Escobar időzített ökológiai bombát hagyott az utókorra

Escobar vízilovairól régóta tudtunk, a minap az Index is készített interjút azzal a két amerikai ügynökkel – Steve Murphyvel és Javier Penával –, akik éveken keresztül üldözték a drogbárót. Ebben a cikkben is szó volt Escobar 2225 hektáros egzotikus állatkertjéről, az Hacienda Nápolesről, ahová 1981-től kezdődően mintegy ezerötszáz afrikai nagyvadat hozatott a kokaincár – elefántokat, oroszlánokat, zsiráfokat, struccokat és négy vízilovat is. 

Három tehenet és egy bikát, ahogy ennek az akár háromtonnásra is megnövő hatalmas afrikai növényevőnek a nőstényét és a hímjét nevezik a zoológusok. 

Mármost 1993. december 2-án a bűnüldöző hatóságok lelőtték Escobart, az állatkert pedig – a gazda halálával – ebek harmincadjára jutott. A „lakókat” nagyrészt más állatkertekbe helyezték át, a vízilovakkal azonban macerás lett volna foglalkozni, és a drabális óriásokat hagyták szétszéledni.

És közben a monstrumok elkezdtek szaporodni, méghozzá kétszeres sebességgel ahhoz képest, ahogy őshazájukban, Afrikában. Ennek az az oka, hogy kiválóan érzik magukat a trópusi országban, amely valóságos víziló-paradicsom. Kolumbiában állandóan esik az eső, a folyók bővizűek – nem úgy, mint Afrikában, ahol nyaranta kiszáradnak, és ilyenkor nagyon sok víziló el is pusztul –, táplálék akad bőséggel, nem beszélve arról, hogy Dél-Amerikában nincs természetes ellensége a vízi emlősnek, mivel a legnagyobb ottani ragadozó, a jaguár legfeljebb százkilósra nő meg, és így semmiféle veszélyt nem jelent egy minimum kéttonnás óriásra. Ezzel szemben Afrikában az oroszlánok simán megtámadják és meg is ölik a vízilovat, főleg, ha csapatban vadásznak a vastagbőrűekre. 

A vízilótehén évente egyszer ellik, és ami a legszebb az egészben, míg Afrikában tízéves kora előtt nem válik ivaréretté, Kolumbiában már találkoztak olyan hároméves tehénnel is, amelynek volt kicsinye! Azaz szinte exponenciális ütemben sokasodnak a számukra paradicsomi környezetben.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek összeütközésbe az emberrel ezek a territóriumukra roppant féltékeny óriások. (Afrikában egyetlen nagyvad sem okoz annyi halálesetet, mint a vízilovak, agresszív természetük következtében sokkal veszélyesebbek az oroszlánnál és az elefántnál is.) Sokáig nem támadtak meg senkit, miközben a városokba is bejártak, éjjelente az utcákon mászkáltak. Íme:

A jelenségre a Washington Post is felfigyelt, és elküldte tapasztalt ökológus riporterét, Sarah Kaplant, hogy derítse fel Escobar vízilovainak a rejtélyét. 

Kiderült, a helybéli halászok igencsak kiakadtak a vízilovakra, amelyek gyakorta felfalják a zsákmányt, továbbá a székletükkel szennyezik az élővizeket, nagyban elősegítik az algásodást. De ami ennél is rosszabb, már előfordult vízilótámadás is, egy Pepe névre keresztelt bika 2009-ben megragadott egy halászt a lábánál fogva, és jó messzire elhajította. A férfi alaposan összetörte magát, és a megharapott lába is súlyosan megsérült. 

Ez volt az a pillanat, amikor Puerto Triunfo – ahol a baleset történt – önkormányzatánál elszakadt a cérna: hirdetményt tettek közzé, amelyben önként vállalkozókat kértek Pepe kilövéséhez. Helybéli nem jelentkezett, mivel a környéken a vízilovakat szinte háziállatként kezelik, mi több, a hatalmas emlősök turisztikai látványosságként is szerepelnek, a környékbeli ajándékboltokban víziló figurákat, vízilovas kulcstartókat és hűtőmágneseket árulnak. 

Nosza, erre kitört a lázadás. Az állatvédők felhorkantak, és kegyetlenségnek titulálták Pepe elpusztítását. Valamit azonban tenni kellett az invazív faj terjeszkedésének visszaszorítására, vagy legalábbis korlátozására. Kiszámították ugyanis, hogy az a mintegy 1500 négyzetkilométeres terület, ahol a jelenleg körülbelül száz-százötven fős populáció él, hamarosan megtízszereződhet (a létszám is), és ha a Magdaléna-folyó vonalát követve elér a Karib-tengerig, akkor robban igazán az ökológiai bomba. Ott ugyanis biztosan kipusztítanák a lamantinokat, ezeket a tengeri tehén néven is ismert lomha, aranyos, békés – továbbá erősen a kihalás szélén álló – tengeri emlősöket. 

A döntés a következő lett: kasztrálni kell a vízilovakat. Neki is fogtak az ivartalanítási akciónak, csakhogy két probléma is akadt. Az egyik anyagi jellegű: egy ivartalanítás – az állat felderítése, befogása, elaltatása, megoperálása, majd szabadon engedése – beavatkozásonként akár hatezer dollárba is kerülhet, és nincs, aki finanszírozza a műtétet. 

A műtét 2:50-nél.

A másik még ennél is bizarrabb. 

Egész egyszerűen visszahúzza a hasán lévő nyílásba, majd légmentesen elzárja. 

A nőstény még ennél is ravaszabb.

Szinte hihetetlen mindez a huszonegyedik században, de ez így van. Így aztán az állatvédők letettek a tehenek sterilizálásáról, maradt a bikák ivartalanítása, ami roppant macerás műtét. Fel kell vágni az állat hasát, és valahogy megkeresni a heréit. Véres beavatkozás... 

Nataly Castelblanco-Martínez szerint a helyzet már odáig eszkalálódott, hogy nincs más megoldás, mint a vízilovak kilövése. A mexikói Quintana Roo-i egyetemen dolgozó kolumbiai ökológus fájó szívvel bár, de a drasztikus megoldás mellett tör lándzsát.

A kasztrálás nem működik, borzasztó lassú és költséges is – állítja. – Nincs más hátra, mint évente legalább harminc vízilovat ki kell lőni. Ez történik akkor, amikor egy társadalom csak akkor kezd törődni egy ökológiai katasztrófával, amikor az már kezelhetetlen méreteket öltött. 

Szörnyű. Már csak azért is, mert a víziló az utóbbi két évtizedben Medellín környékének egyik jelképévé, turistavonzó látványossággá lett. Ugyanakkor be kell látni, a hatalmas vízi emlős nem Kolumbiába való, ahogy annak sem örülnénk, ha a kongói dzsungelt jegesmedvék népesítenék be... 

Borítókép: AFP PHOTO/Raul Arboleda