Hatvan éve, hogy az ember elindult az Esthajnalcsillagra

1961–ben indult az első ember alkotta tárgy belső bolygószomszédunk, a Vénusz felé. Elsőként a szovjetek lőttek, de közel százezer kilométerrel elvétették a célt, majd rá egy évre az amerikaiak jutottak közel a Vénuszhoz a Mariner–2–vel. Hosszú távon mégis a Szovjetunió foglalkozott a Vénusszal, az 1961 és 1983 között zajló Venyera–programban tizenhat űrszondát küldtek a bolygó kutatására, ami több mint a fele az összes Vénusz–missziónak.

A Venyera–program, mely nevét a Vénusz orosz megfelelője után (Venyera, Венера) kapta, az egyik legnagyobb és legambiciózusabb szovjet űrmisszió volt a hatvanas és a nyolcvanas évek között. Amellett, hogy sokat megtudott segítségével az emberiség a Vénuszról, több világelső címet is magukénak tudhatnak a Venyera–szondák, ezek között:

• az első szonda, mely leereszkedik egy másik bolygó légkörébe (Venyera–3 és –4; sikeres adattovábbítással a Venyera–5 és –6),
• az első űreszköz, amely sima landolást hajt végre egy másik bolygón (Venyera–7, csak hőmérsékleti adatokat továbbított az adatközlő egység meghibásodása miatt),
• az első űrmisszió, mely sikeresen továbbít képet másik bolygó felszínéről (Venyera–9 és –10);
• az első űrmisszió, mely sikeresen továbbít hangot egy másik bolygó felszínéről (Venyera–11 és –12).

A program során a Vénusz megközelítése jelentette a kisebb problémát. Földközeli állapotában a Vénusz–Föld távolság 41 millió kilométer, ez akár 257 millió kilométerre is nőhet. Azonban kitalálni azt, miként marad működőképes egy szonda a több mint 400 Celsius–fokos felszíni hőmérséklettel, illetve a földinél 92–szer nagyobb nyomással bíró vénuszi légkörben, melynek 96,5 százaléka szén–dioxid, a maradék jelentős része pedig nitrogén, nehéz feladatnak bizonyult.

A Venyera–1 és a rá négy évre, 1965–ben indított Venyera–2 a tervek szerint csak megközelítette volna a Vénuszt, fényképeket és méréseket végzett volna az űrből, éppen ezért leszállóegységet sem kapott. Az első szondával megszakadt a kapcsolat, s nagyon elvétette a célt, a kettes számot viselő eszköz azonban már 24 000 kilométerre megközelítette a bolygót. Igaz, a belső hőmérséklet tönkretette a rádiós összeköttetést, így használható adatokat nem sugárzott. Testvérszondája, a Venyera–3 viszont más kutatási célokkal készült: a tervek szerint 1966–ban meg kellett volna érkeznie a Vénusz légkörébe, majd leereszkedni a felszínre. Az eszköz elérte a légkört, ám leszállás közben elveszett a kapcsolat, a szonda becsapódott és a forró felszíni hőmérséklet okozta üzemzavar miatt nem sugárzott adatokat a Földre.

A Venyera–3 a Vénusz tejfehér légkörébe történő belépéskor minimális adatot még eljuttatott a Földre mielőtt elhallgatott, a mérnökök ebből megpróbálták kikövetkeztetni, hogy mekkora nyomás uralkodik a bolygó felszínén. A földi nyomás 10–30–szorosával számoltak, a Venyera–4, –5 és –6 tervezése ezen értékekkel történt. Bár a szondák megerősített burkolatot kaptak, elérték a légkört és egy darabig ereszkedtek is a Vénusz atmoszférájában, nem tudták felvenni a harcot a nyomással, egyszerűen összeroppantak. A Földre visszajuttatott adataikból arra jutottak, a szondák megerősítése nem elég, gyorsabb ereszkedésre is szükség van. A Venyera–4 például a 100 perces működésre tervezett akkumulátorával hamarabb lemerült, mint az ereszkedés befejeződött volna. A Vénusz–program továbbfejlesztésén kívül a Marsz–program is sokat köszönhet az első hat Venyera–szondának.

1970 óta tudjuk, hogy a pokol simán lehetne a Vénuszon

1970. december 15–én lépett be a Venyera–7 a Vénusz légkörébe, majd leereszkedett, sikeresen hajtott végre leszállást a felszínen és onnan mérési eredményeket is továbbított 23 perces működési élettartama alatt. A szondának, melyet 18 MPa nyomás és 530 Celsius–fokos hőmérséklet kibírására is felkészítettek, fedélzeti adatközlője meghibásodott, így csak hőmérsékleti adatokat továbbított haza. A Vénusz–szonda 457 és 474 Celsius–fok között ingadozó felszíni hőmérsékletet mért, ez lett a veszte is, a forróság megölte az eszközt, mielőtt lemerült volna az akkumulátora.

