„Eszünk ágában sincs ásni”

Gyerekkorom egyik kedvenc könyve az 1982-ben kiadott Emberelődök volt a Búvár zsebkönyvek-sorozatból. Ez egy nagyon népszerű könyvsorozat volt, az Emberelődöket mára elképesztően nagynak tűnő mennyiségben, 115 ezer példányban nyomták és adták el. Amikor megjelent, már egy évtizede folytak Rudabányán ásatások. Milyen volt a könyv visszhangja?

Borzasztóan büszke voltam rá. Első könyvem volt, még ha kicsi is, de a miénk. Az illusztrátorával máig tartjuk a kapcsolatot, ő Kolozsvári Miklós. Nagy részét most is vállalom, pedig mindig újabb és újabb leletek kerülnek elő az emberré válással kapcsolatban. Amik abban az időben a legfontosabbak voltak, ebbe a könyvbe bekerültek. Nemrég beszéltem egy antikváriussal, és gyakorlatilag már alig lehet kapni ezeket a Búvár zsebkönyveket. Ha látom, megveszem, van vagy három-négy példányom. Egyszer vettem egy olyat is, amelyet dedikáltam valakinek anno a megjelenés után, aztán amikor kinyitottam, kiderült, hogy ki adta el, kinek dedikáltam, ez megvan most is.

Mit tudunk ma a Rudapithecus hungaricusról?

Az ötvenéves kutatást összefoglaló könyvemnek azért Tények és mesék az alcíme, mert a tény az, ami előkerült, ami tízmillió évig ott volt. Amint kiszedjük, már gyakorlatilag egy csont, ami ennek a kézzelfogható ténynek megfelel, és bár nem lényegtelen, hogyan rakjuk őket össze, az, hogy utána milyen következtetéseket vonunk le belőle, nagyon sokféle lehet. Azt tudjuk, hogy egy tízmillió évvel ezelőtt élt emberszabású ősmajom volt. Élt ugyanott mellette egy másik majom is, az úgynevezett Anapithecus, amiről fogalmunk sincs, honnan jött, hova ment, mit keresett itt, de Európában több helyen is előfordult.

A fő téma a Rudapithecus, amit úgy vezettek fel, hogy az emberré válás fő vonalába tartozik. Annak idején az egyik tanítómesterem, Kretzoi Miklós írta le. Akkor körberöhögték ezért, de most egyre kezd előrébb jönni. Addig és most is tulajdonképpen az Australopithecusokból és az afrikai emberszabásúakból, illetve már emberszerűekből vezetik le az emberré válást. Ő ezt félrerakta. Elég nyomós indokai voltak, de nagyon kis, töredékes leletek alapján. Azt mondta, hogy ez egy ázsiai továbbfejlődés, és egyenesen megy az ember kialakulásához, az afrikai pedig mellékvonal. Aztán előkerültek újabb leletek, amelyek az egész arcot rekonstruálni engedték. Előkerült egy csontváztöredék, egy töredékes koponya, amely a Gabi nevet kapta, és az ehhez tartozó állkapocs-, végtagcsonttöredékek, medence és így tovább.

Három nagy elmélet van arról, hogy mi lett a Rudapithecusból. Az egyik a Kretzoi-féle egyenes leszármazás, hogy innen vezetett az út az emberhez. A másik, hogy ez tulajdonképpen a csimpánz, a gorilla és az ember közös ősét jelenti – ez a legáltalánosabban bevett. A harmadik, amelyet magam pedzegetek, hogy semmi nem lett belőlük, kihaltak, ugyanúgy, mint a többi rokonaik Európában. Ezek a majmok gyakorlatilag európai elterjedésűek voltak, mert ami hasonló korúakat Ázsiában találtak, azok inkább az orangután fejlődésébe tartoznak.

