Olthatatlan vágyat kell ébreszteni

Ön az első díjazott, aki társadalomtudományt képvisel. Mi az üzenete annak, hogy most, amikor a társadalom több szinten is válságban van, egy ókorkutató kapta a Bolyai-díjat?

A díjat olyan emberek alapították, akik a gazdasági életben tevékenyek. Ha az ő tudtukkal és beleegyezésükkel egy humán tudomány képviselője kapja a díjat, ez azt az üzenetet hordozza, hogy léteznek olyan értékek, amelyekre az embereknek ínséges körülmények között is szükségük van, sőt amelyek nélkül meg sem tudnak élni. Ha szabad az én kicsi esetemet egy sokkal nagyobbal összehasonlítani: amikor Leningrádot a második világháborúban ostromzár fogta körül, és éheztek az emberek, hangversenyt rendeztek. Ezzel akarták bizonyítani, hogy bár koldusok, nem mondanak le a kultúráról. Azt hiszem, ma hasonló üzenetet hordoz az, hogy engem díjaztak.

Már amikor 1948-ban érettségizett, tudta, hogy ókorkutató szeretne lenni. Mi szólt ehhez akkor a környezete?

Édesapámat sokan le akarták beszélni arról, hogy a fiát ilyen pályára engedje. Ő gépészmérnök volt, és akkoriban éppen ez volt a divatos szakma, így olyan rokon is akadt, aki egyenesen azt mondta, hogy édesapám vegyen engem kézbe, tanulja át velem a fizikát, a matematikát és legyen belőlem gépészmérnök. De ő azt mondta, neki apaként nem az a feladata, hogy helyettem pályát válasszon, hanem hogy minden lehetőséget megadjon, hogy én egy pályán elindulhassak. Hogy aztán ezen a pályán mire viszem, az már az én dolgom. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy így gondolkodott.

Egy tudósnak nehéz összeegyeztetnie a kutatást a tanítással. Ön hogy oldotta meg ezt a konfliktust?

Tizenkét évig tanítottam középiskolában, és bár nagyon boldog tizenkét év volt ez, nehéz volt kutatni, mert egy középiskolai tanár munkája sok adminisztrációval, miegymással jár. De ott sem szakadtam el egészen a tudománytól. Később a tanárság is szenvedélyem maradt, éppúgy, mint a tudomány. Ha az embernek van mit tanítania, akkor az egy élvezetes feladat. Ha nincs mit tanítani, akkor probléma lesz, mert a tanítványai lassan utolérik és elhagyják őt. Ezért szerencsés, ha a tanítás tudományos szenvedéllyel párosul, mert akkor az ember állandóan kész arra, hogy tovább tanuljon, mindig új dolgokat fedezzen fel és tanítson. Ma is tanítok még a doktori iskolában, és volt tanítványaim – azóta szintén tanárok – meghívására.

Szakterülete a korai görög epika és dráma, illetve az antik esztétikai gondolkodás – mi vonzotta ezekhez a témákhoz?

A jó tanárok és munkatársak. Először a rómaiakkal akartam foglalkozni, de egyetemi hallgató koromban a görögökhöz fordult az érdeklődésem, és ezt egy kitűnő professzoromnak, Szabó Árpádnak köszönhettem. Az Eötvös-kollégiumban Homéroszt és görög tragédiákat olvastam vele, és ez meghatározó volt a pályámra nézve. Az esztétikai gondolkodás már egy feladat volt, amit Harmatta Jánostól kaptam, aki az MTA ókortudományi kutatócsoportjának vezetője volt, amikor ott dolgoztam. Az akadémiák nemzetközi szövetségében szó volt arról, hogy összehoznak egy nemzetközi vállalkozást különféle népek esztétikatörténetéből. És Harmatta akkor azt mondta, nézzek utána ennek a görögöknél, hogy mi is be tudjunk ebbe kapcsolódni. Ebből a nagy tervből aztán semmi sem lett, de engem megfogott a téma.

Közben a zene esztétikája is foglalkoztatott, Zoltai Dénes barátom kérdezte meg egy téli délutánon, hogy nem volna-e kedvem egy szovjet zeneesztétikai szöveggyűjteményt magyarra fordítani – már úgy természetesen, hogy a görög szövegeket fordítom magyarra. Ezzel kezdtem el a munkát, aztán ez is megfogott, és így jött létre egy zeneesztétikai szöveggyűjtemény már teljesen más koncepcióval, mint a szovjet eredetié. Egyszóval vittek mindig az új témák, és azóta is mindig kicsit több dolog érdekel, mint amennyi kellene, hogy érdekeljen, hajlamos vagyok arra, hogy kicsit szétszóródjon a figyelmem.

