Rotodyne, egy újabb, soha el nem készült brit csodajármű

Az alapvető problémát a 1950-es években maga a helikopter működési elve jelentette. A körbeforgó rotorlapátokon keletkező felhajtóerő által felemelt repülőeszköznél maguknak a lapátoknak a megdöntése hozza létre az előre- vagy hátrahaladáshoz szükséges vonóerőt, tovább bonyolítva ezzel az amúgy is bonyolult rotoragyat és korlátozva az elérhető sebességet. Ráadásul a nagy méretű és gyorsan forgó rotorlapátok forgatónyomatékot is létrehoztak, amelyet általában farokrotorral egyensúlyoztak ki, tovább komplikálva az eszköz korántsem egyszerű mechanikáját.

Mondhatnánk, hogy az autogiró volt az egyik első próbálkozás a probléma megoldására, 

Juan de la Cierva ugyanis már az 1920-as években megalkotta egyszerű, hagyományos repülőgépekből átalakított repülőszerkezeteit, amelyeknél egy hagyományos légcsavar szolgáltatta a vonóerőt, és a menetszél által megpörgetett rotorlapátokon keletkezett a felhajtóerő. Ez az eszköz azonban csak függőleges leszállásra volt képes, bár felszállásához a hagyományos repülőgépekhez képest jelentősen rövidebb hely is elég volt. 

Mindkét eszközre jellemző volt azonban, hogy viszonylag kicsik voltak, ugyanis egy bizonyos méret felett a gép akkora forgószárnyakat igényelt volna, amelyek a kor technológiai szintjén nem voltak megvalósíthatóak. 

1953-ban a British European Airways (BEA) felkérte a Fairey nevű brit repülőgépgyárat, hogy tervezzen neki egy olyan helyből fel- és leszállni képes eszközt, amely középtávon képes lenne 50 utas elszállítására. A fenti elvárások miatt azonban a helikopter szóba sem jöhetett, így a Fairey mérnökei egy roppant kreatív megoldással továbbfejlesztették az autogirót.

A gép testébe épített motor helyett

hajtották meg a forgószárnyakat, és amint a gép elég magasságot nyert, elkezdtek dolgozni a vonóerőt leadó, hagyományos propellereket meghajtó motorok. Egy perccel később a gép már elég gyorsan repült ahhoz, hogy kis szárnyai, valamint az autogiróhoz hasonlóan a légellenállás által hajtott rotorok megfelelő mennyiségű felhajtóerőt termeljenek.

Egy kis méretű prototípus sikeres tesztelése után megépült a jóval nagyobb Fairey Rotodyne, amely még mindig nem rendelkezett megfelelő méretekkel ahhoz, hogy ötven utas elférjen benne.

A két darab Napier turbólégcsavaros hajtómű darabonként 2800 lóerős teljesítménye és relatív alacsony fogyasztása elég volt ahhoz, hogy az egyedi repülőeszköz megfeleljen az előírásoknak, sőt 1959-ben még a helikopterek sebességrekordját is megdöntötték vele 191 mérföld, azaz 307 km/óra sebességgel.

A sikeres tesztek után a Rotodyne még ebben az évben átrepült Brüsszel érintésével Párizsba, 1 óra 36 perc és 58 perc alatt megtéve az utat. Ezt a sebességet különböző okokból 

bár a Csalagúton át közlekedő expresszvonat közel jár hozzá.

A siker láttán lassan elkezdtek csordogálni a megrendelések, de a háború utáni gazdasági gondok közepette a további támogatáshoz az állam komoly feltételeket szabott, többek között az éktelenül hangos rotor végi sugárhajtóművek zajszintjének jelentős csökkentését. 

Az időközben a Westlandbe olvasztott Fairey elkezdte a hangtompítók kifejlesztését, és a megrendelő légitársaság kérésére az eredetileg tervezettnél nagyobb, 66 utas befogadására alkalmas, végleges típus, a Rotodyne Z kifejlesztését. Ugyan a sugárhajtóművekkel fokozatosan sikerült is a megkívánt hangerőt megközelíteni, de a beépített Napier hajtóművek teljesítménye nem bizonyult elégnek.

Amikor gazdagabb üzemanyag-keverékkel próbálták a teljesítményt növelni, a motor hangosabb lett, mint az amúgy sem halk sugárhajtóművek. Mivel a fejlesztett változat sem váltotta be a reményeket, új meghajtás után kellett nézniük. A fejlesztés alatt álló Rolls-Royce Tyne 5230 lóerős motorja ígéretesnek tűnt, de a fejlesztése még nem fejeződött be.

A nukleáris háború igézetében égő fegyveres erők nem érdeklődtek egy kiforratlan és forradalmi eszköz iránt. Jól jellemzi az akkori brit katonai vezetés szűklátókörűségét, hogy komolyan 

és a teljes légierő mindössze rakétákkal és nukleáris fegyverekkel történő felszerelése.

A szintén forradalmi kanadai Avro Arrow-hoz hasonló mérnöki csúcsteljesítmény, a Rotodyne is áldozatul esett a hatvanas évek nem csak a társadalomban tetten érhető, őrült változtatási vágyának. A folyamatos pénzszűkében lévő brit kormány végül úgy döntött, hogy nem finanszírozza tovább a motor és a gép fejlesztését, és 1962-ben leállította a projektet. Addigra a Rotodyne már több mint ezer embert szállított a 350 felszállás alatt teljesített 120 repült óra során. Eközben 230-szor váltott át autogiró és hagyományos repülési profilba baleset nélkül – ami még ma is hatalmas dolog lenne, nemhogy ötven évvel ezelőtt!

A forradalmi repülőgépet szétszedték, és alig néhány darabja maradt fenn.