Általánosan ismert, hogy mivel táplálkozott. A fogkopásvizsgálatok meg sok minden egyéb is kimutatta, hogy puha növényi táplálékot evett, mert annak a rágásnyoma más, mint hogyha mondjuk diót rágcsálna vagy húsevő lenne. Mindenképp növényevő volt, ez száz százalék. Hogyan mozgott? Fákon mozgott, időnként leereszkedhetett a földre, négy lábra. Farka nem volt. Az alapkérdés mindig az, hogy ki lesz az, aki megtalálja először a felegyenesedett, két lábon járást. Mindenki erre hegyezi ki magát, hogy ez mikor jött létre, és jönnek a mesék. Nem valószínű, hogy ez történt. Bár van, aki azt mondta rá, hogy megvan a combcsontja, megvan a medencéje, ez alapján lehet következtetést levonni a felegyenesedésről, de ugyanabból más más következtetést von le. 

Mekkora lehetett? Körülbelül 45-50 centi volt a testhossza, körülbelül egyenlő hosszúságú elülső és hátulsó végtagokkal. A nőstény testtömege 28 kilogramm körül lehetett, két-három kilóval több volt a hímeké. A nemek között nagy látható különbség volt. A hímek erősebbek, mint általában a ma élő emberszabású majmoknál. Ugyanaz a morfológia, de a szemfoguk sokkal nagyobb, és a testméretük is. 

Nagyjából ezt tudjuk a Rudapithecusról. Gyakorlatilag sorba fűztem az összes immár megalapozott gondolatot, amely az irodalomban fellelhető meg a szakmai belső közvéleményben is megfogalmazódott, és akkor még jönnek a rekonstrukciók. Vannak nagyon vad szobrok is és vannak nagyon jók, legalábbis ennek az elgondolásnak megfelelő szoboralkotások, köztériek is. Azért hadd mondjam el, hogy Rudabányán a régi bölcsődeépületből létrehozták a Rudaparkot, ahol megtalálható néhány állat élethűméretű műanyag szobra. A gyerekek felmászhatnak ezekre, és így tovább, a fán meg ott van a majom. 

Először gondban voltunk, hogy hova tegyük ezt a szobrot, mert ha a majmot kirakjuk a település bejáratához, akkor egy majomfaluba érkezünk, és úgyis ellopják. A másik, hogy tegyük köztéri helyre, mondjuk a templom elé, de hát ez mégiscsak vad ötlet. Akkor tegyük a polgármesteri hivatalhoz mint jelkép. Akkor mindenkinek az jut eszébe, hogy a polgármester egy majom. Úgyhogy nehéz volt olyan helyet találni, ahol mellékes gondolatok nem merülnek föl.

Említette, hogy nagyon keresik a felegyenesedést. Érdekes, hogy Kínában a hasonló Lufengpithecusnál eszközöket kerestek. Gyakori jelenség, hogy a nagyközönség nem annyira majomra számít, mint inkább ősemberre vagy valamilyen átmenetre?

Igen, gyakran össze is keverik. Ősembernek nevezik, nem emberszabású ősmajomnak, ami a legkorrektebb megfogalmazás. Más kérdés, hogy milyen néven teszik a biológiai rendszertanban. Nincs két ember, aki ugyanoda rakná. De felmerült különben, mert nagyon sok eszközkészítő állat van, ami nemcsak használ, hanem készít eszközöket. Volt a Sivatagi show című film, nem tudom, mennyire ismerős...

Láttam pár tucatszor.

Akkor ismerős. Abban lehámozzák a botokat, megnyalják a végét, és azzal piszkálják ki a hangyákat. Aztán amikor lehullottak az érett a gyümölcsök, annyit ettek, hogy jól berúgtak, és tántorogtak. Ez nem eszközfüggő különben, de az, hogy felemelnek egy követ, és odavágják valahova, az határeset. Az eszközt nem készítette, de valamire használta. Sokféle madár is van, ami eszközt készít, és így tovább, tehát nem egyedülálló dolog, hogy csak az ember és annak közvetlen elődei készítettek eszközöket. Felmerült, hogy Rudabányán van egy ilyen kő, és megtalálhatjuk, de soha nem sikerült.

