Van egy cápa, amely szobahőmérsékleten nem lélegzik

Hiába a melegebb áramlatok között érzik igazán jól magukat a pörölycápák, az éhség nagyúr. A felső, sekélyebb, trópusi vizekben tanyázó ragadozók éjjelente alámerülnek közel ezer méteres mélységbe, hogy táplálékot szerezzenek maguknak.

Ha a nyomásváltozás nem volna elegendő kihívás a testnek, odalent a hőmérséklet sem baráti. A melegebb vizeket kedvelő pörölyfejűek mégis fagyponthoz közel sem rendülnek meg, hisz testhőmérsékletüket továbbra is húsz fok fölött tudják tartani, a kérdés csupán az, hogy miként.

Különleges harcosok

Mark Royer, Hawaii egyetemének cápabiológusa egész életében rajongással és végtelen kíváncsisággal tekintett a tengeri ragadozókra. Hawaii ősi kultúrájában a cápák különleges, szent szerepet töltöttek be.

Ezek között is kiemelkedő volt a pörölyfejűek családja, amire védelmezőként, úgynevezett „aumakua"-ként gondoltak. Azokra a gyermekekre, akik ennek a vízi ragadozónak a jegyében születtek, a tengerek jövendő hódítóiként, harcosokként tekintettek.

Bár a cápákat sokszor veszélyes ragadozóként írják le a popkultúrában, a pörölyfejűek még fajtársaikhoz mérten is viszonylag nyugodt természetűek. A cápatámadások nemzetközi jegyzéke szerint az elmúlt ötszáz évben mindössze 17 alkalommal támadtak emberre előzetes provokáció nélkül, ezek közül azonban egyik eset sem volt halálos.

A The New York Times beszámolója alapján Royer és csapata épp azt figyelte meg, a hogy pörölyfejűek milyen mélységekig hatolnak egy-egy vadászat során. Ekkor merült fel, hogy vajon miként tudnak ellenállni a fagypont közeli hidegnek, holott a cápák testhője nagyban függ az őket körülvevő víz hőfokától.

Páratlan mechanika

A tudósok speciális szenzorokat szereltek fel a ragadozók hátuszonya mellé, amely egyszerre volt képes a tengeri vadászok testfunkcióit figyelni – úgy mint a testhő –, valamint érzékelni, hogy épp milyen mélységben pásztáznak préda után.

A szenzorok a néhány hetes megfigyelést követően automatikusan lekapcsolódtak az állatokról, majd jelzést adtak a kutatóknak, hogy merre találják őket a vízben.

Amikor egy pörölyfejű megkezdi a merülést, egy pillanatra lecsökken a testének hőmérséklete, majd rögvest visszatér az alapállapotba. Hiába merülnek közel ezer méteres mélységig, ahol a közeg fagypont körüli, testüknek hőfoka mégsem hull a kellemes, húsz fokos szobahőmérséklet alá.

Hogy rájöjjenek a talány nyitjára, az elpusztult cápák hőleadását is vizsgálták, amelyeket vadászatra induló társaikéval vetettek össze.

A begyűjtött adatok kielemzése közben arra a következtetésre jutott Mark Royer és csapata, hogy a cápák nem veszítenek testhőjükből a kopoltyúknál. Ennek jelentősége, hogy a halak legnagyobb hőleadási felülete a légzőszervnél van.

Royer hipotézise szerint a pörölyfejűek, mikor megkezdik a merülést, valamilyen módon lezárják kopoltyúikat, így a hideg víz nem áramlik át rajtuk. Ezzel egy időben lélegezni sem képesek, mégis a néha több órás vadászat közben így tudják védeni magukat a kihűléstől.

Következő lépésként a biológus és csapata azt tervezi, hogy testkamerát szerel néhány egyedre, és megfigyelik őket vadászat közben, hogy hipotézisüket bizonyítsák. Ezzel egy időben Royer szeretné tanulmányozni a pörölyfejűek anyagcseréjét is, hogy láthassa, miként regenerálódik a testük két zsákmányszerzés között.

Véleménye szerint ez lehet a kulcs annak megértéséhez, hogy miért épp a pörölyfejű cápák pusztulnak el az egyik leggyorsabban a halászhálóban. Egy mélytengeri merülés hatalmas, rövid távú terhelést jelent a testnek, amelyhez kellőképp hozzászoktak, ellenben a hosszas vergődés a hálóban más típusú állóképességet igényel, amellyel valószínűleg a fajta nem rendelkezik.

(Borítókép: Pörölycápa. Fotó: Alexis Rosenfeld / Getty Images)