Ez volt a Beluga-művelet, a hidegháború elfelejtett epizódja

A szovjet kommunista párt 1956 februárjában rendezett XX. kongresszusán úgy határozott, hogy felfejlesztik az Északi-sark közelében húzódó tengeri útvonalat, ezért egy sor jégtörő hajó építésébe kezdtek. A flotta feladata az volt, hogy utat nyissanak a kereskedelmi hajóknak a fagyos vizeken. Az egyik jégtörő volt a Moszkva, amelyet 1959-ben építették a helsinkiben a Hietalahti hajógyárban. A 120 méter hosszú, 24 méter széles, 13 290 tonna vízkiszorítású hajó mozgatásáról nyolc darab Wärtsilä-Sulzer kétütemű dízelmotor gondoskodott, összesen 22 ezer lóerős teljesítménnyel. 

A Moszkva állomáshelye a vlagyivosztoki kikötő volt, ahonnan kedvező körülmények között 10 nap alatt tudott eljutni a majdnem hatezer kilométerre fekvő Murmanszkba. Évtizedekig úszkált a nagy, szovjet dicsőségben, de az igazi főszerepet csak a nyolcvanas években kapta meg.

Tele a húsbolt

1984-ben a hidegháborús hatalmak közötti feszültségek újabb csúcsra értek, és a tudósok éjfél előtt három percre állították a Végítélet óráját. Ilyen helyzetben és a helyzet szempontjából különös helyszínen került sor a valaha volt egyik legnagyobb állatmentő akcióra.

A Csukcs-félsziget Ázsia legkeletibb pontja, a Bering-szoros Alaszkával, vagyis az Egyesült Államokkal szembeni partján található. A környék a világ legeldugottabb helyei közé tartozik, mintegy tizenötezer őshonos csukcs él errefelé, akiket az oroszok előbb ortodox hitre térítettek, majd a húszas években iparosítottak – és akik ezt követően is megmaradtak a sámánizmusnál és halász-vadász életmódnál.

A csukcs vadászok 1984 decemberében a Szenyavin-szorosba érkezve megdöbbentő látvánnyal találkoztak:

A belugák tengeri emlősök, a delfineknél lassabb, nagyobb és kerekebb fejű állatok. Hosszuk három és öt méter közötti, és teljesen fehérek, ezért fehér bálnának is nevezik őket. Főleg az Északi-sarkhoz közeli partok sekély vizeiben élnek, de egészen délen, például a Szajnában is előfordulnak. 

Hogy a Szenyavin-szorosban miért jelentek meg ekkora számban, nem lehet tudni. Valószínűleg egy nagyobb tőkehalrajt követtek, amikor az úszó jég mintegy 4 méter magas falat emelt körülöttük. Az állatok fel tudtak jönni lélegezni a jégtáblák között megmaradt réseknél, de húszpercenként lélegeznek, így lassúságuk miatt nem tudtak volna egy levegővel a környező zárt jég alól kiúszni.

A fogságba esett belugák a sámán Télapó csodás ajándékai voltak az őket szívesen vadászó, és feketés húsukat fogyasztó csukcsoknak. A gond csak annyi volt, hogy ekkora zsákmánynak csak a tizedét bírták volna elszállítani. Nem volt mit tenni, rendes szovjet emberek lévén értesítették a hatóságokat.

Hamarosan helikopterek jelentek meg a helyszín felett, és megkezdődött a mentőakció szervezése, miközben a helyiek fagyott halat kezdtek hordani az éhező belugáknak.

A zene hatalma

A Moszkva jégtörőt küldték a helyszínre, Anatolij Kovalenko azonnal kérvényezte, hogy fújják le a küldetést. A hajótest jégtörő orra több mint öt centi vastag acélból készült, és négyzetméterenként ezer tonnát is elbírt, de a négy méteres jég még így is túl vastagnak tűnt. Mivel a küldetést nem fújták le, a legénység teljesen feltankolta, és amennyire lehetett, leterhelte a hajót, és útnak indult.

A különleges út nem alakult a tervek szerint: kétszer is felvetődött, hogy a romló időjárás miatt visszafordulnak, de motoros szánok és repülőgépek vezetésével végül sikerült a csapdába esett, éhező belugákat elérni. A bálnák azonban rettegtek a hatalmas, hangos hajótól, köszönték a szabad vízfelszínt, de nem követték – az idő azonban fogytán volt, mert a feltört út kezdett visszafagyni.

A Moszkva fedélzetén valaki felvetette, hogy állítólag a belugák jól reagálnak a zenére. A hajó ezért bekapcsolta a fedélzeti hangszórókat, és rock’n rollt, orosz népzenét és klasszikusokat játszott teljes hangerőn. A játszási listából leginkább a klasszikusok álltak közel a bálnák ízléséhez.

A bálnák kissé lemaradva, de követni kezdték a jégtörőt. A hajó meg-megállva, kilométerenként bevárta a fehér bálnákat, amelyek egyre közelebb merészkedtek. Az állatok közül kétezret 1985. február végére Moszkva kivezetett a jég fogságából. 

Bár a korabeli szovjet sajtónál alapműködésnek számított a valóság megszépítése, a beluga-művelet egészen biztosan megtörtént. A Moszkvát a Szovjetunió felbomlása után nyugdíjazták, és 1992-ben szétbontották. Mivel a belugák 30-50 évig élnek potenciálisan, ma is élhetnek a mentőakció túlélői.

(Borítókép: A haditengerészet hajói a vlagyivosztoki kikötőben 1993-ban. Fotó: Wolfgang Kaehler / LightRocket / Getty Images)