Nem jól tudtuk, mennyi szén-dioxidot nyelnek el a tengerek

A bolygó kétharmadát borító óceánok nagyon fontos szerepet játszanak a Föld légköri egyensúlyának megteremtésében. A globális szén-dioxid-kibocsátás 26 százaléka nyelődik el a tengerek vizében, ahol az ott éldegélő fitoplanktonok és más szervezetek hasznosítják mintegy 70 százalékát, fotoszintetizálnak, és széntartalmú anyagokként építik be a szervezetükbe. Amikor ezek az élőlények tengeri pályafutásukat bevégzik, maradványaik a fenékre süllyednek, szakkifejezéssel tengeri hóként hullanak a mélybe – a légköri szén-dioxid egy része így évezredekre kikerül a körforgásból. Mindez nagyon komoly tényező a szén-dioxid-szint kiegyensúlyozásában, annyira az, hogy vannak olyan tudományos irányzatok, amelyek e folyamat felturbózásában látják a klímaváltozás visszafordításának lehetőségét.

Ami a szén tartós megkötésének folyamatát illeti, a Science folyóirat hasábjain megjelent friss kutatás szerint annak valós mértékét eddig kicsit túlbecsültük. Mielőtt kiderül, miért, érdemes kitérni egy fontos következményre: azok a modellek, amelyek alapján a klímaváltozás trendjeit próbáltuk előre jelezni, téves előfeltevésen alapultak.

Több száz gigatonnás eltérésről beszélünk

– jelezte a tanulmány egyik szerzője, Manu Prakash, a Stanford Egyetem biomérnöke.

A több száz milliárd tonnás különbség abból következik, hogy az említett tengeri hó nem csupán lehull. Az elpusztult szervezetek legtöbbször nyálkás nyomot húznak farokként maguk után, amelyek ejtőernyőként lassítják a süllyedésüket, és adott esetben teljesen meg is állíthatják a maradványt. A különböző élőlények pedig elfogyasztják a tétován süllyedő maradványokat. A lényeg, hogy ezek nem olyan egyszerűen, nem olyan tempóban és mennyiségben tűnnek el az örök sötétségben, mint azt feltételeztük.

A mikroszkópok Paganinije

Prakash és kollégái egy maszek gépet építettek, hogy a tengeri hó viselkedését megfigyelhessék. A stanfordi kutatók Maine partjainál 80 méter mélységből felhozott mintákat vizsgálva kezdtek tűnődni a nyálkák hatásán. A részecskék viselkedését úgy vizsgálták, hogy egy vízzel töltött forgó dobban lebegtették őket, amit egy rábarkácsolt mikroszkóppal vizsgáltak. Mivel a szerkezetet egy kutatóhajón használták, egy stabilizátor- és vibrációt kivédő mechanizmussal is kiegészítették. Végeredményben az egyedi műszerrel tetszőleges hőmérséklet és víznyomás mellett láthatták a maradványok süllyedését.

A kísérlet során mesterséges részecskéket adtak a vízhez, ezek miatt láthatóvá vált a süllyedő anyagot fékező és úsztató nyálkás nyúlvány. Megállapították, hogy a óceánok felszínétől száz méteres mélységig kétszer annyi időt tölt a lehulló anyag, mint amennyit az üledékképződési törvényekből következett volna.

A független szakmai vélemény üdvözölte a különleges műszert, ami eddig ismeretlen empirikus adatokhoz vezetett, ugyanakkor óvtak tőle, hogy túlbecsüljük a megfigyelt jelenség horderejét.

Ha mégsem állnának teljesen a fejükre a klímamodellek, annyi biztos, hogy a mikroszkópmániás indiai mérnök, Manu Prakash megközelítette pályája csúcsát. Prakash a papírból hajtogatható, mobiltelefonra applikálható, olcsó mikroszkóp feltalálójaként is ismert. Korábbi munkája során egy emberre veszélyes madagaszkári parazitát vizsgált, amely több tucat métert képes önállóan megtenni. Annak megfejtéséhez, hogy ez hogyan lehetséges, tíz méteres mikroszkópot kellett volna építeni. A tengeri hó vizsgálatánál használt találmány ekkor pattant ki a szakember fejéből: kerékként forgatható tárgyasztalt épít, hogy a parazita mozgásának sebességét megmérhesse.

(IEEE Spectrum)