Negyven időzóna alatt a Föld körül

Váltsunk időzónát! – követelik a TimeZoneJump 2009 nevű kezdeményezés támogatói Tumblr-en, Twitteren, online petícióban és Facebookon. Eretnek gondolatnak tűnhet, hogy a finn-ukrán-román-görög-izraeli időzónához csatlakozzunk, pedig voltak cifrább váltások is az elmúlt évtizedekben.

Az időzóna rövid története

Az emberiség egyébként elég sokáig jól elvolt időzónák nélkül. A középkorban például minden település a nap helyi járását vette alapul az időméréshez. A nagyobb városokban ezt napórával vagy más eszközzel (homokóra, gyertyaóra) próbálták pontosan követni, a kisebb falvakban pedig – kis túlzással – akkor harangoztak delet, amikor a kántor megéhezett. Ez a rendszer nem volt pontos, de működött, és napjainkban sem tűnt el – ugye mindenkinek megvan a sztori a vidéki nagypapáról/dédpapáról, aki felnézett az égre, és percre pontosan megmondta, mennyi az idő?

Az időzónázás gyökereihez 1675-be kell visszamennünk, amikor Angliában II. Károly parancsára megépítették Greenwichben a királyi obszervatóriumot. A létesítmény feladata az volt, hogy segítsen a hajósoknak a navigálásban, illetve meghatározni a hosszúsági köröket a tengeren. Az obszervatóriummal együtt megszületett a greenwichi középidő (Greenwich Mean Time, GMT) fogalma is. Az első időzónára 1847 decemberéig kellet várni, és erre is a közlekedés miatt volt szükség: brit vasúttársaságok ekkor vezették be, hogy a GMT szerint kezdtek el járni. Öt évvel később az obszervatóriumból először továbbítottak időadatokat távírón, és innentől nem volt megállás: 1855-ben már gyakorlatilag egész Anglia GMT-t használt (bár ezt csak 1880-ban tették hivatalossá).

1868-ban az akkor még brit gyarmat Új-Zéland megalapította a második időzónát (új-zélandi középidő, GMT + 11,5 óra), miközben Amerikában ekkortájt kezdtek el gondolkozni azon, miként lehetne megoldani azt a problémát, hogy a vonatok nem egységes idő szerint járnak. A vasúttársaságok ugyanis saját időszámítást alkalmaztak, így például a pittsburghi állomás kénytelen volt hat különböző időt figyelni. A tarthatatlan helyzet 1883. november 18-án oldódott meg, amit a két dél napjaként is emlegetnek. Addigra a vállalatok megegyeztek arról, hogy öt időzóna fogja átszelni Amerikát, és minden vasútállomáson visszaállították délre az órákat, amikor az adott időzóna szerint ennek eljött az ideje.

Késésben a Föld

Akkorra már világossá vált, hogy elkerülhetetlen a világon egységes időzónák bevezetése. Ennek gondolatát már 1858-ban felvetette egy olasz matematikus, Quirico Filopanti (Rómához igazított időkkel, természetesen), de a kanadai Sandford Fleming volt az, aki évtizedekkel később kidolgozta a mai rendszer alapjait, amit az 1884 októberében megrendezett Nemzetközi Meridián Konferencián több jelentős módosítással elfogadtak.

A konferencián a Greenwichen áthaladó hosszúsági kört jelölték ki nulla foknak, azaz kezdő meridiánnak, az ehhez tartozó idő a már korábban megalkotott GMT lett. Rögzítették azt is, hogy a Csendes-óceánt átszelő 180 fokos hosszúsági körnél legyen a dátumválasztó vonal, amitől keletre tegnap van, tőle nyugatra viszont ma. A 360 fokot 15 fokonként egy-egy, összesen 24 időzónára osztották (tehát minden fok 4 percet jelent, ugyebár ezzel játszott el Verne is a Nyolcvan nap alatt a Föld körülben). 1929-re gyakorlatilag minden ország és gyarmat elfogadta ezeket az időzónákat, bár volt, ahol eltérésekkel.

A rendszeren később csak akkor kellett kisebb változtatást eszközölni, amikor a XX. század második felében megjelentek a halálpontos atomórák. Ekkor ugyanis az is kiderült, hogy egy nap nem pontosan 86400 másodperc, és hamarosan arra is rájöttek a tudósok, hogy a Föld forgása alig észrevehetően, de lassul. A helyzet kezelésére 1961-ben az International Atomic Time nevű szervezet létrehozta a koordinált világidőt (Universal Time Coordinated, UTC), ami átlagosan 18 havonta beiktatott szökőmásodpercekkel kezeli a globális anomáliát - legutóbb tavaly szilveszterkor volt ilyen. A GMT-nek ezzel leáldozott, az időzónák ma már a pontosabb UTC-t veszik alapul, az operációs rendszerek és a szoftverek többsége is ezt használja.

