Őrült tudósoktól várjuk a világvégét

Kicsi félve indultam a Pszinapszisra: még mindig nem hevertem ki, hogy a rendezvény idei weblapja a magyar szervezett Comic Sans-bűnözés fellegvára. A gyerekes betűtípus elég nagy kontrasztban van a témák komolyságával, ráadásul a színválasztás sem az igazi: sokszor világos alapra kerül fehér betűtípus, ami elég nehezen olvashatóvá tette az előadások címeit.

Nem szokványos előadássorozatról van szó, az első meglepetés még a belépés előtt ér: egy csoport ember álldogál a XIII. kerületi József Attila Művelődési Központ előtt, viszonylag furcsa pózban. Először azt hiszem, valamilyen nem ortodox pszichológiai csoportfoglalkozás, de közelebb érve kiderül, hogy arcuk festett, pantomimesek. Különösebb funkciójuk nincs, csak szórakoztatják a látogatókat.

Az érdeklődőket rengeteg program várja, több helyszínen. Az előadások tartalmát részletező műsorfüzet könyv vastagságú, jól dönteni szinte esélytelen. Mindent nem lehet megtekinteni, az előadások párhuzamosan futnak három teremben, nem is szólva a többórás műhelyfoglalkozásokról. Mivel nincs jobb ötletem, egyszerűen maradok a legnagyobb teremben. Első benyomásaim alapján a hallgatóság főleg fiatalokból áll, többségük nő.

A gének hasonlóvá, a környezet különbözővé tesz

A Gyémánt terem nyitóelőadását Bereczkei Tamás professzor tartja Hasonló és mégis különböző címmel a személyiségjegyek, a környezet és a genetika kapcsolatáról. Már az első percekben mélyvízbe merülünk, Bereczkei beelemegy a személyiségek biológiai, genetikai hátterébe. Aztán kiköt az extrovertált és introvertált személyiségek közti különbségeknél.

Az introverzió-extroverzió fogalmát Carl Gustav Jungvezette be a pszichológiában. Ez nem két egzakt kategória, inkább egy skála arra, hogy figyelmünk milyen mértékben irányul befelé (introverzió), önmagunk felé, vagy kifelé, a külvilág felé (extroverzió). Az extrovertált embereknek alacsony az általános izgalmi szintje, ezért folyamatosan ingereket, újdonságokat keresnek. Őket nem köti le egy keresztrejtvény, egy újság, vagy a tévében a napi sorozat. A vezetők között nagyon sok az ilyen típus. Hátránya is van az ilyen személyiségnek: gyakrabban lesznek például közúti balesetek áldozatai, kevesebbet törődnek a szülői szereppel.

Bereczkei elmonja, hogy az újabb kutatások feltárták a személyiségjellemzők genetikai hátterét, a kifelé fordulásért a D4DR névvel rövidített receptor felelős. A D4DR hosszú aléllal rendelkező változatát hordozó emberek lesznek az extroventált személyiségek. A kutatók feltételezték, hogy az újdonságkeresés történelmi léptékben is látszik, a vándorló népeknél valószínűleg több a kifelé forduló személyiség, így többen hordozzák ezt a gént. Ennek megfelelően arányaiban a legtöbb ilyen személyiséget egyes dél-amerikai indiánoknál találták, akiknek az ősei egy népszerű elmélet szerint hatalmas vándorutat tettek meg a kontinensre a Koreai-félszigettől.

A másik lehetőség a genetika személyiségre gyakorolt hatásának vizsgálatára az ikerkutatás – ilyet végeznek Magyarországon a pécsi egyetemen és az ELTE-n is –, ugyanis az egypetéjű ikrek genetikai szerkezete nagyon hasonló. A kutatásokból sok, egyáltalán nem magától értetődő tényre is fény derült. Ilyen például, hogy a családon belüli tényezők nem befolyásolják az intellgenciát és a személyiségkaraktereket. Összességében elmondható, hogy a környezeti hasonlóságok különbözővé, a gének pedig hasonlóvá tesznek.

Szintén ellentmond az intuícióknak, hogy a felnőtteknél egyre inkább a genetikai tényezők határozzák meg a személyiségét: gyermekkorban 40, felnőtteknél akár 80 százalékban is a gének lehetnek felelősek viselkedésünkért. A kutatók szerint ez azért van, mert a szülő egy követendő mintát – saját személyiségét – ad a gyereknek, és a hatás pedig olyan erős, hogy csak később tudnak felülkerekedni a gének.

