Tényleg visszafordítható az öregedés?

Az anekdoták szintjén bő kétezer éves toposz ez: a görög mitológiában az örök fiatalság titkának tudója például Zeusz lánya, Hébé volt (akit a rómaiak Juventusként emlegettek), Cicero egyenesen úgy fogalmazott, hogy „úgy kell küzdeni az öregség, mint valami betegség ellen”. Az ötvenes években pedig már tudományos körökben is felmerült, hogy az öregkorra bölcsebb volna egyfajta általános alapbetegségként tekinteni (Perlman, 1953).

Hiszen az életkor előrehaladtával csökken az emberi szervezet ellenálló-, öngyógyító- és általános teljesítőképessége, ezzel párhuzamosan pedig megnövekszik a legkülönfélébb betegségek százainak, ezreinek valószínűsége és kockázata, tehát nincs mese:

Mert mit is jelent betegnek lenni? Egy lehetséges meghatározás szerint azt, hogy szervezetünk működőképessége nemkívánatos irányokat vesz. Innen nézve tulajdonképpen teljesen logikus az újradefiniálás ötlete, pár éve egy nemzetközi kutatócsoport mégis nagy port vert azzal, hogy hivatalosan is kezdeményezték az időskor felvételét a betegségek nemzetközi lajstromába (Bulterijs, Hull, Björk, Roy, 2015).

Kampányuk végül nem járt sikerrel, az Egészségügyi Világszervezet 2018-ban viszont kiegészítette globális útmutatónak szánt betegséglistáját: saját kódot kaptak az öregedéssel összefüggő kórképek. Nevezzük ezt részleges győzelemnek.

Gyógyítandó? Gyógyítható?

Valójában két értelmezési iskola feszül itt egymásnak. Az öregedésnek semmiféle evolúciós haszna nincsen, a testi és szellemi hanyatlás tehát természettudományos értelemben nem tekinthető normálisnak – véli az egyik tábor. Viszont az emberi faj minden egyes egyede öregszik, és mivel a normalitás a tudományban mennyiségi fogalom, nem valamiféle értékítélet, pont az a normális, hogy folyamatosan fonnyadunk – így a jelenlegi status quo védelmezői. A viszontválasz egészen szellemes erre: ha egy vírus mindenkit megöl, akkor tán az sem volt betegség? Akkor az már az új norma?

E szófacsargató elméleti vitánál már csak az érdekesebb, hogy egyáltalán szükségszerű-e, hogy öregedjünk? Nem az örök élet délibábos ábrándjáról van itt szó, hanem arról, hogy

Mert az oké, hogy egyszer úgyis meghalunk, de akkor már legalább tegyük ezt erőnk megközelítőleges teljében, lehetőleg feszes idomokkal. Ehhez persze mindenekelőtt azt kellene tudnunk, hogy miért is öregszünk. Az öregedéselméletek irodalma könyvtárnyi (még jeles magyar kutatója is van a témának), az egységes tudományos álláspont azonban nagyon messze van még.

Egyesek biokémiai folyamatokat sejtenek a háttérben (például oxidációs stressz által amortizálódó sejteket), mások genetikai okokat gyanítanak (a kromoszómák védősüvegének, az úgynevezett telomernek a megrövidülését például), megint mások az evolúciós magyarázatra esküsznek. Utóbbi megfejtés szerint a szervezet önjavító rendszere az utódnemzés képességének zenitje után takaréklángra kapcsol, mert az egyed reprodukciós feladata bevégeztetett, nem kell több strapa, kár a gőzért már.

Persze az is lehet, hogy mindezek kombinációja miatt öregszünk.

Majdnem fulladás, napközbeni koplalás

Így vagy úgy, a sejtek és gének megújulási képessége lehet a kulcs. Hiszen majdnem mindegy, hogy létfontosságú mütyűrjeink mitől romlanak el az évek múlásával, az igazi gond az, hogy nem tudjuk olyan sebesen kijavítani őket, mint fénykorunkban. Kéne egy kis ezermester, aki rendre körbejár odabent, és meghúzza a kilazult csavarokat.

David Sinclair ausztrál genetikaprofesszor az öregedés leállításának egyik legeltökéltebb figurája manapság a világon. Laborjában sejt- és génszinten ható táplálékkiegészítőket fejleszt (amelyket ő maga is használ), a fiatalság megőrzéséről világsikerű könyvet is írt (Lifespan: Why We Age – and Why We Don't Have To).

Többek között azt állítja, hogy mindannyiunkban ott van az a bizonyos beépített ezermester a csavarkulcsával, akit kétféle technikával lehet felébreszteni és munkára bírni:

• ha addig kardiózunk, hogy szinte kiköpjük a tüdőnket a végén (ez lehet rövid, de nagyon intenzív testmozgás is);
• és ha néhány órás idősávra korlátozzuk naponta azt az időszakot, amikor táplálékot viszünk be (a napi háromszori étkezés tehát szerinte öregít, egy vagy kettő is bőven elég).

Mindkét módszerrel trükkösen becsapjuk a szervezetünket, amely első esetben azt hiszi, hogy kis híján megfulladtunk, a másodikban pedig azt, hogy majdnem éhen haltunk.

A „halálközeli élmények” cseles szimulálásával Sinclair szerint azt érjük el, hogy amikor a testünk végre észleli, hogy mégis kapunk levegőt és újra van mit ennünk, akkor azonnal átkapcsol öncsekkoló üzemmódba. Hogy nem károsodott-e semmi odabent ezekben a „veszélyes” határhelyzetekben. Vagyis ilyenkor ténylegesen körbeszalad a beépített szerelőmanónk (értsd: aktiválódik egy javítógén), és az apró hibákat gyorsan reparálja – a túlélés friss extázisában, az önfeledt megkönyebbülés mámorában.

Akármennyire is szépen fejlődik a genetika tudománya tehát, továbbra is a rendszeres testmozgás és a tudatos táplálkozás kettőse tűnik az egészségmegőrzés vény nélküli receptjének, csak egyre részletesebb indoklásokat kapunk az ősi jótanácsok mellé. Amíg a kutatók nem találják meg az örök fiatalság rejtett kapcsolóját, sajnos be is kell érnünk ennyivel.

(Borítókép: Egy nő nézi magát a tükörben. Fotó: BSIP / Universal Images Group / Getty Images)