Hatvan éve, hogy az ember elindult az Esthajnalcsillagra

További Tech-Tudomány cikkek

1961–ben indult az első ember alkotta tárgy belső bolygószomszédunk, a Vénusz felé. Elsőként a szovjetek lőttek, de közel százezer kilométerrel elvétették a célt, majd rá egy évre az amerikaiak jutottak közel a Vénuszhoz a Mariner–2–vel. Hosszú távon mégis a Szovjetunió foglalkozott a Vénusszal, az 1961 és 1983 között zajló Venyera–programban tizenhat űrszondát küldtek a bolygó kutatására, ami több mint a fele az összes Vénusz–missziónak.

A Venyera–program, mely nevét a Vénusz orosz megfelelője után (Venyera, Венера) kapta, az egyik legnagyobb és legambiciózusabb szovjet űrmisszió volt a hatvanas és a nyolcvanas évek között. Amellett, hogy sokat megtudott segítségével az emberiség a Vénuszról, több világelső címet is magukénak tudhatnak a Venyera–szondák, ezek között:

az első szonda, mely leereszkedik egy másik bolygó légkörébe (Venyera–3 és –4; sikeres adattovábbítással a Venyera–5 és –6),
az első űreszköz, amely sima landolást hajt végre egy másik bolygón (Venyera–7, csak hőmérsékleti adatokat továbbított az adatközlő egység meghibásodása miatt),
az első űrmisszió, mely sikeresen továbbít képet másik bolygó felszínéről (Venyera–9 és –10);
az első űrmisszió, mely sikeresen továbbít hangot egy másik bolygó felszínéről (Venyera–11 és –12).

A program során a Vénusz megközelítése jelentette a kisebb problémát. Földközeli állapotában a Vénusz–Föld távolság 41 millió kilométer, ez akár 257 millió kilométerre is nőhet. Azonban kitalálni azt, miként marad működőképes egy szonda a több mint 400 Celsius–fokos felszíni hőmérséklettel, illetve a földinél 92–szer nagyobb nyomással bíró vénuszi légkörben, melynek 96,5 százaléka szén–dioxid, a maradék jelentős része pedig nitrogén, nehéz feladatnak bizonyult.

A Venyera–1 és a rá négy évre, 1965–ben indított Venyera–2 a tervek szerint csak megközelítette volna a Vénuszt, fényképeket és méréseket végzett volna az űrből, éppen ezért leszállóegységet sem kapott. Az első szondával megszakadt a kapcsolat, s nagyon elvétette a célt, a kettes számot viselő eszköz azonban már 24 000 kilométerre megközelítette a bolygót. Igaz, a belső hőmérséklet tönkretette a rádiós összeköttetést, így használható adatokat nem sugárzott. Testvérszondája, a Venyera–3 viszont más kutatási célokkal készült: a tervek szerint 1966–ban meg kellett volna érkeznie a Vénusz légkörébe, majd leereszkedni a felszínre. Az eszköz elérte a légkört, ám leszállás közben elveszett a kapcsolat, a szonda becsapódott és a forró felszíni hőmérséklet okozta üzemzavar miatt nem sugárzott adatokat a Földre.

A Venyera–3 a Vénusz tejfehér légkörébe történő belépéskor minimális adatot még eljuttatott a Földre mielőtt elhallgatott, a mérnökök ebből megpróbálták kikövetkeztetni, hogy mekkora nyomás uralkodik a bolygó felszínén. A földi nyomás 10–30–szorosával számoltak, a Venyera–4, –5 és –6 tervezése ezen értékekkel történt. Bár a szondák megerősített burkolatot kaptak, elérték a légkört és egy darabig ereszkedtek is a Vénusz atmoszférájában, nem tudták felvenni a harcot a nyomással, egyszerűen összeroppantak. A Földre visszajuttatott adataikból arra jutottak, a szondák megerősítése nem elég, gyorsabb ereszkedésre is szükség van. A Venyera–4 például a 100 perces működésre tervezett akkumulátorával hamarabb lemerült, mint az ereszkedés befejeződött volna. A Vénusz–program továbbfejlesztésén kívül a Marsz–program is sokat köszönhet az első hat Venyera–szondának.

1970 óta tudjuk, hogy a pokol simán lehetne a Vénuszon

1970. december 15–én lépett be a Venyera–7 a Vénusz légkörébe, majd leereszkedett, sikeresen hajtott végre leszállást a felszínen és onnan mérési eredményeket is továbbított 23 perces működési élettartama alatt. A szondának, melyet 18 MPa nyomás és 530 Celsius–fokos hőmérséklet kibírására is felkészítettek, fedélzeti adatközlője meghibásodott, így csak hőmérsékleti adatokat továbbított haza. A Vénusz–szonda 457 és 474 Celsius–fok között ingadozó felszíni hőmérsékletet mért, ez lett a veszte is, a forróság megölte az eszközt, mielőtt lemerült volna az akkumulátora.

