Aki magyar, velem hízik

Részesítsük előnyben a halételeket, a saláta is legyen az ünnepi menü része, a sütés-főzés során alkalmazzunk zsírszegény módszereket, ne nassoljunk, vagy ha igen, csak gyümölcsöt, ne igyunk sokat, visszafogott legyen a vacsoránk, mozogjunk folyamatosan az ünnepek alatt is. Egyebek mellett ezeknek a jótanácsoknak a betartásával érhetném el egy email szerint, hogy plusz kilók nélkül átéljem az ünnepet.

Csapásokat kapunk

Persze ez nekem eszem ágában sincs. Eszem és eszem és eszem és, mert kell, iszom is (a kisfiam a múltkor már egy energiaitalos dobozra is azt mondta, ez Kozel), szóval eddig megfelelek önmagam elvárásainak. Eszem még akkor is, ha az élet egyre nehezebb, ahogyan én is, és az emberkísérletben óhatatlanul veszteségeket kell elszenvednünk. Volt például otthon egy remek kis irodaszékem, akciós darab az egyik városszéli hiperből, ugyan nyikorgott kicsit a megvásárlása utáni kábé második naptól, de nem vagyok én egy Kathi Attila, hogy visszavigyem, reklamáljak, ilyesmi. Gyorsan megszerettem, legalább öt évig használtam, sok magvas gondolat, és sokkal több parádés játékélmény emléke köt hozzá.

Nos, ez a szék immár a múlté. Látszólag nincs semmi baj vele, megvannak a karfái, a lába, a támlája, szépen forog is. Csak éppen ha az ember ráül, a hidraulika segítségével szépen leereszkedik majdnem padlószintre. Ideális esetben, gondolom, a székhez kellett volna kapunk egy ügyféltájékoztatót, hány kilót bír el. Nos, mi nem kaptunk, de most már biztos, hogy 96,4 kilót, kiegészítve a kenguru műszóval illetett hasi bébihordozóban pihegő héthónapos babám több mint 9, valamint az ölembe telepedő két és féléves nagyfiam 14 kilójával már nem bírta. Halk szusszanással lesüppedt, és azóta a mélybe zuhanunk, ha ráülök, és éteri magasságokba lő ki, ha felállok róla.

Rossz számok

Állhatatos hízókúrámnak azonban nemcsak a szék lett az áldozata – és vele az életünket minden bizonnyal dicsőséges jövő felé terelő, ám emiatt átmeneti nehézségeket okozóan felelősségteljes kormányzati gazdaságpolitikától sanyargatott családi költségvetésünk –, hanem a nyugodt, békés éjszakáink is. Magára valamit is adó fitneszlédiktől a leghalványabb eredménnyel diplomázott vidéki háziorvosokig mindenki tudja, hogy ha valaki elhízik, előbb-utóbb horkolni is kezd. Nos, én sajnos előbb kezdtem, más a hét elején, méghozzá néha olyan hangerővel, hogy arra még én is felébredek.

A horkolás egyébként, mondják a szakértők, nemcsak kellemetlen, hanem egészségtelen is. Nem mintha emiatt aggódnom kellene - vagyis lenne éppen okom más miatt is. Például amiatt, hogy a vércukorszinten lassan elkezdett felfelé kúszni. Mint írtam, ez 3,5-6,1 között van egészséges szinten, nekem a laborvizsgálat idején ugyan 7-es volt, de csak egy feledékenységből megivott kávé miatt, másnap ugyanis 4,9-et mutatott a hajnali mérés. A hétvégén már 5-ös, kedden 5,1-es, péntek reggel pedig 5,2-es szintet mértem ugyanazzal a kütyüvel, és bár ahogy számolom, ilyen ütemben szilveszterig sem jutok a felső határértékhez, a tendencia láttán talán csak az örökké optimista pénzügyi államtitkár, Katona Tamás nem aggódna.

Vérnyomásban szerencsére nincs is ilyen riasztó határérték, így még különösebb aggodalom nélkül, fejemet bátran a homokba dugva konstatálhattam, hogy a 120/93-as szintről indult mérés 128/98-ba torkollt. A súlyom azonban mindennél árulkodóbb – sajnos haskörfogatot elfelejtettem mérni az elején, pedig érdekes lett volna –, a 93,9-es induló értékről tizenegy nap alatt 96,9 kilóra kúsztam. Igaz, biztató lehet, hogy a december 11-ig felszedett 1,2 kilóhoz csak 1,8 kiló jött az első teljes héten (részben egy kényszerű diétás időszak miatt, erről majd később).

Nosztalgia

Persze a hízókúra szerencsére korántsem csak aggódó számolgatásból áll. A hétvégén például mostani főtevékenységemhez, a hízáshoz igazán passzoló programmal, kolbásztöltéssel ütöttem el az időt. Vidékről származom, egy kisvárosi külvárosból, gyerekkoromban teljesen természetes volt, mintegy a mindennapjainkhoz tartozott hozzá a disznószar szaga és a röfögés hangja, éppúgy, mint a pesti gyerekéhez a villamosok csilingelése, vagy a szezononként hat kettős rangadó a Népstadionban. Annak idején teljesen természetes volt egy télen a szűkebb családon belül is két-három disznóvágás, kolbásszal és hurkával és savanyú levessel és főtt májjal és abált szalonnával és tokaszalonnával és hagymás vérrel és pecsenyékkel, ésatöbbivel, ésatöbbivel.