Minél többet fizetnek, annál nehezebb

A rendezvényen két előadás között sem kell unatkoznia a hallgatóságnak, a programok sűrűsége elképesztő – a szünetre kifáradva például a Major Sextett nevű férfi énekkórusba botlok. De hamar jön a nap második előadása a nagyteremben: Mérő László, matematikusból lett pszichológus professzor tartja, aki stílusosan azt a kérdést teszi fel, hogy mennyire racionális a racionális.

Mérő szerint a korai gondolkodók azt tartották, hogy az érzelmeknek egyszerűen semmi hasznuk sincs. Az utóbbi húsz évben ez a kép gyökeresen megváltozott, már úgy gondoljuk, hogy érzelem nélkül nincs értelem. A professzhor úgy véli, a pszichológia az érzelemkutatásban ma ott tart, ahol a fizika tartott körülbelül a 18 században – csak nemrég kezdődött meg a kísérletezés.

A korai, érzelmi kísérletek elég durvák voltak. Például ahhoz, hogy az alanyokat megfelelő érzelmi állapotba hozzák, előfordult, hogy patkányürüléket számoltattak velük, nagyon fontos munkának beállítva az egészet, hogy utána undorral, boldogtalanul kezdjenek neki a valódi feladatnak. Már kifinomultabb módszer volt Karl Duncker 1945-ös kísérlete, aki az egyes alanyok kreativitását vizsgálta. Alapvetően egyszerű dologról van szó: a kísérleti alanynak úgy kell elhelyezni egy gyertyát, hogy a viasz ne csöpögjön le az asztalra. Mindehhez csak egy doboz rajzszöge van. A megoldás meglepően egyszerű, mégis sokaknak nem sikerült – aki szeretne egy kicsit gondolkozni rajta, csak később nézze meg a megoldást.

A kísérlettel kimutatták, hogy a jó hangulat segíti a kreativitást, de nincs hatása a nem kreatív feladatoknál. Minden feltételezésnek ellentmond, hogy a pénz fordítva hatott: minél többet fizettek valakinek, annál nehezebben oldotta meg a feladatot. Sőt, ellentétben azzal amit gondolnák, rosszabb hangulatban jobban odafigyelünk a külvilágra, kevésbé használjuk a sztereotípiákat és konkrétabban, meggyőzőbben érvelünk.

Önkéntes pszichológusok

Ezután az általam kinézett, az ikerpár egyik tagjának elvesztéséről szóló előadás sajnos elmarad, így átballagok a közeli Smaragd terembe, ahol a Bátor Táborról hallok néhány szót. Ez az előadás leginkább a rendezvénysorozat Civil utca elnevezésű részébe illeszkedik: több folyosón jelen vannak különböző szakkollégiumok, társadalmi szervezetek képviselői, például beteg gyerekeknek tábort szervező önkéntesek. Kicsit bátortalanul kezdek gépelni, a mikrofon nélküli előadót szinte túlharsogja műanyag billentyűzetem hangos kopogása.

A Bátor Táborban daganatos, hemofíliás, cukros gyerekekkel foglalkoznak. Állami támogatás nem kapnak, ennek ellenére elég sikeresek, az elmúlt években háromezer gyereket fogadtak. A táborvezetők mind önkéntesek, akik 4-10 napot töltenek együtt a gyerekekkel. Bár az előadásban főleg a gyakorlati dolgokon volt a hangsúly, az egész azért illeszkedik a pszichológiai vonulathoz, hivatalos nevén terápiás rekreációt végeznek a gyerekekkel.

A vécétetőt le kell hajtani

A Pszinapszis másnapjára az időjárás is a komoly témákhoz öltözik. A borongós, esős időben stílusos előadásra érkezem: Dúll Andrea, a BME környezeti kommunikáció szakirányának vezetője a víz jelentőségéről beszél. Hamar érzelmet vált ki a hallgatóságból, amikor a szobatisztaságot hozza szóba, illetve azt, hogy az űrítéssel víz távozik a szervezetünkből. A témának rengeteg pszichológiai aspektusa van, a hőskor pszichoanalitikusainak egyik kedvenc vesszőparipája volt.

Szerintük a civilizáció a szobatisztaság elérésekor kéri vissza az addigi gondozást. A gyerekek általában értetlenül állnak az egész előtt. Egyrészről nem értik, miért nem jó, ami eddig az volt – hogy bárhová kakilhattak –, másrészt félnek például a vécétől: nekik az egy túlméretezett tárgy, nem tudják, hogy nem esnek bele. Nevetést vált ki a közönségből az előadó zárójeles megjegyzése, miszerint sok nő valószínűleg azért nem szereti, ha a férfiak nem hajtják le a vécét, mert az a pár centi is számít, a zuhanás élményét élnek át, ha véletlenül kicsit lejjebb ülnének.

