Szörnyű hajókatasztrófa sok ezer áldozata nyugszik a Balti-tenger mélyén

A főszereplők

Wilhelm Gustloff – A schwerini Életbiztosítási Bank 1895-ben született tüdőbeteg alkalmazottjából a náci propaganda faragott hőst. Bár részt vett az első világháborúban, de tuberkulózisa miatt leszerelték, és 1917-ben Davosba ment kúráltatni magát, ugyanoda, a Varázshegyre, ahol Hans Castorp, Thomas Mann hőse is lábadozott. Gustloff megnősült, és egy obszervatóriumban helyezkedett el titkári minőségben. Közben titokban belépett a náci pártba, és Svájcban roppant hatékony szervezőmunkát fejtett ki; mintegy ötezer tagot szervezett be a birodalmi németek és osztrákok közül. Hogy milyen hithű náci volt, arról egy neki tulajdonított mondata tanúskodik:

A feleségemet és az anyámat szeretem a világon a legjobban, de ha a Führer megparancsolná, hogy végezzek velük, engedelmeskednék neki.

Gustloff Birodalmi Német címmel pártlapot is jelentetett meg Svájcban, ebben gondosan kiépített hálózatának minden programját feltüntette, így az 1936. február negyedikére Davosba összehívott gyűlést is. Akit érdekelt, innen megtudhatta, hogy a szóban forgó napon Davosban fog tartózkodni. Ezen a napon gyilkolta meg Gustloffot David Frankfurter. Gustloffból a náci propaganda hőst fabrikált, az eszme vértanúját. Róla nevezték el az impozáns üdülőhajót, amely 1945. január 30-án hullámsírba szállt.

David Frankfurter – Gustloffnál tizennégy évvel fiatalabb volt, 1909-ben a nyugat-szlavóniai Daruváron született egy rabbi fiaként. Odahaza héberül és németül beszéltek, s bár az iskolában megtanult szerbül, a saját bőrén érezhette, hogy mennyire utálják a zsidókat. Gustloffhoz hasonlóan őt is krónikus betegség, csontvelőgyulladás gyötörte. Érettségi után Németországba, Frankfurtba ment orvosi egyetemre, ahol saját szemével láthatta, hogyan égetik el a zsidó szerzők műveit, az egyetemi laboratóriumban pedig egyik évfolyamtársa Dávid-csillagot vésett a padjába, és annak is a szemtanúja volt, ahogy bácsikáját, a szintén rabbi dr. Salomon Frankfurtert egy suhanc a szakállánál fogva ráncigálja a nyílt utcán. A diák az atrocitások elől Svájcba menekült, és Bernben folytatta tanulmányait, de egyre inkább hatalmába kerítette a depresszió, kilátástalannak ítélte helyzetét, és elhatározta, öngyilkos lesz.

Bernből Davosba utazott – tudta a Birodalmi Németből, hogy Gustloff otthon lesz –, s mivel tisztában volt eltervezett tette következményeivel, nem menettérti, hanem csak oda szóló jegyet váltott a vonatra. Február negyedikén elsétált az Am Kurpark nevű utcába – nem volt nehéz dolga, útjelző tábla hirdette: Wilhelm Gustloff, NSDAP –, és csengetett a 3-as szám alatti ház ajtaján. Gustloff felesége, Hedwig nyitott ajtót. Frankfurter azt mondta, beszélgetést kér az országos csoportfőnöktől.

Kettő a mellkasán, egy-egy a nyakán és a fején találta el. Gustloffné a lövések zajára a szobában termett, Frankfurter feltette a kalapját, és elhagyta a tett színhelyét. Egy ideig bolyongott a hóban, az átélt izgalmaktól többször is összeesett, majd egy telefonfülkéből feladta magát, és jelentkezett a kantoni rendőrségen. A svájci bíróság 18 év börtönre ítélte, amiből kilenc évet a churi Sennhof fegyházban töltött le, de 1945-ben kegyelemben részesült, 

Alekszander Marinyeszko (született: Marinescu) – 1913-ban született a kozmopolita, soknemzetiségű Odesszában, anyja ukrán, apja, Ion Marinescu román. Az apa maga is haditengerész volt Romániában, de miután megvert egy tisztet, a hadbíróság elől a cári Oroszországba dezertált. Alekszander sohasem tanult meg helyesen oroszul, jiddis elemekkel átitatott ukránt beszélt. A szovjet kereskedelmi flottánál, majd bevonulása után a fekete-tengeri flottánál képezték ki, végül a balti flottánál került parancsnoki beosztásba. 1936 márciusában léptették elő hadnaggyá, majd 1938 novemberében főhadnaggyá. 1939 nyarán a kor legmodernebb szovjet tengeralattjárója, a 250 tonnás, 45 méter hosszúságú M–39-es parancsnokává nevezték ki. 1940-ben kapitánnyá avanzsált, és egy aranyórát kapott feletteseitől.

