Halálos veszedelemben a Szent István roncsait felderítő búvárok

Miklós Tamás és Farkas Zsolt, a két rutinos profi búvár és Visontai Csongor jeles ügyvéd – a futballkedvelők kedvéért: az Újpest FC korábbi jogi képviselője –, amatőr, bár képzett merülő május 9. és 13. között részletesen felderítették a horvát felségvizeken, Premuda sziget térségében az Adria fenekén hullámsírban nyugvó Szent István csatahajó roncsát. A 21 000 tonnás, 152 méter hosszú  monstrumot 1918. június 10-én egy parányi olasz motorcsónakról kilőtt – pontosabban kettő – torpedó süllyesztette el. A legendás hajó egy évszázada vonzza a kalandos kedvű búvárokat, akik hajlandók dacolni az elemekkel, az életveszéllyel és a horvát hatóságok jobbára indokolt bürokratikus eljárásával.

Június 10-én lesz 104 éve, hogy elsüllyedt a Szent István, az Osztrák–Magyar Monarchia négy Tegetthoff-osztályba tartozó dreadnought mintájú csatahajójának egyetlen olyan tagja, amely magyar nevet viselt – mondta a kis búvárcsapat szellemi vezére, Miklós Tamás, a nemzetközi hírű merülő. – A MAS 15 sorszámú olasz motorcsónak süllyesztette el, egy véletlen találkozás során, miközben a Szent István Otranto felé tartott, hogy csatlakozván a Horthy Miklós tengernagy parancsnoksága alatt álló flottához, megküzdjön a tengerszorost lezáró olasz hajóhaddal.

A Wilhelm von Tegetthoff admirálisról, az Osztrák–Magyar Monarchia Mariborban, az akkori Marburgban született legendás flottaparancsnokáról elnevezett hajóosztályba a Szent Istvánon kívül a Tegetthoff, a Viribus Unitis és a Prinz Eugen tartozott. A 152 méter hosszú Szent Istvánt első bevetésén süllyesztette el a MAS 15-ös torpedóvető motorcsónak egy olyan szerencsés – más szemszögből szerencsétlen – torpedótalálattal, amely a turbinák és a kazánház között érte a hajót 1918. június 10-én, a hajnali ködben. A csatahajó az oldalára dőlt, felfordult és elsüllyedt, 98 tengerész lelte halálát a Szent Istvánon szolgáló 1085-ből. Ez volt az első olyan hadihajó, amelynek az elsüllyedését mozgóképen megörökítették.

Ami az egyik országnak tragédia, az a másiknak fényes győzelem, nem véletlen, hogy június tizedike immár 104 éve az olasz haditengerészet napja – folytatta Miklós úr. – A pólai (ma Pula – a szerk.) hadikikötőből kifutó Szent István a nyílt Adrián várakozott a Tegetthoff-fal együtt, amikor a MAS 15 és a MAS 21 véletlenül éppen arra járt. Luigi Rizzo korvettkapitány, a MAS 15 parancsnoka a hajnali szürkületben és ködben a két óriás közé manőverezte a lélekvesztőjét, majd mintegy 300 méter távolságból kilőtt két torpedót. Az első a kazánháznál, a második a gépháznál találta el, közvetlenül a vízvonalnál, és halálos sebet ejtett a monstrumon, amely három óra alatt elsüllyedt. A másik motorcsónak a Tegetthoffra lőtt ki torpedókat, de a csatahajó ügyes manőverezéssel elkerülte az ütközést. Rizzo csónakjával együtt elmenekült, otthon magas kitüntetést kapott, és előléptették fregattkapitánnyá. 

A magyar búvárok vállalkozásához tudni kell, hogy természetesen szükség volt a horvát állam engedélyére, amit nem egyszerű megkapni, de ezúttal sikerült.

A hajóroncsok ugyanis mindig annak az államnak a tulajdonát képezik, amelynek a felségvizein nyugszanak – magyarázta Miklós Tamás. – A Szent István maradványait 1974-ben találták meg jugoszláv búvárok, öt évvel később ők készítették az első víz alatti felvételeket, a magyar Szent István Búvárrégészeti Expedíció kutatói a debreceni Czakó László vezetésével 1994-ben merültek le a roncshoz. Figyelemre méltó adalék a mi expedíciónkhoz, hogy velünk párhuzamosan egy nemzetközi csapat is kutatott, amelynek tagja volt a legendás Czakó László fia, továbbá egy cseh búvár, akinek a nagyapja 104 évvel ezelőtt a Szent Istvánon szolgált, és túlélte a katasztrófát. A cseh búvár levitte magával a nagypapája fotóját, és felakasztotta a hajó egyik ágyújára.

Van ez a betegség

Miklós Tamásék május első felében viszonylag hűvös, 15-16 fokos vízben merültek, de 70 méteres mélységben, ahol a hajótest nyugszik, már csak 12 fok van. Ám a hőszigetelt, úgynevezett száraz ruházat megvédte búvárjainkat a kellemetlen hidegtől.

