Megfejtették, hogyan vadásztak mamutra a kőkorszaki szakik

Az utolsó jégkorszak után a szárazföldeket uraló pleisztocén megafauna egyik legmarkánsabb képviselője a mai elefántok hideghez alkalmazkodott rokona, a gyapjas mamut volt. A mamutok mintegy tízezer évvel ezelőtt pusztultak ki végleg, amiben komoly szerepe volt a bolygó új főnökeinek, az emberiségnek. Az emberek előszeretettel vadászták a négy és fél méteresre, és közel 15 tonnásra növő állatokat, amit bizonyít, hogy csontjaikból kunyhókat építettek, agyarukból szobrokat faragtak.

Keveset tudunk róla, hogy őseink hogyan ejtették el a mamutokat. Ebben a korban már használtak pattintott kőhegyeket, amiket hosszú botok végére erősíthettek, és lándzsaként szúrhattak vele. A sikeres vadászathoz azonban ez nem volt elég – a történet hiányzó elemét a UC Berkeley munkatársai fejtették meg.

A szakemberek észak-amerikai bennszülöttek és afrikai vadászok módszereit tanulmányozva fejtették meg az egykori technikát.

A kutatók beszámolójukban meglepő módon egy 2016-ban kiadott videójátékra, a Far Cry Primalra hivatkoznak. Ez a játék a francia Ubisoft Far Cry című népszerű pszeudo-történelmi akció-kaland sorozatának kőkorszaki változata. Ennek a történetnek része egy mamutvadászat, amelyben a játékos egy nem túl vérmes ősállat körül futkoshat és leszúrhatja azt.

Ez a megközelítés némileg az emberi létezést és a first person shooter játékokat célzó filozofikus kabarétréfaként is értelmezhető. A Berkeley antropológusa, Jun Sunseri szerint szórakozásnak megfelelő, de figyelmen kívül hagyja a jégkorszaki élet realitásait. Sunseri szerint ebben a korban mást jelentettek a kőeszközök. A megfelelő kőből készült, elég jól megmunkált hegyek az akkori fogalmak szerint nagyon messziről származhattak és értékesek voltak. Kellően erős, egyenes ág sem feltétlenül volt bármikor hozzáférhető. Egy kőpenge alapvető túlélőeszköz volt, amit egy biztos zsákmány esetén sem szívesen hajítottak el.

Dübörgés

Ennél is nagyobb probléma, hogy a ballisztikus géllel és lándzsareplikákkal végzett kísérletek azt mutatták, hogy így nem lehetett eredményesen vadászni. Az ember által elhajított eszköz túl gyenge volt, legfeljebb felületi sérülést okozhatott egy tíztonnás állatnak.

A szakemberek szerint az egykori vadászok valamivel kevésbé individualista, de biztonságosabb és eredményes taktikát alkalmaztak. Az állat 

úgy, hogy a lándzsákat a talajhoz rögzítették, beásták. A mamutot ezután úgy hajtották, hogy az álcázott lándzsákba rohanva felnyársalta magát. A lándzsa így egy nagyságrenddel nagyobb erőt képviselt, mintha egy emberi kar lendítette volna.

A kőhegy ráadásul csak egy alkatrész volt a rendszerben, mert egy adott erőhatás felett mindenképpen letört a nyélről. A szerepe az volt, hogy kemény élével utat nyisson a mamut kültakaróján, a csontilleszték mögött hegyes fakaróban folytatódott. A szerkezet így a lehető legnagyobb sebet ejtette, miközben emberi használatra is biztonságos volt. Ez főleg akkor lehetett fontos, amikor a később évezredekig bevált módon stabil védműveket építettek a rögzített nyársakból, ami mögé a megafauna mamut ádázabb tagjai elől be lehetett menekülni. 

Mindez egyszerre jelentett technikai és kulturális ugrást. A hajtást hatékonyan kellett koordinálni. Kiváló eszköz lehetett a tűz, bár az ember biztosan igyekezett nem leégetni a saját lakókörnyezetét. A művelet hatékonyságát tovább javíthatta a kifinomultabb infrastruktúra, például ha a vonulási útvonal megfelelő pontjára olyan terelőfalat építettek, mint amilyeneket nemrég a Balti-tenger mélyén találtak.

(UC Berkeley, Wikipedia)