Magyarországra lehet mondani, hogy ősmaradvány-nagyhatalom?

Nem. Nem lehet mondani. Vannak nálunk sokkal nagyobb nagyhatalmak.

Európában sem?

Hát Európában mondjuk ebben a témában például Spanyolország, ott rengetegen kutatnak, rengeteg jó lelőhelyük van, megelőzték Rudabányát. Amikor elkezdődtek a rudabányai kutatások, mi voltunk ennek a vezető területe, amellett hogy találtak Németországban, Franciaországban, voltak szórványos leletek a Kaukázus környékén is, de a lényeg az, hogy azóta elsősorban a spanyoloknál nemzeti kincs lett ez. Rengeteg pénz megy rá, és nemzeti büszkeség, olyan támogatásokkal, ami nálunk nincs.

A Rudapithecus-kutatásból kiderül, hogy volt olyan, hogy személyes konfliktus miatt estek el tudományos cikkük Nature-beli közlésétől. Miközben szinte ezzel egy időben ellopták a kutatás helyszínén a leleteket védő tetőt. Számított rá, hogy ennyire kemény kétfrontos küzdelem a tudományos pálya?

Az, hogy a helybéli munkanélküliek megélhetési bűnözésből ellopják a vasat, és előtte a palát számtalanszor leszedték, annak semmi köze a tudományhoz. Ez borzasztó, mert azért építettük annak idején azt a tetőt, hogy ne érje eső, mert az tönkreteszi a lelőhelyet, hogy az időjárás bizonyos viszontagságaitól védjük, és bemutatható legyen. Olyan volt, mint Déva vára, hogy reggelre ellopták, nem mondom, hogy estére újjáépítettük, de sokszor kellett pótolni, újraépíteni, aztán annyira tönkrement már, hogy le is kellett bontani. Ma egy nagy háborúbiztos betonbunker védi az egészet.

A nemzetközi kutatásokkal az a helyzet, hogy a kezdet az volt, amikor előkerült az első koponya. Ez ’85-ben volt. Akkor úgy gondoltam, hogy Magyarországon nem vagyunk elegen egy ilyen jelentős lelet és a körülötte már ismert dolgok feldolgozásához. Nem volt elég megfelelő minősítésű kutató, akik meg tudták volna oldani. Először meghívtam egy amerikait, aki hozta magával a többieket, ebből alakult ki egy őrült nagy kutatócsoport, abszolút nemzetközi, első szintű szakemberekkel. Elvileg ez volt, amit szerettem volna. Talán a harmadik évben volt, hogy meghívták Peter Andrewst, aki a British Museum természettudományi múzeumának munkatársa, és hosszú évekig a Nature egyik szakreferense volt. Ő most már idősebb, nem sokat zavar, de akkor az összes dolog tőle függött, hogy megjelenik vagy nem.

Egyszer azt veszem észre, hogy az első napokban elkezdenek ásni, mint hogyha ott se lennék. Akkor volt egy pár kemény beszélgetésünk, hogy ez hogy működik. Annyira, hogy az amerikai nagykövetségre is elmentünk, mert az amerikaiak hozták ide. 

Vissza akartam vonni az egész közös kutatási támogatást, az egészet leállítani, hogy ha ez így megy tovább, hogy kiveszik a kezünkből magát a legfontosabb dolgot, ami a mienk: itt meghívottak vagytok, még akkor is, ha ti hozzátok a pénzt, de nálam van a majom meg a lelőhely. Ott volt egy fiatal kulturális attasé, aki azt mondta, hogy nehogy visszavonjam, az összes ösztöndíjat meg minden egyebet ideadnak, mert ha ezeket egyszerre lemondom, őt kirúgják.

Megkaptam ettől a Peter Andrewstól a választ, hogy ő itt ásatást fog végezni, és összevesztünk. Gyakorlatilag akkor elzavart, én is elzavartam őt, és ennek az lett az eredménye, hogy amikor egy másik koponya előkerült, a Gabi nevezetű, amely tényleg világszenzáció volt – egy kanadaival találtam, azóta vele is sikerült összevesznem –, írtunk egy cikket, amelyet nem hoztak le, mert ott volt a kedves barátunk keze. 