A hajó

A Wilhelm Gustloffot a hamburgi Blohm & Voss hajógyárban építették, ugyanott, ahol a Bismarckot, kora legnagyobb és legfélelmetesebb – ámbár a britek által az Atlanti-óceánon elsüllyesztett – csatahajóját. Hossza 208,5 méter, szélessége 23,95 méter, vízkiszorítása 25 484 bruttó regisztertonna volt. 1937. május 5-én bocsátották vízre. 

A Wilhelm Gustloffot üdülőhajónak építették, amely a Munkafront (Arbeitsfront) szervezésében szegény német munkáscsaládokat vitt jutalomutakra. Ahogy a Ráklépésben című kisregényben Grass megemlíti, az utasokat lenyűgözte az, hogy az étkezéseknél mindenki egy asztalnál ült, függetlenül attól, hogy vezető funkcionárius, első tiszt vagy koldusszegény család gyereke volt.

A sors iróniája, hogy az 1945. január 30-án a szovjetek által elsüllyesztett hajó egyik korai útján, 1938. április 4-én a fríz partok közelében kimentette a tengerből a viharban süllyedő brit kereskedelmi hajó, a Pegaway 19 főnyi legénységét.

1938. április 8-án, négy nappal később a Wilhelm Gustloff három tengeri mérföldre a brit partoktól vetett horgonyt, még nemzetközi vizeken. Ekkor zajlott a voksolás az Anschlussról, Németország és Ausztria egyesüléséről, és a hajót úszó szavazóállomásnak használták a szigetországban élő német és osztrák állampolgároknak. Összesen 1978 szavazót vittek a hajóra, közülük 1968-an adták voksukat az egyesülésre, tízen ellenezték az Anschlusst.

A hadihelyzet

1945 januárjában a Vörös Hadsereg elérte az Oderát, Kelet-Poroszország – Königsberg és vidéke – elszakadt a Német Birodalom többi részétől. A Kriegsmarine, a birodalmi haditengerészet 900 ezer civilt és 350 ezer katonát menekített a bekerített tartományból a még el nem foglalt német területekre és a nácik által megszállt Dániába a történelem legnagyobb evakuációs műveletében. Összesen több mint kétmillióan menekültek a Vörös Hadsereg elől, a Hannibál-műveletben mintegy ezer kereskedelmi és hadihajó vett részt, köztük a Wilhelm Gustloff.

A tragédia

Kelet-Poroszország lakóinak tömeges menekülése január közepétől, a nagy szovjet offenzíva megindulása után pánikká fokozódott. A szárazföldön menekülök egy része az út szélén lelte halálát a hideg, az éhség és a bombázások következtében. A maradéknak sikerült elérni a kikötővárosokat, Pillaut (Pilawát/Baltyijszkot), Danzigot (Gdańskot) és Gotenhafent (Gdyniát). Százezrek kísérelték meg menteni a bőrüket a közeledő iszonyat elől. Százezrek – a dokumentumok kétmilliónál több Nyugatra menekített földönfutóról beszélnek – nyomultak a hadihajók, utasszállító és kereskedelmi hajók fedélzetére. Így préselődtek fel a gotenhafen-oxthöfi rakodóparton évek óta rostokoló Wilhelm Gustloffra is.

A helyzet azonban az, hogy a hajón nemcsak mintegy kilencezer civil menekülő volt, hanem ezer tengeralattjáró-matróz és háromszázötven tengerész-kisegítő is, nem beszélve a kutyafuttában felszerelt légvédelmi ágyúk kezelőszemélyzetéről, no meg a gyengén kiképzett horvát (usztasa) önkéntesekről. Ez azért lényeges, mert pontosan ezért nem minősült civil hajónak a Wilhelm Gustloff, és ezért nem lehetett háborús bűncselekménynek minősíteni a majdani elsüllyesztését.

