5 nyersanyag, ami előbb elfogy, mint az olaj

Azért a víz az úr

Az ENSZ becslései szerint a világ édesvízfogyasztása húszévente megduplázódik. 2040-re a vízigényünk 30 százalékkal fogja meghaladni a kiaknázható készleteket, és a Föld népességének fele vízhiánytól fog szenvedni. A jelek már most jól láthatóak, még ha ezt szerencsés földrajzi helyzetünk miatt Magyarországon nem is érzékeljük.

Amerikában milliós metropoliszok kapják sok száz kilométeres távolságból a vizet, India Alaszkából vásárol, Ázsiában egymást követik a készletek birtoklása körül kitört konfliktusok, és a helyzet csak rosszabb lesz, ahogy egyre mélyebbre kell fúrni a kutakat, és a folyókból-tavakból nem lehet több vizet kivenni.

Oroszországban, Kanadában és Alaszkában a vízkészleteket tömegesen felvásárló üzletemberek az új olajbárók. T. Boone Pickens, Amerika legnagyobb víztulajdonosa eddig 100 millió dollárt fektetett kutak és vízforrások felvásárlásába csak Texasban. Tervei szerint egyedül Dallas városának évi 250 milliárd liter vizet tud majd eladni 165 millió dollárért.

Az óceánokban, tengerekben persze van még víz bőséggel (ez a Föld összkészletének 97 százaléka), de a sótartalom miatt emberi fogyasztásra alkalmatlan, a sót kivonó tengervízlepárló telepek építése és üzemeltetése pedig nagyon drága. Annyira, hogy a Közel-Keleten például még mindig jobban megéri milliókat ellátni Kanada és Szibéria tavaiból származó ivóvízzel, ami gyakorlatilag körbejárja a világot, mire eljut addig, aki megissza.

Atomot nekünk

A közeljövőben várható vízválsággal ellentétben a plutóniumkrízis már itt van a nyakunkon, de ennek az első hatásait a mindennapi életben még nem érezzük. Plutónium (pontosabban annak 238-as számú izotópja) hajtja az összes olyan űrjárművet, ami nem tud napenergiával működni, vagy azért, mert túl messze van a Naptól, vagy azért, mert takarásban van. Ilyen az összes mélyűrbe küldött szonda a Voyager-1 óta, és ilyenek a Mars-járó robotok is.

238-as plutóniumot már vagy húsz éve nem gyárt senki, azóta a hidegháborúban felhalmozott készleteket használják a világ űrügynökségei. Ez a készlet az előrejelzések szerint még az idén elfogy, pontosabban a leszerelt atombombák tölteteit inkább atomerőművek fűtőanyagaként használják fel. Az USA elektromos áramának nagy részét egykori szovjet atombombákból állítják elő – és itt jön a radioaktív válság súlyosabb része.

A szétszedhető bombák ugyanis elfogynak, és ha nem sikerül Barack Obamának és Dmitrij Medvegyevnek összehozni egy újabb leszerelési akciót (az amerikaiaknak jelenleg 2200, az oroszoknak 2800 éles atomfegyverük van), búcsút inthetünk a reaktorok olcsó üzemanyagának. Ez a jelenlegi ütem mellett 2013 körül jöhet el, és azzal fog járni, hogy Amerikában az reaktorok közel felének új üzemanyagforrás után kell nézni.

Ilyen lehet a HEU-2 (highly enriched uranium) kódnevű dúsított urán, vagy egy másik radioaktív fém, a tórium. Utóbbi ugyan 200-szor hatékonyabb az uránnál, de a használatához át kell építeni az erőműveket, ami milliárdokba kerül. A HEU-2-t a szétszedett bombákhoz képest óriási költségekkel kell bányászni, aztán dúsítani, és a reaktorokat hajtó 235-ös uránizotóp aránya akkor is csak 5 százalék lesz benne, míg a szétszerelt fegyverekben 90 százalék.

Vagyis miközben az atomenergiára úgy tekintünk, mint a fosszilis tüzelőanyagokat kiváltó energiaforrásra, pár éven belül azzal kell majd szembesülnünk, hogy az atomerőművekben az áram előállításának költsége a sokszorosára emelkedik.

Nem jut gáz a lufiba

25-30 éven belül kifogyhat a Föld teljes héliumkészlete, riogatnak egy ideje Nobel-díjas tudósok. Nagy ügy, majd nem lesznek lufik a vidámparkban, az Auto-Tune-nal meg úgyis viccesebb hangokat lehet csiholni, mint hélium belélegzésével, reagál erre az egyszeri olvasó, aki nem tudja, hogy mi mindenre használja ezt az anyagot az ipar. A teljesség igénye nélkül: rakéták üzemanyagának gyártásakor, hűtőanyagként orvosi berendezésekben, atomreaktoroknál, szupravezető mágneseknél, lézerekben és fénycsövek töltőgázaként, szilíciumkristályok növesztésekor, lcd-képernyők gyártásakor, titánötvözetek előállításakor.