Sokan úgy gondolják, hogy a tudomány valami fennkölt, logikus dolog, mindenki segíti egymást. Hát nem, ez olyan, mint a piacon a kofák, mindenki ott veri át a másikat, ahol tudja, és mindenkinek megvan a célja, hogy hova akar eljutni. 

Ettől függetlenül ez a londoni nagyon értékes dolgokat is csinált, van egy külön fejezet is róla, amit úgy hívnak, hogy tafonómia, ami azt mutatja, hogy ha mondjuk elpusztul egy állat, mi lesz belőle, mondjuk itt jelen esetben tízmillió éven keresztül, mi marad meg belőle, milyen hatások érik addig, amíg kiássuk, és az is lényeges, hogy utána mi történik vele, és ezt nekünk visszafelé kell felépíteni, hogy hogyan is nézhetett ki, mit evett, hogyan mozgott satöbbi. Ebben ő tényleg kiváló volt, sok újdonságot hozott ő is meg a kollégái is. 

Nem csak az én példám volt, mert egy szakmabeli jó barátom, egy Párizsban dolgozó angol fiú, Martin Pickford Namíbiában dolgozott, és onnan kerültek elő a leletei. Ezeket a Nature-ben le is hozták, de úgy, hogy ennek a Peter Andrewsnak az a rendszere, hogy előbb a kommentárok vagy ilyen rövid összefoglalók mennek, és aztán a végén a szakcikkek. Az történt, hogy amit leírt – egy új majomfaj Namíbiából –, azt a cikk elején semmissé nyilvánították, hogy ez nem az. Na most ez borzasztóan sokat számít, hogy ez a faj az érvényes nevű, vagy nem. Az a szabály, hogy ha ugyanabban a folyóiratnak ugyanabban a számában jelenik meg a leírás, amelyik előrébb van a számban, annak van prioritása. Szidta ennek az angolnak a felmenőit ez az angol–francia barátom, hogy mielőtt leírhatta volna, máris annullálta az elgondolásait.

A nevezéktan egyébként is kalandos, versengő műfaj. A Rudapithecus pont ilyen okok miatt egy időben Dryopithecus brancoi volt, de aztán végül visszakapta a Rudapithecus hungaricus nevet. Ez hogy történt?

Igen, és most megint másnak nevezik. Tehát az eredeti név Rudapithecus hungaricus. Itt az a szokás volt, hogy talán nem is különböztek egymástól a különböző leletek, de nemzeti büszkeségből mindenki külön nevet adott a saját leletének, így rengeteg név keringett már. Az egész csoport beletartozik abba, amit általában úgy hívunk, hogy Dryopithecus-félék. Van egy nagyszerű ábra az 1800-as évek végéről. Valaki leírta a Dryopithecust, lerajzolta az állkapcsokat, és a feliratozás a lényeg: felül van a csimpánz, utána a Dryopithecus, utána a hottentotta és végül a francia ember. 

Ami hozzájött, hogy ténylegesen jóval korábban, az 1800-as évek végén Németországban leírták ezt a Dryopithecus brancoit egészen más néven, sokféle néven. Ott is komplikációk voltak. Ezt a kanadai partnerem bányászta ki, mégpedig egy olyan alsó bölcsességfognak mondott, tehát utolsó fog alapján, amely borzasztó variábilis, vagy kijön, vagy nem, megnyúltabb, keskenyebb és így tovább, rengeteg variációs jellege van. Direkt megeresztettem egy cikket és a világot körbeutaztam azért, hogy ezeket az alsó bölcsességfogakat végigvizsgáljam. Ezek között voltak ma élő emberszabásúak és többféle mai ember is. A végeredmény az lett, hogy nem használható. De közben a spanyoloknál előkerült egy újabb koponyalelet, amelyet azonosítani lehetett ezzel az eredeti Dryopithecusszal, és attól viszont jelentősen különbözött a Rudapithecus. Ennek az eredménye az lett, hogy visszaállt a Rudapithecus hungaricus név. Bebizonyosodott egy új lelet kapcsán, hogy újra kell keverni a kását, és akkor más jön ki belőle. 