Ám a magyar mezőgazdaság eléggé nem dicsérhető strukturális átalakulása során egyszerre csak nem volt már kifizetődő a házi disznótartás; az ólakat a túlélőösztön szomszédjaink udvaraiban garázsokká alakította, ahol a határ túloldaláról érkezett furcsa minőségű naftát mérték ki a korábbi moslékos vödrökben. Így aztán, ahogy mondani szokás, csendben a feledés homályába vesztek a disznótorok, és velük a pálinkától már napkeltére mattrészeg, egymást megszurkáló böllérek, a leölt disznót elsirató nénikék, az egy kis kóstolóért ácsingozó pletykás szomszédasszonyok, a mindent jobban tudó nagybácsik, a vér látványától is rosszul lévő városi rokonok. Mára, legalábbis mifelénk, nem maradt a nagy disznótor-mizériából más, mint a kolbász-, és esetleg a hurkacsinálás.

Kolbászt töltünk, magunkba is

Ami persze nemcsak arról szól, hogy veszünk tíz, húsz, negyven vagy éppen nyolcvan kiló húst – nemcsak nyesedéket, hanem színhúst is, és persze háját, nem keveset –, aztán azt felvagdossuk, bedaráljuk, beízesítjük – pici cukorral is, hogy szebben csillogjon –, hagyjuk állni egy napig, majd betöltjük, füstölni visszük, oszt jónapot. Hanem, miután megkóstoltuk a nyers, de beízesített kolbászmasszát, az állni hagyás estéjén kisütünk belőle valamennyit, kezdetleges fasírtpogácsákba formázva (amik persze sütés közben szétesnek, de így még finomabbak). Most egy olyan másfél kilónyit sütöttünk ki, és ettünk meg egy ültőhelyünkben.

A hétvégén ettem még természetesen friss sült kolbászt, töltött káposztát, babgulyást, akadt némi füstölt szalonna is, de még a két héttel korábban töltött, füstölőről épp csak levett, szinte még nyers kolbászt is megkóstoltam, mindent fehér kenyérrel ettem, és mindenhez ettem egy kis hagymát, olykor paradicsomot, különféle savanyúságokat. Nem csoda, hogy vasárnap délután az emésztésem finoman megálljt jelzett – pedig különböző, jellemzően alkoholtartalmú gyomorkeserűkkel próbáltam könnyíteni az emésztést –, és kedd reggelig kisebb-nagyobb hullámban rám törő epe- és gyomorgörcsökkel küzdöttem.

Talán ennek is köszönhető, hogy végül kevesebb, mint két kilót híztam, igaz, a felgyógyulásom után folytattam az embert próbáló, kegyelmet nem ismerő tesztelést. Szerdától péntek reggelig elfogyasztottam egy nagyobb tál fasírozottat, ettem még pásztortarhonyát, sertéspörköltet, rántott húst, bablevest, milánói szeletet, 10-15 virslit – egy idő után már nem számolja pontosan az ember –, erdélyi rakott káposztát és még néhány tölteléknyi töltött káposztát – a sor messze nem teljes, például teljesen hiányoznak belőle a hideg ételek, de most csak ezeket tudtam rekonstruálni.

Nemzeti evésfüggés

"Szép magyar étel mind, de így is kell ezt, magyar ember karácsonykor a gyomrának él" – mondta egy ismerősöm, amikor elsoroltam a listát. És igen, a magyar néplélekből származik a kezdeményezésem, annak talán a látens idegenellenességnél is mélyebb mélységeiből. Akár mozgalmat is indíthatnék azzal, hogy aki magyar, velem hízik, aztán, ha a mozgalmam eléri a tízezer tonnás álomhatárt – ez akár százezer ember felhízlalását is jelenthetné –, az egész bandát lepasszolnám a fitnesszguruknak.

Egyelőre azonban inkább csak magammal vagyok elfoglalva (egyébként ez is a magyar néplélek sajátossága). Így megfigyelhettem azt, hogy egyre erősebben evésfüggő vagyok, ismét. Eleve nagyon gyorsan eszem – mindig is gyorsan ettem, két kisgyerek mellett pedig az ember ezt kénytelen tökélyre fejleszteni –, emiatt sokat tudok enni, ugyanis mikorra elkezdek emészteni és elkezdem a jóllakottság-érzést érezni, már rengeteg ételt el tudtam tüntetni.

Mostanra ez odáig fajult, hogy szinte folyamatosan evéskényszerem van, a sósra édeset kívánok, az édesre sósat. Hogy mennyire? Amikor elkezdtem beírni a cikket, fasírtot ettem hasábburgonyával, cseresznyebefőttel, illetve mustárral (egyik fasírtot ezzel, másikat azzal). Aztán a cikk közepén megkívántam egy kis grízes tésztát, majd egy szendvicset, most pedig már egyik kedvenc csokoládémmal koszolom össze a laptopot. És már alig várom – már csak öt nap! –, hogy a bejglit és a kakaós kalácsot váltogathassam a vörösboros-szilvás pulykával és az újabb adag töltött káposztával.

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!