Mit üzennek az ókori esztéták a mai embernek?

Homéroszhoz lyukadunk ki megint. Ő azt mondta, hogy a költészet vágyat kelt. Az eredeti szövegben olyan szót használt Homérosz ebben a mondatban, amely jelenthet a költészet mellett sírást, evést, ivást vagy akár szeretkezést. Vagyis olyan vágyról beszél, amit azonnal ki kell elégíteni. Ha sírni akarok, nem mondhatom, hogy majd két nap múlva sírok. Ilyen vágyat kell ébresztenünk a költészet iránt, a lélek szükségletét, amit azonnal ki kell elégíteni.

És könnyű felkelteni ezt a vágyat a mai diákokban?

Jó tanárnak könnyű, amikor latin tanszéket vezettem az ELTE-n, sok tehetséges és lelkes diákkal találkoztam. A probléma nem is ez, hanem hogy mi lesz belőlük, hol tudnak megélni. Sokan közülük elmentek informatikusnak, hogy pénzt keressenek. A másik probléma, hogy úgy látom, eltűnik az a szilárd középmezőny, amire a világ épül. A zsenik viszik előre a világot, de a középmezőny tartja fenn és működteti. Ez a középmezőny elfogyóban van, legalábbis az én szakterületemen: azt tapasztalom, hogy vannak kitűnőek és olyanok, akiknél nem értem, mit keresnek latin szakon.

De tehetségesek mindig akadnak, és velük újra lehet kezdeni mindent – mert a természettudományokkal szemben a társadalomtudományok azt a lehetőséget adják meg, hogy mindig mindent újrakezdjünk. A történettudományokban nincsenek pontosan mérhető mennyiségek, objektív igazságok, mint a fizikában vagy a kémiában. Minden nemzedéknek újra kell kezdenie a múlthoz való viszonya megfogalmazását és a múlt kutatásaihoz való viszonyának a megfogalmazását. Emiatt néha kicsit furcsán néznek az emberre, hogy ha már annyi könyvet írtak Szophoklészról, miért kell még mindig foglalkozni vele – azért, mert mindig újra kell kezdeni, mert mindig más szemszögből látjuk a dolgokat.

Léteznek slágertémák az ókori esztétikán belül?

Igen, például a keletkutatás az utóbbi évtizedekben nagy fejlődésen ment át nálunk. De Az ókorban viszonylag kevés ilyen van, alkalmanként egy-egy kisebb téma válhat nemzetközileg izgalmassá, például ha új szöveget találnak egy papiruszon. Ilyenkor sokszor a téma fontosabb, mint az újrafogalmazás, mindenki egy kicsit megkísérel hozzátenni, és ez nem feltétlenül jó. Most éppen a görög líra érdekes, mert az utóbbi években ismert nagy költőktől kerültek elő eddig ismeretlen töredékek. Sőt, az egyik érdekes előkelő szövegnek Magyarországon van a kutatóközpontja: ez egy Krisztus előtti IV. században élt görög szónok, Hüpereidész egy beszéde, amit borzasztó nehéz volt egyáltalán elolvasni. Régen az értékes pergament úgy használták fel újra, hogy egyszerűen levakarták róla azt a szöveget, amire már nem volt szükség. Ennek a beszédnek is ez lett a sorsa, de kémiai és egyéb eszközökkel magyar kutatóknak sikerült újra felfedniük.

Megfelelően finanszírozzák itthon ezeket a projekteket?

Pénzből sosincs elég, de azt kell mondanom, hogy például ennek a beszédnek a kutatását példásan támogatta az Oktatási Minisztérium, azért is sokat tett, hogy ez a központ nálunk valósuljon meg. De már az is eredmény, hogy még van latin szak. Nyugati egyetemeken is többször tapasztaltam, hogy ha egy professzor nyugdíjba megy, vagy csökken a hallgatók érdeklődése, bezárják az adott tanszéket.

Milyen kutatásokon dolgozik most?

Elkészítettem a zeneesztétikai szöveggyűjteményem kibővített, átdolgozott, német nyelvű változatát, most az irodalomesztétika vonatkozásában próbálok valami hasonló, magyarázatokkal ellátott olvasókönyvet írni. Előfordul, hogy rövid időre megcsömörlök, olyankor magyar irodalmat olvasok, nekem az a pihenés.