A legújabb dolog pedig az, hogy a spanyolok már Rudabánya előtt, a negyvenes években több majomleletet találtak, ez néhány fog volt csak, és ezt elnevezte az akkori kutató Hispanopithecusnak. A spanyolok a mai napig ezt tartják. Olyan erős a nyomásuk, hogy akiben megvan, hogy ahonnan fúj a szél, arra fordul – mert ez a tudományban is természetesen megvan, nem csak a politikában –, az beáll ebbe a vonalba, és szeretné elfelejteni ezt a Rudapithecust. Most a Hispanopithecus az, amelyik teret nyer.

Tehát ez egy nagy játék, nagy kavalkád. Én nagyon nem szeretem, mert egyébként a rudabányai leleteknek, ahogy a világban mindig, van egy számuk, ami van, ahol megegyezik a leltári számával, van, ahol egy sorszám, mondjuk itt nálunk egy sorszám van, hogy a RUD-77-es az első idősebb nősténymajom koponyája, a RUD-200-as a Gabi nevű Rudapithecus koponyája, tehát konkrétan tudni lehet, hogy erről a tárgyról van szó, és nem általánosságban beszélünk róla, mert különben nem lehet utánamenni.

Azt írja: „A Kárpát-medencében hasonló a helyzet, mert nálunk a tízmillió évvel ezelőtti Pannon-tó part menti üledékei csak elvétve őrizték meg a csontleletek sokaságát, amelyek napjainkban 2400 méteres mélységben, csak mélyfúrások magmintáiban találhatók meg.” Az ember általában egy keresztmetszeti képet lát a házáról, és ott valahol az alapok alatt nem messze egy teljes Triceratops-csontváz fekszik. Hogy kerülnek ilyen mélységbe a csontok, és miért maradnak a felszínen,  amelyek megmaradnak ?

Ez egy elég egyszerű földtani szakmai kérdés. Van a Kárpát-medence most. 15 millió évvel ezelőtt kezdett az Alföld és a Kisalföld területe besüllyedni. Van, ahol a süllyedés – például a Makói-árokban – hatezer méter mélységig lemegy, ez a hatezer méternyi a területet kitöltő Pannon-tóban rakódott le. Ha van egy medence, és ezt teleöntöm, akkor ennek van egy partszegélye, de amikor ez a medence feltöltődik – menet közben is –, a partról lemosódnak ezek az üledékek, és eltűnnek, tehát csak nagyon ritka esetben találni olyan korú maradványokat – mert ez a Pannon-tónak a kezdeti szakaszán volt –, amelyek még megmaradtak. Ebből a szempontból Rudabánya különleges környezet, amely megmaradt. Az egykori vasércbánya területén völgyek voltak, azokban csapdákban megmaradtak csontmaradványok, csigák és növények maradványai. Tehát azért nem idősebb, mert akkor kezdett el süllyedni, másrészt kitöltötte ezt a süllyedéket a Pannon-tó. Most is süllyed egyébként, de a peremekről bemosódott az az üledék, amelyben ott lehettek. 

Ott van Visonta meg Bükkábrány, a lignitbányák. Ott nem lehetett több mint egy fél kilométerre a Bükk és a Mátra felé ennek a Pannon-tónak a partszegélye, de már nincs meg. Nemrég jártam Visontán, és újra megnéztem: egy gramm ilyen jellegű csont sincs, megsemmisülnek. Ugyanez a helyzet Kelet-Afrikában is, ott a kelet-afrikai törés, az árok környékén kiemelkedett az Etióp-magasföld meg a vulkánok, és ami korábban lerakódott, azok lepusztultak. Van egy hiány ott, 14 és hat-nyolcmillió év között alig van lelet. Aki Afrikában dolgozik, mind arra hajt, hogy nem a legidősebbet kell megtalálni, abból van elég, meg a fiatalabból is van elég, de ebből szinte semmi nincs, mert ez lepusztult. Keressünk olyan helyet, ahol van, ahol be tudjuk stoppolni ezt a hiányt, mert kiderült, hogy sok minden lezajlott. A sok millió év azért borzasztó sok, csak dobálózunk a millió évekkel, de gondoljuk meg, hogy maga az ember, a Homo sapiens maximum háromszázezer éve létezik.