Merültem én már a Scapa Flow-i brit haditengerészeti támaszpont körzetében is, az Orkney-szigeteknél, ahol a második világháború elején Günther Prien kapitány U-47-es német búvárhajója elsüllyesztette a Royal Oak csatahajót – folytatta a búvár. – Ott, az Északi-tengerben akkor 13 fok volt. Ami a mi kalandunkat illeti, 2017-ben egy nemzetközi csapattal már felderítettük a Szent Istvánt, majd 2018-ban még egyszer, de aztán beütött a Covid, és fel kellett függesztenünk a merüléseket. Most, május 9. és 13. között három merülést tudtunk végrehajtani. Egy alkalommal 18-20 percet tudunk ilyen mélységben tölteni, majd utána 40-50 percig tart a felszínre emelkedés. Nem tiszta oxigént, hanem héliummal kevert levegőt szívunk be. A roncs elmozdult 2017-hez képest, részben a tengeráramlatok hatására, továbbá a rozsdásodás következtében egyre romlik a hajótest állaga, és az is veszélyforrást jelent, hogy tele van robbanóanyaggal. Az élővilág birtokba vette a Szent Istvánt, nagy halakkal, homárokkal is találkoztunk odabent, amelyek szabályosan beköltöztek a hajó helyiségeibe. 

Említést érdemel, hogy a Szent István igazi monarchikus koprodukció terméke volt. A hajótestet a Ganz–Danubius fiumei gyárában építették, a Szent István páncélzatát Krupp-féle – tehát német – cementált páncéllemezek alkották, amelyeket a Witkowitz vállalat gyártott le a morvaországi Vitkovicében (ez a mai neve), a 36 huzagolt csövű hajóágyút – amelyekből egyetlen lövést sem adtak le – pedig a pilseni Škoda Művek készítette.

A májusi expedíciónak kevés híján egy halálos áldozata is volt, ami bizonyítja, hogy a merülés veszélyes üzem.

A munkánkat két horvát profi búvár kísérte, akiket mindig a horvát minisztérium delegál a nemzetközi búvárcsapatok mellé – ismertette Miklós Tamás. – Hivatalosan azért, hogy vigyázzanak az egészségünkre és a biztonságunkra, valójában azonban sokkal prózaibb okból: nehogy ellopjunk valamit a hajóról, ami, ugye, a horvát állam tulajdona. Ami persze eszünkbe sem jutott. Nos, az egyik horvát búvár azok után, hogy feljöttek a fenékről, elkezdte fájlalni a kezét. Másnap már annyira rosszul lett, hogy kórházba kellett szállítani, dekompressziós beteg lett, valószínűleg a felmerülésnél elrontott valamit. A dekompressziós betegség azt jelenti, hogy a felszállásnál a vérben buborékok keletkeznek, amelyek elzárják az ereket.

Szerencsére a horvát fiatalember felgyógyult, de azért egyértelmű, hogy a merülés nem veszélytelen üzem.

Dokumentumfilm is készül

A magyar búvárok jövőre is terveznek merülést a Szent Istvánnál, de tervbe vették az I. Ferenc József cirkáló felderítését is – még idén nyáron –, amely szó szerint két ország, Montenegró és Horvátország határán fekszik az Adria fenekén. Amúgy nem egyszerű eltalálni a megfelelő időpontot, mivel jó előre meg kell kérni az engedélyt, és ha éppen akkor vihar tombol, akkor nem lehet merülni, és kidobták a sok pénzt. Volt már ilyen Miklós Tamásék praxisában, szerencsére most májusban pazar idő volt, végig sütött a nap, és ideális szélcsend honolt. Odalent persze semmit sem látni, sötét van, éppen ezért csak lámpával érdemes merülni.

Unikális a Ferenc József helyzete, ugyanis az orra Montenegróban, a tatja Horvátországban nyugszik – mondta Visontai Csongor, aki tíz éve búvárkodik. – Ezért nem is egyszerű a merülési engedélyek beszerzése, mert két ország minisztériumában kell utánajárni. A hajó egyébként már az első világháború után, 1919-ben süllyedt el egy viharban, a kotori, olaszul a cattarói öbölben. Hadizsákmányként még 1918-ban elvették a magyaroktól, de aztán annyira dilettáns módon kezelték, hogy 1919-ben a viharban lehorgonyozták, csakhogy a szél felborította. A parttól 2-3 kilométerre fekszik az I. Ferenc József, könnyű megközelíteni.

Csongorék fényképfelvételeket és videókat is készítettek, és terveikben szerepel, hogy a felvett anyagból a televízióban bemutatandó dokumentumfilmet vágnak össze.

(Borítókép: Miklós Tamás, Farkas Zsolt és Visontai Csongor. Fotó: Ruzsovics Dorina / Index)