Két évvel később, a nyolcas számot viselő Vénusz–szonda simán szállt le a felszínre, ahol ötven percen át működött. Ez már képes volt a hőmérsékleten kívül nyomásadatokat, illetve egy gamma–spektométerrel a talaj összetételéről szóló, fotométerrel pedig fényviszonyokat tartalmazó adatokat hazaküldeni. A nyolcas szonda sikere vezetett oda, hogy a következő két misszió, a szondasorozat 9 és 10–es tagja már fényképeket is készíthetett a felszínről. A szovjet bolygókutató program során az eredetileg kilencedik szondának szánt űreszköz nem hagyta el a Föld körüli parkolópályát, két éve írt róla az Index is, hogy a Kozmosz–482–re átnevezett űrszemét visszazuhanhat a bolygóra.

A Venyera-14 elülső kamerájával 1982-ben a Vénusz felszínén készült két panorámafénykép közül az egyik

Fotó: Roscosmos

A Marsz–szondák nyomán fejlesztett egységek 1975. október 22–én és 25–én érték el a Vénuszt, talajelemzéseket és légköri vizsgálatokat végeztek, valamint fekete–fehér panorámaképeket fotóztak a felszínen 53 és 65 perces működési idejük alatt. A Venyera–11 és –12 nem rendelkezett fotós ambíciókkal, helyette ezekkel 1978–ban a vénuszi villámlásokat kísérő hangjelenségeket, a kénsavas esőket tároló felhők mennydörgéseit akarták vizsgálni. A kísérlet sikerrel jár.

Újra fotózott azonban 1981 végén a Venyera–13 és a Venyera–14. A két szonda sikeresen továbbított színes képeket a kietlen, sárgás–fehéres vénuszi felszínről. Bár az eredeti fotók minősége nem a legjobb, pár évvel később, hála a digitalizáció adta lehetőségeknek, Don Mitchell nyugalmazott kutató és Jurij Getkin, a Venyera kameráinak eredeti tervezője összefogásának köszönhetően meglepően jó minőségben tekinthető meg a vénuszi kopár táj sivársága.

A Szovjetunió önálló Vénusz–programját a Venyera–15 és Venyera–16 zárta 1983 végén. A két szonda segítségével sikerült meghatározni aktív vulkánok helyét a bolygón, plusz segítettek radarjukkal feltérképezni a felszínt.

Vissza a Vénuszra?

A szovjetek a Halley üstököst vizsgáló első és második nemzetközi űrprogram, a Vega–1 és –2 során visszatértek a Vénuszra, 1985 óta azonban nem járt arra szondájuk.

2020–ban viszont Dmitrij Rogozin, a Roszkoszmosz vezetője azt nyilatkozta a Vénuszon feltételezett élet kapcsán, hogy jobb lesz, ha azok elkezdenek oroszt tanulni, a belső bolygószomszédunkat ugyanis Oroszország részének tartják, mivel orosz szondák szálltak le elsőként. Bár Rogozin szavai az Outer Space Treaty (Világűrszerződés) értelmében alaptalanok, ugyanis egyik ország sem birtokolhatja a Holdat vagy más égitestet, érdemes miatta megemlíteni a Venyera–D missziót.

A tervek szerint Oroszország visszatérne a Venyera–program örökösének szánt Venyera–D küldetéssel az Esthajnalcsillagra, jelen állás szerint leghamarabb 2029–ben. A misszió magában foglalna egy orbitert és egy leszállóegységet, melyeknek elsődleges céljuk a bolygó megfigyelése és további feltérképezése lenne légkörvizsgálatokkal, a vulkáni tevékenység kutatásával. A programot az ESA is támogatja, a NASA azonban csak az előkészületek során vállalt előzetesen szerepet.

Az 1961 és 1985 között kilőtt Venyera–szondákat venné alapul a Venyera–D tervezése, de a NASA JPL részéről idén májusban láthattunk terveket egy fogaskerekekkel működtetett vénuszi roverre, mely kialakításának köszönhetően tovább bírná a bolygó adta mostoha körülményeket.

(Borítókép: A Venyera-4 szonda makettje 2019-ben a fejlesztő-gyártó NPO Lavocskin tudományos vállalat Khimki központjában kiállítva, Moszkva központjától északnyugatra. Fotó: Gavriil Grigorov / Getty Images)