Űrben épített pajzzsal menthetik meg a felmelegedő Földet

Az ember és/vagy természet okozta földi klímaváltozás egyre fenyegetőbb hőhullámokat bocsát az emberiségre. Miközben az üvegházgázok kibocsátására kitalált nemzetközi erőfeszítések nyűglődésbe fulladnak, egyre többször vetődnek fel radikálisabb bolygóformáló ötletek.

Ilyen ötlet a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MTI) munkatársainak felvetése is, ami egy űrbéli megastruktúrával korlátozná a Földet érő napsugárzást.

Az aszály, a szélsőséges időjárási események és az emelkedő tengerszint ellenére a történelmi körülmények miatt továbbra sem kerültünk közelebb a fosszilis energiahordozók elengedéséhez. Így egyre inkább helyénvalónak tűnik az a megközelítés, ami aktívabb és közvetlenebb módon érné el a Föld lakhatóságának fenntartását.

Egy ilyen elképzelés volt, hogy napsugárzást visszaverő anyagot juttassanak a magaslégkörbe. Ezzel kapcsolatban azonban hatékonysági kérdések merültek fel, a mellékhatásai pedig előre nem teljesen láthatók.

Az MIT különböző tudományágakból érkező munkatársainak közös ötlete a problémát egy buborékokból álló hatalmas építménnyel oldaná meg. A buborékpajzsot a Föld egyik gravitációs egyensúlyi pontján helyeznék el, ahol tartósan stabilan keringhetne (mint ismert, az egyik ilyen Lagrange-ponton működik jelenleg a James Webb űrteleszkóp).

A mérnökök nem strandlabdával gurigáznak, egy pajzs akkora lenne, mint Brazília. A buborékok belsejében 0,0028 atmoszféra nyomás mellett –50 Celsius-fokos hideg uralkodna. A buborékokat az űrben építhetnék meg, kisebb prototípusaikat már ki is próbálták laboratóriumi körülmények között. Innen tudják, hogy a buborékfújás az egyik leghatékonyabb építkezési és árnyékolási módszer. A megfelelő anyag egyelőre kérdéses, lehet szilikon vagy grafénnal turbózott ionos folyadék. A lényeg, hogy az űrhajók a helyszínre vinnék, és ott fújnák fel őket, ha már megépítették a Brazília méretű rácsot, amire rögzíthetők.

A hatékonyság mellett a buborékpajzs másik előnyös tulajdonsága a biztonság. Mivel nem a felszínen vagy a magaslégkörben, hanem a világűrben, egymillió kilométer távolságban ügyködünk, kicsi az esély, hogy visszafordíthatatlan károkat okozunk a környezetben. A korábban már javasolt, űrbéli óriási napernyőnek is volt egy olyan problémája, hogy nem tudjuk hova tenni, ha már nincs szükség rá. A buborékok előnye, hogy leereszthetők vagy újrafújhatók, és így órák vagy napok alatt megszüntethető a hatásuk, anélkül hogy űrszemetet termelnének.

A pajzsnak nem is kell irtózatosan hatékonynak lennie. Egy 1989-es tanulmány szerint ha a bolygót érő energiát 1,8 százalékkal csökkenthetnénk, az már gyakorlatilag lenullázná a felmelegedés hatásait.

Úgy véljük, hogy a napsugárzás elleni pajzs megvalósíthatóságának vizsgálata fontossá válhat a következő években, ha esetleg sürgetővé válik egy bolygóformáló megoldással kapcsolatos döntés

– fogalmazott Carlo Ratti, a programot kidolgozó MIT Senseable City Lab vezetője. 

Egészen tömören a buborékpajzsot azért találták ki, mert szükség lehet rá, ha nagyon romlik a helyzet.

Az aktív bolygóformáló ötletek mindig is komoly vitákat váltottak ki. Az ENSZ Kormányközi Klímaváltozási Testülete korábban közölte, szükségesnek tartja, hogy legyenek ilyen B tervek is arra az esetre, ha nagyon elviselhetetlenné válna a helyzet. A légköri szén-dioxidot megkötő, jelenleg már működő üzemek gyakorlatilag a történelem első aktív bolygóformáló technikai megoldásainak tekinthetők.

A buborék-megastruktúra ezek fényében egyáltalán nem elszállt fantazmagória, különösen ha figyelembe vesszük, hogy nemcsak a gyártási és anyagtechnológiai fejlesztésen gondolkodnak, hanem a megvalósítás nemzetközi politikai hátterének szervezésén is.

(Dezeen, Freethink, MIT Senseable City Lab)