Hol van a világ közepe?

A világegyetemnek a modern elméletek szerint nincs körzővel kiszúrható vagy bármilyen módon beazonosítható közepe. Mielőtt a végére járnánk, hogy miért van ez így, érdemes egy pillantást vetni arra, hogy az emberiség eddig merre sejtette a világ közepét, és ismereteink bővülésével miként került a centrum egyre távolabb.

Kezdetben a nagyobb tereptárgyak, például fák vagy hegyek szolgáltak egyszerre tájékozódási és spirituális központként. Ilyen volt a kánaánitáknál a Hermon-hegy, vagy a görögöknél az Olümposz. 

Sok mitológia egyfajta faként képzelte a világ szerkezetét, köztük a magyarok is – életfaként. Ezek az elképzelések egybevágnak azzal a gondolattal, hogy a világ közepére valamiféle merőleges tengely állítható. Ilyesmi volt egy-egy szent fa, és ilyen tengely helye volt az adott hegy. Az elvontság és a dimenziók szerepe valahogy helyet kapott a világ közepével kapcsolatos összes elképzelésben, az elsőtől az utolsóig.

Az égig érő paszuly

Az időszámításunk előtti IV. századtól jelenik meg az ókori görögöknél az a kép, hogy a világ közepe a Föld, amely egy lapos terület az ég és az alvilág között. Ezt a jóval később élt római matematikusról és csillagászról, Klaudiosz Ptolemioszról ptolemaioszi világképnek nevezték el. 

Ezzel párhuzamosan már az ókorban is felmerült, hogy az égen megjelenő csilli-villi izé, a Nap is lehet a világ közepe. A Nap-középpontú, vagyis heliocentrikus világkép végül a XVI. században jelent meg egy lengyel polihisztor, Kopernikusz jóvoltából. Ez forradalmasította a tudományt, és innentől felgyorsultak az események. Alig több mint két évszázaddal később William Herschellel érkezett meg az elmélettel és megfigyelésekkel alátámasztott galaktocentrizmus, vagyis az a gondolat, hogy a világ közepe galaxisunk, a Naphoz hasonló csillagokból álló Tejút. Ezzel a világképpel Edwin Hubble bánt el, aki 1925-ben egy pár évig tartó tudományos vita végére tett pontot azzal, hogy igazolta: az Andromeda nem egy csillagköd, hanem egy másik galaxis.

A populáris kultúrában a világ közepe lehet Eternium, Oa, Terminus, Azathoth, egy tucat amerikai város, Jeruzsálem, Mekka. Salvador Dalí szerint a francia Perpignan vasútállomása, de lehet, hogy épp a finn Kuopio város piactere. Az említettek közül bármelyik és mindegyik igaz lehet, a tudomány állása szerint a világ közepe nem létezik, mert a világegyetem bonyolultabb, mintsem hogy a mi fogalmaink szerint meghatározható lenne a közepe. Az egyik lehetőség, hogy a világegyetem végtelen – ennek értelemszerűen hiába keresnénk a közepét. A másik lehetőség, hogy a világegyetem egy végtelenben lebegő véges, négydimenziós buborék. A középpont ebben az esetben sem játszik. 

Hubble által eljutottunk oda, ahol most is tartunk: a világegyetem tele van galaxisokkal. Pár évvel ennek a felfedezése után, 1931-ben Georges Lemaître belga kozmológus fejéből pattant ki, hogy az időt visszapörgetve a galaxisok egy pont felé tartanak, ezért a világegyetem egy ősrobbanással kezdődött. Fontos előzmény a Hermann Minkowski által Einstein nyomán 1908-ban egyesített téridő. Ez a térből és időből álló négydimenziós elegy.

Az ősrobbanást és a világegyetem tágulását legtöbbször egy dimenzióval leegyszerűsített, felfúvódó, pöttyös lufihoz szokták hasonlítani, ahol nem csak a pöttyök mérete, hanem a közöttük húzódó távolság is folyamatosan nő.

Azért nem mondhatjuk, hogy a Vénusztól kicsit jobbra 14 milliárd fényévre van a világegyetem középpontja, mert 

Az ősrobbanás ráadásul alapvetően egyáltalán nem robbanás volt, hanem a téridő kiterjedése. Ugyanez visszafelé: egy végtelenül leeresztő lufi. Ha kétdimenziós emberkeként élnénk a lufi felületén, ugyanúgy nem vennénk észre a felfúvódást, ahogy most sem érzékeljük a világegyetem tágulását. A végtelenül leeresztett lufi világban az ősrobbanás mindenütt történik, ezért a táguló téridő minden pontja a világ közepe.

Ennek a megfigyeléseink sem mondanak ellent. A tágulás a fénysebességnél gyorsabb, ezért a valós világegyetemnek csak töredéke az általunk ismert, de a galaxisok mozgását visszakövetve nem találunk sűrűbb régiót. A téridő pedig egyformának tűnik minden irányban.