Az S–13 december végéig a balti Vöröslobogó Flotta szmolniji támaszpontjának dokkjában vesztegelt. Miután üzemanyagot és élelmet vételezett, ellátták torpedókkal. Itt volt az ideje, hogy kifusson, ám a parancsnoknak híre-hamva sem volt.

Csak január 3-án jelentkezett Turkuban, immár kijózanodva. Az NKVD azonnal kihallgatta, és kémkedés gyanújával illette. Mivel azonban hiány volt kiképzett kapitányokból, Marinyeszko kegyelmet kapott, és az S–13-mal kifutott a nyílt tengerre, majd Götland svéd sziget mellett elhaladva a balti partok felé tartott.

A Wilhelm Gustloffot kísérő két gyorsnaszád hamarosan visszafordult, nem bírták a hullámverést. A célállomás Kiel kikötője volt, majd Flensburg. A hajó a parttól tizenkét tengeri mérföldnyire haladt – ugyanekkor az S–13 Marinyeszko parancsára a pomerániai partok felé vette az irányt, fedélzetén 47 emberrel és tíz torpedóval, zsákmányra vadászva. A kapitány fényes haditettel próbálta meg elkerülni a rá váró hadbírósági tárgyalást.

Az S–13 első tisztje volt az, aki a hatalmas hajó helyzetjelző fényeit megpillantotta. Marinyeszko azonnal fent termett felszíni menetben haladó hajója tornyában.

Olyan lehetett, mint a kiéhezett ragadozó. Mi több, ott lebegett fölötte Damoklész kardjaként a hadbíróság réme, ha zsákmány nélkül tér haza. Az S–13 szerencséjére a Wilhelm Gustloffot kísérő egyetlen torpedónaszád, a Löwe radarja el volt jegesedve, így nem érzékelte a rájuk leső veszélyt. Az S–13-nak csak a tornya látszott ki a vízből. A négy orrtorpedót háromméteres mélységre állították. Az ellenséges objektum becsült távolsága hatszáz méter lehetett. A periszkóp célkeresztjében feltűnt a Gustloff orra. Helyi idő szerint 21 óra 4 perc volt.

Az első a hajó orrát találta telibe a vízvonal alatt, a legénységi helyiségeknél. A második az E fedélzeten robbant, az úszómedence alatt. A harmadik a gépházat találta telibe. A Sztálinért feliratú torpedó azonban besült, a csőben ragadt, és csak isteni szerencsén múlt, hogy nem robbant fel a tengeralattjáró belsejében.

A mentést a Löwe kezdte meg, 472 embert sikerült a fedélzetére venni, a helyszínre siető, T–36-os sorszámú torpedónaszád 564 hajótöröttet vett fel. További 80 főt két másik hadihajó halászott ki a vízből.

A hatalmas hajó alig háromnegyed óra alatt elsüllyedt.

A gulagon

Marinyeszko le volt sújtva, mert – visszatérvén a turkui kikötőbe – nem részesült hősnek kijáró fogadtatásban. Pedig a portyája további részében még a General von Steuben óceánjáró gőzöst is a tenger fenekére küldte. Mindez február 10-én történt, a farcsövéből kilőtt két torpedóval. A tizenötezer tonnás monstrum ezer menekülttel és kétezer sebesülttel a fedélzetén szállt hullámsírba, mintegy háromszáz túlélőt sikerült csak kimenteni. 

A várva várt Szovjetunió hőse kitüntetés egyre késett, a rengeteg civil áldozat kínos lett volna a szovjet vezérkarnak. 

Ekkor állítottak neki egy szobrot Leningrádban, amit hamarosan már Szentpétervárnak hívtak. És az egykori Königsbergben, a mai Kalinyingrádban Marinyeszkóról nevezték el a járási múzeum mögött folydogáló Pregel (ma Pregolja) partját.

Arról a Marinyeszkóról, akit előbb lefokoztak főhadnaggyá, majd 1945 októberében elbocsátottak a flotta kötelékéből, mert „a szolgálathoz közömbösen és hanyagul viszonyult”, jelentsen ez bármit is. Civil pályára lépett, egy építőanyag-raktár őrzését bízták rá, de sikkasztás vádjával háromévi munkatáborra ítélték, amit Kolimában töltött le. Csak két évvel Sztálin halála után, 1955-ben szabadult, s csupán a hatvanas évek elején rehabilitálták, kevéssel halála előtt.