A héliumban az a pláne, hogy nemesgáz, vagyis kémiailag közömbös, ami azt jelenti, hogy nem lép reakcióba más elemekkel; emellett pedig az összes ismert kémiai elem között a legalacsonyabb a forráspontja. Ez a kombináció, azzal megspékelve, hogy jelenleg még elég sok van belőle, és aránylag könnyen hozzáférhető, nehezen pótolható anyaggá teszik az ipar számára.

Csakhogy az oklahomai és kansasi gázlelőhelyek, ahol a Föld héliumtartalékának 80 százaléka található (itt a nyers gázban a koncentrációja akár 7 százalékos is lehet, máshol ennél jóval alacsonyabb), előbb-utóbb kifulladnak, pár évtizedük lehet még hátra. És bár hiába tanultuk fizikaórán, hogy a hidrogén után héliumból van a legtöbb az összes elem közül az univerzumban, gyorsan és nagy mennyiségben csak fúziós reakcióval jön létre, az meg legközelebb a Nap magjában van.

Négymilliárd év lassú radioaktív bomlásából származó héliumot éltünk fel egy évszázad alatt, a tartalékok végét járjuk, előállítani nem tudjuk, újrahasznosítani szintén nem, ugyanis a héliumgáz könnyebb a levegőnél, így a légkör legfelső rétegeiig száll fel, ahol aztán a Föld gravitációjából is megszökik. Ennek tükrében aránylag nehezen érthető, hogy az USA éppen kiárusítja stratégiai héliumtartalékát.

Nincs anyag a trágyában

A foszforról sokáig úgy tartotta mindenki, hogy évszázadokra elég még az ismert készlet, de a legújabb kutatások szerint nagyjából 30 év múlva eljöhet az a pont, ahol már nem lehet növelni a termelést, és 50-100 éven belül kifogy az összes természetes lelőhely (ezek nagy része egyébként a Közel-keleten, Kínában és Oroszországban található).

A foszforra az ipar a gyufagyártás miatt kapott rá a 19. században, aztán elkezdte használni az élelmiszeripar (foszforsav formájában), az igazi robbanást azonban a növényvédő szerként és műtrágyaként való felhasználás hozta el. A fejlett mezőgazdaság ma már nem létezhet a foszfor óriási mennyiségű használata nélkül; gyakorlatilag képtelenség lenne elég élelmet termelni a világ számára. És a bioüzemanyagok elterjedése, illetve támogatása csak fokozza az igényt a foszfátalapú műtrágyákra.

Az óriási kereslettel már most alig képes a kínálat lépést tartani: a foszforgyártás első számú nyersanyaga, a foszforit ára 2007 óta 700 százalékkal drágult. Svédországban már azzal kísérleteznek, hogy a szennyvízből nyerjék vissza a foszfort. Ha a terv beválik, annyi foszfort tudnak így újrahasznosítani, ami fedezi az ország éves műtrágya-felhasználásának közel harmadát – de persze ez is drágább lesz, mint a hagyományos módszer.

Akkor legalább rúgjunk be

Eddig tehát ott tartunk, hogy pár évtized múlva nem lesz ivóvizünk, a többszörösére drágul az áram, az ipar és a mezőgazdaság pedig összeomlik – akkor legalább rúgjunk be bánatunkban. Rossz hírünk van: ez sem fog menni már sokáig, igaz, csak akkor, ha a tömény italok közül a tradicionális mexikói tequilát preferáljuk.

Az igazi tequila a kék agavé nevű kaktuszból készül, ami csak Mexikóban, ott is csak speciális körülmények között (1500 méteres magasságban, vulkáni talajon) él meg. Ha csak egy közepes járvány eléri a termőhelyeket, az 50-60 százalékkal hajthatja fel a tequila árát. Az elmúlt pár évben nem ilyesmi fenyegeti a kaktuszt, hanem az, hogy a termelők felégetik az ültetvényeket, hogy kukoricát ültessenek a helyére. Az ok megint csak a bioetanol. A bioüzemanyag alapjául szolgáló növények termesztését olyan szinten támogatják, hogy a mexikói farmereknek jobban megéri a kukorica, mint a kizárólag náluk megtermő agavé.

Nagy ügy, gondolhatnánk, majd amikor komolyabb tequilahiány lesz, és felmegy az ára, visszaültetik a kaktuszt a kukorica helyére. A probléma az, hogy az agavékaktusz 12 éves korában válik szüretelhetővé, vagyis ha tényleg beüt a tequilaarmageddon, legalább 12 évig kell kihúznunk szintetikus utánzatokkal. Vagy vodkával.