Akik nem tisztelik az időzónákat

Magyarországon UTC+1 óra van, azaz nálunk közép-európai időt mérnek (Central European Time, CET). Ez logikus, mert pár keleti hektárt leszámítva az ország teljesen beleesik a saját időzónájába (+7,5 foktól +22,5 fokig), és ezzel nincs is különösebb bajunk – Nagykanizsa például emlékművet emelt a várost átszelő 17 fokos hosszúsági körnek. Éppen ezért első hallásra eretnek gondolatnak tűnhet átmenni egy szomszédos időzónába, pedig Európában is találunk erre példákat. Franciaország például szintén CET-t használ annak ellenére, hogy területileg inkább UTC-hez tartozna, hiszen átmegy rajta a kezdő meridián. Az országban korábban GMT-t mértek, de a második világháború alatt áttértek CET-re, és úgy megtetszett nekik, hogy azóta sem álltak vissza. De említhetnénk a még nyugatabbra levő Spanyolországot is, ahol szintén CET-t mutat az óra.

Ha körülnézünk a többi kontinensen, azt látjuk, hogy még nagyobb a kupleráj. Az időzónák zónaidői a UTC-től általában egész órában térnek el, de például Ázsiában és Ausztrália környékén vannak fél- és negyedórás eltérések is – emiatt a logikus 24 időzóna helyett 40 időzóna létezik. A nepáli időt például úgy kapjuk meg, ha UTC-hez hozzáadunk öt és háromnegyed órát, Iránban UTC+3:30 szerint folyik az élet, Ausztrália három időzónája pedig UTC+8, UTC+9:30 és UTC+10.

Az is eléggé zavarba ejtő, hogy nagy kelet-nyugati kiterjedésű, földrajzilag több időzónába tartozó országok képesek egyetlen időzónát használni. Indiában például mindenhol UTC+5:30 van, az öt időzónán elterülő Kínában pedig mindenhol pekingi időt, UTC+8-at mérnek (1949 óta van ez így, demonstrálandó a nemzeti egységet). Ennek eredményeként Kína nyugati felén délután háromkor delel a nap, és a két szomszédos ország közötti legnagyobb időeltérés is ennek köszönhető: ha egy kínai átsétál Afganisztánba, három és fél órával kell visszatekernie az óráját.

Az elmúlt évtizedekben többször is volt példa arra, hogy egy ország zónaidőt váltott. Portugália például 1966-ban áttért UTC-ről CET-re, majd 1976-ban vissza UTC-re, 1992-ben megint CET-re, végül 1996-ban ismét UTC-re. Alaszkában korábban négy időzóna volt, ebből 1967-ben hármat, majd 1983-ban kettőt hagytak meg, hogy gördülékenyebb legyen a kommunikáció. Ennek lett egy érdekes következménye: a Csukcs-tenger mellett, az északi fekvő Kotzebue városban minden évben augusztus 8-án egy nap alatt két naplementét csodálhatnak meg a helyiek.

Az egyik leghíresebb időzónaváltás Kiribatié. A 37 szigetből álló csendes-óceáni országot átszeli az elméleti dátumválasztó vonal, amihez korábban a gyakorlatban is igazodtak, ennek eredményeként az ország nyugati felében mindig egy nappal előbbre jártak a naptárak, mint a keleti felében. Ezt 1995-ben elégelték meg, és a tegnapi országrészt is áthozták a mába azzal, hogy létrehozták a kedvéért az UTC-hez képest legkeletibb időzónát, az UTC+14-et. Az alig százezres lakosú országban így ma is három időzóna szerint mérnek időt, de ezek csak egy-egy órával térnek egy egymástól.

Ezzel is együtt jár egy érdekes jelenség: mivel a legkeletebbi időzóna és a legnyugatabbi, a Baker-szigeten használt UTC-12 között 26 óra a különbség, minden nap vannak olyan órák, amikor a Földön három dátumot használnak az aktuális napra. Amikor nálunk kedd délután egy óra van, akkor Kiribati keleti felén már szerda hajnal, a Baker-szigeten viszont még csak hétfő éjjel.