Ágnes
2 °C
11 °C

Legendák és tévedések a doni katasztrófáról

2021.01.12. 21:38
Számtalan legenda és szándékosan terjesztett tévedés tapad a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb veszteséggel járó hadműveletéhez.

Az előző rendszer, részben érthető okokból, minden elképzelhető módon igyekezett elfelejtetni Magyarország fegyveres erőinek részvételét a II. világháborúban. Így a háború után a magyar 2. hadsereg tagjaira is a feledés, vagy sokkal rosszabb, az üldöztetés várt.

A környező, szocialista országokkal ellentétben a világháborúban elesett katonákra még csak megemlékezni sem volt szabad, pedig a sorkatonáknak esélyük sem volt ellenkezni, esetleges ellenvéleményük kifejtését meg sem kísérelhették.

Helyreigazítás: Elsőként Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért 1972-ben megjelent könyvében emlékezhettek vissza a túlélők, és ebből készült  később  Sára Sándor filmje a Pergőtűz.   

 Az áldozatokról 1972-ig még beszélni is tilos volt, hiába az örök igazság, hogy 

a halott katona nem ellenség.

Így terjedhetett el, hogy a 207 ezer főnyi összlétszámú, 120 ezer harci létszámmal rendelkező hadsereget „elavult felszereléssel, meghalni küldték”.

Tény, hogy a hadsereget alkotó két ezredes könnyű hadosztályok fegyverzete nem érte el a nagyhatalmak három ezredből álló, jobban felszerelt magasabb egységeinek erejét. De ez ugyanígy igaz volt a többi német szövetségesre, így az olaszokra és a románokra is, akik pedig többségében három ezredes gyalogos hadosztályokat állítottak ki. Ettől függetlenül a felső hadvezetés a lehető legjobb felszereléssel látta el a kivonulókat, a teljes magyar hadfelszerelés készlet körülbelül felét kapták meg!

Ugyanúgy téves az a vélekedés, amely szerint a német vezetés nem vette figyelembe az egyharmadával gyengébb magyar könnyűhadosztályok kisebb létszámát a védendő arcvonal kiszámításánál. Az 1941-42 telén elszenvedett egy millióra tehető német élőerő veszteség után, túl hosszúnak bizonyult a keleti front, így a nyugalmasabb arcvonal szakaszokra elégségesnek ítélték a kisebb létszámot is, azzal együtt hogy 

a hadrend nem rendelkezett mélységgel.

Egyébiránt a Wehrmachtban is megtalálhatóak voltak a könnyűhadosztályok, bár többségüket 1942-re már páncélos hadosztállyá alakították át.

Sokan a páncélelhárítás gyengeségét kritizálták. Bár ebben van némi igazság a kevés 5 centiméteres Pak 38-as ágyú, ha nem is nagyobb távolságokon, de képes volt a T-34-esek kilövésére. Újabb kutatások szerint további nehéz, 7,5 centiméteres, francia eredetű páncéltörő ágyúk is érkeztek, de a kezelők kiképzésére már nem maradt idő. Így az gyenge volt ugyan, de létezett. A szovjet csapatok sikerét a helyi létszámfölény mellett, a kitűnő összfegyvernemi együttműködés és a rendkívüli hideg segítette elő.        

7,5 cm PaK 97/38 francia cső és német lövegtalp
7,5 cm PaK 97/38 francia cső és német lövegtalp
Fotó: Balcer / Wikimedia Commons

A közvéleményben élő kép szerint a teljes hadsereg megsemmisült, és a végtelen hómezőkön bolyongó, fegyverüket eldobáló túlélőket egytől egyig foglyul ejtették. Bár ez is tartalmaz némi valóságot, ezzel szemben ahol a tiszteknek, altiszteknek sikerült megőrizni a fegyelmet, ott sikerült kijutni a bekerítésből, ugyanis a hatalmas területhez képest alacsony létszámú szovjet erők az áttörés után már nem igazán foglalkoztak az ellenállást tanúsító úgynevezett zsebek felszámolásával. A rendkívüli, bár nem váratlan hideg azonban valóban közre játszott a veszteségekben. 

Érdekes módon azt a tényt, hogy a németek milyen szerepet játszottak a vereségben, és a veszteségek óriási méretében, még az előző rendszer sem feszegette. Mivel a felvonult magasabbegység ellátását ők vállalták magukra, ezért 

több területen ők is hozzájárultak a kudarchoz.

Attól függetlenül, hogy saját csapataik felszerelésében is voltak elmaradásaik, erről a magyar vezetést nem tájékoztatták, így a Jány Gusztáv vezette törzs hiába tervezett az ígért nehéz felszereléssel, azok sosem érkeztek meg. A magyar koszthoz szokott bakák már 1942 nyarán is kénytelenek voltak hering konzerven és a Hitler szalonnának nevezett tömbösített gyümölcs lekváron élni, ami egyértelműen rontotta a harci kedvüket. Szintén jól mutatja a német hozzáállást a Cramer harccsoport, a hadsereg egyetlen, páncélos tartalékának esete, amelyet késve vetettek be von Weichs, a hadseregcsoport parancsnokának beavatkozása miatt.

Végezetül hozzájárult a súlyos veszteségekhez, hogy a kedvezőtlen körülmények ellenére a 2. hadsereg amíg tudott, keményen ellenállt a támadóknak. A tőle délre védekező 8. olasz, és a még délebbre védekező 3. román hadsereg alakulatainak többsége a fentiekhez hasonló okok miatt viszont 

egyszerűen nem vette fel a harcot,

azaz a támadás jelére szervezetten visszavonult. Az más kérdés, hogy a többnyire gyalogos alakulatokat, a tengelyhatalmak hadrendjének mélységébe csapást mérő szovjet gépesített alakulatok ugyanúgy megadásra kényszerítették. 

Azonban a Vörös Hadsereg vezetésének a terve még így sem sikerült, ugyanis a parancsban a magyar erők teljes megsemmisítése szerepelt. A katonák hősies, a rendkívüli hidegben sokszor emberfeletti erőfeszítése azonban tízezreket mentett meg a sokszor halállal egyenlő fogságbaeséstől.   

A súlyos vereség, és az idegenben harcoló katonák (ideértve a munkaszolgálatosokat is, akik közül sokan kölcsönkapott fegyverekkel harcoltak) óriási veszteségei örök tanulságot jelentenek. Idegen célokért küzdő, a feladathoz és az ellenfélhez képest rosszul felszerelt és ellátott erők harcbavetése nem vezethet máshoz csak katasztrófához. 

A Don-kanyarban harcolt hősökre, minden januárban immár nemzetközivé bővült emléktúrán emlékeznek meg a magyar hagyományőrzők.