Két évvel később, a nyolcas számot viselő Vénusz–szonda simán szállt le a felszínre, ahol ötven percen át működött. Ez már képes volt a hőmérsékleten kívül nyomásadatokat, illetve egy gamma–spektométerrel a talaj összetételéről szóló, fotométerrel pedig fényviszonyokat tartalmazó adatokat hazaküldeni. A nyolcas szonda sikere vezetett oda, hogy a következő két misszió, a szondasorozat 9 és 10–es tagja már fényképeket is készíthetett a felszínről. A szovjet bolygókutató program során az eredetileg kilencedik szondának szánt űreszköz nem hagyta el a Föld körüli parkolópályát, két éve írt róla az Index is, hogy a Kozmosz–482–re átnevezett űrszemét visszazuhanhat a bolygóra.

A Marsz–szondák nyomán fejlesztett egységek 1975. október 22–én és 25–én érték el a Vénuszt, talajelemzéseket és légköri vizsgálatokat végeztek, valamint fekete–fehér panorámaképeket fotóztak a felszínen 53 és 65 perces működési idejük alatt. A Venyera–11 és –12 nem rendelkezett fotós ambíciókkal, helyette ezekkel 1978–ban a vénuszi villámlásokat kísérő hangjelenségeket, a kénsavas esőket tároló felhők mennydörgéseit akarták vizsgálni. A kísérlet sikerrel jár.

Újra fotózott azonban 1981 végén a Venyera–13 és a Venyera–14. A két szonda sikeresen továbbított színes képeket a kietlen, sárgás–fehéres vénuszi felszínről. Bár az eredeti fotók minősége nem a legjobb, pár évvel később, hála a digitalizáció adta lehetőségeknek, Don Mitchell nyugalmazott kutató és Jurij Getkin, a Venyera kameráinak eredeti tervezője összefogásának köszönhetően meglepően jó minőségben tekinthető meg a vénuszi kopár táj sivársága.

A Szovjetunió önálló Vénusz–programját a Venyera–15 és Venyera–16 zárta 1983 végén. A két szonda segítségével sikerült meghatározni aktív vulkánok helyét a bolygón, plusz segítettek radarjukkal feltérképezni a felszínt.

Vissza a Vénuszra?

A szovjetek a Halley üstököst vizsgáló első és második nemzetközi űrprogram, a Vega–1 és –2 során visszatértek a Vénuszra, 1985 óta azonban nem járt arra szondájuk.

2020–ban viszont Dmitrij Rogozin, a Roszkoszmosz vezetője azt nyilatkozta a Vénuszon feltételezett élet kapcsán, hogy jobb lesz, ha azok elkezdenek oroszt tanulni, a belső bolygószomszédunkat ugyanis Oroszország részének tartják, mivel orosz szondák szálltak le elsőként. Bár Rogozin szavai az Outer Space Treaty (Világűrszerződés) értelmében alaptalanok, ugyanis egyik ország sem birtokolhatja a Holdat vagy más égitestet, érdemes miatta megemlíteni a Venyera–D missziót.

A tervek szerint Oroszország visszatérne a Venyera–program örökösének szánt Venyera–D küldetéssel az Esthajnalcsillagra, jelen állás szerint leghamarabb 2029–ben. A misszió magában foglalna egy orbitert és egy leszállóegységet, melyeknek elsődleges céljuk a bolygó megfigyelése és további feltérképezése lenne légkörvizsgálatokkal, a vulkáni tevékenység kutatásával. A programot az ESA is támogatja, a NASA azonban csak az előkészületek során vállalt előzetesen szerepet.

Az 1961 és 1985 között kilőtt Venyera–szondákat venné alapul a Venyera–D tervezése, de a NASA JPL részéről idén májusban láthattunk terveket egy fogaskerekekkel működtetett vénuszi roverre, mely kialakításának köszönhetően tovább bírná a bolygó adta mostoha körülményeket.

(Borítókép: A Venyera-4 szonda makettje 2019-ben a fejlesztő-gyártó NPO Lavocskin tudományos vállalat Khimki központjában kiállítva, Moszkva központjától északnyugatra. Fotó:  Gavriil Grigorov / Getty Images)