Szekrénybe rejtett képek: ismeretlen fotók a forradalmi Budapestről

Nincs még egy forradalmunk, nincs még egy háborúnk, nincs még egy eltiport szabadságkitörésünk, nincs a modern történelmünknek még egy középpontja, amely annyira jól dokumentált képileg, mint 1956. Profi és amatőr fotósok itthonról, külföldi lapok és hírügynökségek ideküldöttei, híradósok és játékfilmes stábok, a történelmi jelentőségű itt és mostot megörökíteni akarók sora, akik közül a legtöbben a „tűzszünet”, a forradalom látszólagos győzelmének néhány napjában járták a várost, de azelőtt és azután is: ‘56 Budapestjét nem csak utólagos rekonstrukciókból ismerjük.

A szétszórt, világgá hányódott képek közül a rendszerváltás óta egyre több kerül elő, akkor is, ha tudjuk, sokszor ennyi már nem lesz meg soha. Szerencsére vannak remek gyűjtőhelyek is, a Magyar október oldalon térképen is kereshetünk ‘56-os képeket és helyszínazonosított mozgóképeket, de a Fortepanon is ezernél több, kapcsolódó felvétel között lehet böngészni. A látszólagos bőség mögött azonban alapvető hiányok vannak. Rendkívül kevés kép áll rendelkezésre a vidék forradalmáról, de a különböző forradalmi bizottságok, testületek, munkástanácsok működéséről is alig van fotó, ahogy a forradalom napjaiból a Parlamentből szintén szinte nincsenek.

Ezért is fontos, hogy még ennyi idő után is, minden évben előkerül egy addig ismeretlen tekercs vagy tekercsek: így az elmúlt években a Fortepan révén nálunk láthatták egy Amerikába került, ismeretlen szerzője miatt rejtélyes képhagyaték darabjait, Nagy Gyula lebilincselő, félprofi forradalmi képeit, két éve pedig azt a bizonyos 13. tekercset, amit nem vittek magukkal Dél-Amerikába az Aranycsapat tagjai.

Az idei találat egy győri régésztechnikusé, aki egyúttal szenvedélyes 1956-os gyűjtő. Horvát Tamásnak is volt családi indíttatása, hogy a forradalom emlékével foglalkozzon: dédapját, Sztálinváros ellentmondásos megítélésű rendőrparancsnokát ‘56 után halálra ítélték, a kivégzés a családi emlékezés szerint felesége könyörgő levelére maradt el, és jött helyette börtön a ‘62-es amnesztiáig. A leszármazottnak mára jelentősebb forradalmi magángyűjteménye van, így talált rá a Vaterán arra az ötven fényképre is, melyekből itt 15-öt láthatnak. A fotók 1956 után évtizedekig egy szekrény aljában lapultak, készítőjükről pedig csak annyit tudunk, hogy néhány évvel ezelőtt meghalt, özvegye pedig még most, a rendszerváltás után harminc évvel sem akarja felfedni kilétét.

Köszönjük Varga Jajó, Tamási Miklós és Eörsi László segítségét