Amikor ez a Pannon-tó létezett, milyen volt itt a környezet?

A partszegély környékén, ahol még sekélyebb volt a víz, mocsári ciprusok meg hasonlók nőttek ki a mocsarakból mangroveerdő-szerűen. Ahol jobban kiemelkedett az aljzat, ott másféle növényzet is volt. Tehát alapvetően mocsári, amit időnként valamilyen folyóvíz megszakított. Ez egy őrült nagy tó volt, akkora, mint most a Fekete-tenger fele, a mélyén csigák, kagylók, balatoni kecskekörmök és egyebek éltek, és azoknak a tömege rakódott le.

A feltárások felfüggesztését azzal indokolta, hogy igazából az információnak csak egy százalékát tudjuk feltárni, a többi elvész az ásatás során. Mikor folytatódhat a feltárás és milyen lesz az a technika, amellyel nem egy százalék információt tudunk megszerezni?

Nincs olyan messze. Ez a régészeknél is probléma, és legutóbb az óbudai Aquincumi múzeum igazgatónője fejtette ki egy hosszú cikkben a hajógyári-szigeti egykori római központ feltárása kapcsán, hogy eszünk ágában sincs ásni, addig jó, amíg ott van. De addig is körbe tudjuk határolni, vannak földradarok, amelyeket mindenhol használnak, a rendőrség is, amely kimutatja, hol van megbolygatva a föld, hol mennek különböző vezetékek és így tovább. Ha feltalálnak olyan hullámhosszú technikát a földradarban, amely képes kimutatni és elkülöníteni mondjuk egy párcentis csontot is, ne adj isten megmutatni a formáját, akkor nem kell ásnunk, hiszen ott van lent. Ez a jövő képe. Még nincsenek olyan tomográfok, amelyekkel mondjuk a talaj felszínét vizsgálva egy méter mélységig ki lehetne mutatni ezt, és átvilágítani. Nagyon fejlett tomográfok vannak, főleg ipariak, de nem erre vannak kifejlesztve. A képalkotó technika fejlődése olyan mérhetetlenül gyors, hogy megmondják majd, hogy hol érdemes ásni, hol nem érdemes ásni, itt tönkreteszem, vagy nem vaktában ások, és nem marad ott, vagy egy ásónyommal kihajítok egy rakás információt, ami nem megengedett. 

Főleg akkor nem, ha ezek a kanadaiak, akik itt garázdálkodtak, „Nekem csak a majom kell” felkiáltással éveken keresztül hozták ide a torontói diákjaikat, akik azt sem tudták, melyik országban vannak. Azt hiszem, bele is írtam, hogy Rudabányán keményen dolgoztatták őket. Fizettek azért, hogy idejöhessenek, mert kredit járt érte az egyetemen, és a legnagyobb élményük az volt, amikor elmehettek és végre egy McDonald’s-ben vehettek valami szendvicset, amitől otthon érezték magukat. 

Mi volt a gond a kanadaiakkal?

Az volt az egyik alapvető konfliktus, hogy gyakorlatilag ki akarták rabolni a lelőhelyet. Ez volt a „Nekem csak a majom kell!”, és otthagytak minden egyebet, nem foglalkoztak vele. Az amerikai és kanadai csőlátó, ezért vannak előrébb egyébként sok mindenben, mert annyira koncentráltan csak egy dologgal foglalkoznak. 

