisszió újra gyorsan nőtt, hogy helyreállt az addigi életrend.

Ahhoz, hogy a Föld éghajlata a nagyjából kezelhető szintet jelző határértéken, a másfél fokon belüli hőmérséklet-emelkedésen belül maradjon, a számítások szerint évente közel nyolc százalékkal kellene csökkenteni a kibocsátásunkat. Minden évben, többel, mint amennyivel a válságos 2020-ban valószínűleg ezt akaratunk ellenére sikerül megtenni.

(Borítókép: Kerékpárút a Neuilly hídon 2020. május 16-án, Párizsban. Fotó: Daniel Pier / NurPhoto, a Getty Images)