Emiatt azt mondtam, hogy akkor ezt befejeztük, mert tönkreteszitek az egész lelőhelyet. Minden ilyen típusú kutatásnál meg kell hagyni egy nem nagy területet,  tanúfalnak nevezik, amellyel újra lehet vizsgálni majd a korábbi eredményeket, mert ott van még az eredeti kőzet. Tehát ha valakinek DNS-vizsgálatra lenne szüksége, és ahhoz ilyen körülmények között ilyen csont kellene – ma még nem tartunk itt, hogy ilyen idős csontból lenne DNS –, azt be tudja gyűjteni.

Ez volt az egyik ok, ezért gyakorlatilag azt mondtam nekik, hogy befejeztük. Náluk létkérdés, hogy találni kell valamit, ettől függ az állásuk, a presztízsük, hogy kapnak-e további támogatást. Megvan tehát ennek a nagyon kézzelfogható oka, hogy miért csinálják ezt, más kérdés, hogy mit érnek el vele. Tönkreteszik a lelőhelyet. 

Rudabánya mellett van egy Alsótelekes nevű település, ahol egy maszek gipszbánya van, ahol már ’93 óta dolgoztunk. Nem olyan sok, mint Rudabányán, de majom is került elő, más maradványok is, és én hülye fejjel egyszer ezt megmutattam nekik jóval később. Mondani sem kell, hogy megyünk le Rudabányára, erre a területre, és ott áll az őr meg néhány ember, mondják, hogy nem engedhetjük be magát. Hogyhogy? Mert itt vannak a kanadaiak, és nem szabad őket zavarni. Tehát magyarul engem meg akik csináltuk az egészet, akik megmutatták, minket kihajítottak, és teljesen illegálisan ástak.

Hol tart ez a történet most?

A történet ott tart, hogy hál istennek Covid van. Nem tudnak idejönni, mert akkor folytatódna a civakodás. Ha nagyon akarom, időnként kimegyek oda, vagy kimegyünk páran. Főleg most, hogy bemutatóhellyé átalakult ezzel az új betonbunkerrel, amely a területen épült. Azt be kell rendezni, vannak kiállításrendezői gondjaink is, mert őrült nagy a terület. Hússzor huszonöt méteres, vagy még nagyobb, ahol semmi nem látszik. Ezt valamilyen módon a mai kívánalmaknak megfelelően látványossá kell tenni. Annyi pénz persze nincs, hogy hologramok röpködjenek meg háromdimenziós mozi, ami ma követelmény egy múzeumi kiállításon. Tehát ezért megyünk oda, és kimegyünk Telekesre is, amennyire meg tudjuk közelíteni, csak most már olyan helyzetben vagyok, hogy nincs mögöttem semminemű háttér, minden saját zsebből megy. 

Ez nehéz környék egyébként, ami minden eldugott kistelepülésre jellemző. A helyi maffiák ellen nem lehet csinálni semmit, főleg ha nagyon primitívek. A bánya megszűnésével – ahol nagyon fejlett infrastruktúra volt, orvosi rendelő, bányászkultusz, többgenerációs gyógyszerész család, mérnökök satöbbi – mind kihaltak. Már nem is tudnak róla, azt se lehet tudni, hogy bánya volt  ott. Van egy bányászemlékmű, ahova kirendelik az iskolásokat, megkoszorúzzák, utána jön egy kis ivászat-evészet, és ennyi a bányászhagyomány.

A jó visszajelzések jutnak el hozzám. Azt még nem mondta senki, hogy ilyen csapnivalóan olvashatatlan könyvet még nem láttam. De a jó visszajelzéseknél volt, aki azt mondta, hogy ez az elmúlt ötven év kor- vagy kórtörténete, tehát ebben benne van mindaz, amit a magyar társadalom átélt az elmúlt ötven évben. Ez tényleg így van, utólag gondoltam erre vissza, főleg a legvégén, az évről évre összefoglalásban, hogy mi mindenen ment ez keresztül, és miért.

(Borítókép: Kordos László. Fotó: Nagy Tamás / Index)