A kényes témák után szelídebb vizekre evezünk, előkerül az ember, a vízfelületek és az épített környezetek viszonya. Az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja az a kérdés is, hogy tudnánk-e élni más közegben – ezt a témát dolgozza fel például A kétéltű ember című sci-fi, de a magyar mondavilágban is találunk hasonlót Hany Istók állítólagos személyében. Az emberek annyira ragaszkodnak a vízhez, hogy akár hajók közepébe is épülnek medencék (volt például több a Titanicon is), régóta próbáljuk meghódítani ezt a közeget. Élen jár ebben Dubai mesterséges szigeteivel, de víz alatti hotelt is terveznek. A városi térben is szeretjük a vizet, a plazák egyik gyakori eleme a szökőkút, ezzel utalnak a természetre. Aztán a példák és sztorik el is viszik a műsoridőt, pedig ezt hallgatnám még.

Hipnózis kerékpárral

Ha a művelődési házat nem is, a büfét már mindenképpen kinőtte a rendezvény: az első előadást követő félórás szünetben végig hosszú sor kígyózik a pult előtt. Ételhez jutni időben nagyjából esélytelen. Éhgyomorra is jónak ígérkezik Bányai Éva előadása a hipnózisról. A szakember a tévhitek eloszlatásával kezdi: sokan még mindig úgy gondolják, hogy a hipnózis valamilyen misztikus, okkult jelenség, a valóság ezzel szemben az, hogy a tudomány mára teljesen feltárta a biológiai hátterét.

Elterjedt tévhit, hogy a hipnózis egy passzív állapot, ezt azonban többek között éppen az előadó saját kutatásai cáfolják: aktivitásfokozással és létre lehet hozni hipnotikus állapotot, szakszóval aktív-éber hipnózist. Ebben az állapotban a legalapvetőbb különbség a többi hipnózissal szemben – azon kívül, hogy az alany végig akítv –, az, hogy míg a hagyományos hipnózisban a személyek általában megterhelő emlékeiket élik át újra, az aktív-éber hipnózisban álmukban pedig többnyire a szeretett személyek jelennek meg.

A legtöbb emberben olyan kép él, hogy a hipnózisban lévő embereket irányítják a terapeuták, ezt az előadó határozottan cáfolta. Viszont a módszer jó fájdalomcsökkentésre, pszichoszomatikus zavarok ellen, a pszichoterápiában, sőt, mint újabban kiderült, az immunrendszer erősítésére is. Mindezek demonstrálására levetített számtalan videó közül azért a hipnózisos foghúzásnál érezni lehetett a döbbenetet a teremben.

A világvégére mindenki kíváncsi

A szünetben ezúttal füttyművészek lazítják a programot, de már kezdődik is a következő előadás, amin nagyon sokan vannak, most először teljesen betelik a nagyterem. Nem véletlenül, egy idén igen népszerű téma következik, a világvége. Csépe Valéria idegtudós-pszichológus a különböző, néhol igen humoros világvége-szcenáriók hosszas sorolása mellett feltárja, mi a pszichológiai alapja az egész témának: egy nagyon egyszerű következtetés, melyre az emberi agy huzalozva van: aminek van eleje, annak van vége is. A sokan pedig átviszik ezt a gondolatot a világunkra is.

Illusztris a lista, hogy a sok jóslat alapján mennyiféle vége lehet az emberiségnek: az egyik legnépszerűbb téma a totális nukleáris háború, a biológiai katasztrófa – itt az előadó azért megjegyzi, hogy a dolog nem áll túl messze a valóságtól, ami némi mocorgást indít el a teremben –, népszerű forgatókönyv a túlnépesedés, amely az elmúlt öt évben lett az egyik vezető elmélet, de végzetünk okozhatja eddig ismeretlen fegyver, az ökoszisztéma összeomlása, totális jégkorszak, szupervulkán ferrobbanása, tömeges genetikai mutáció, vagy a fizikai kísérletek kisiklása, különös tekintettel a CERN LHC labolatóriumában végzett, laikusok számára igen nehezen érthető, legendákkal tarkított kísérleteire.

Ehhez kapcsolódva újabban megjelent egy nagyon érdekes gondolatkör is: az őrült szupertudós, aki kiszabadul a korlátok közül, és tudását nemcsak a laboratórium komor falai között kamatoztatja, hanem alkalmazza azt a mindennapi életben is, végveszélybe sodorva ezzel a világot. Mindezekre ráadásul rájátszanak a filmekben, számítógépes játékokban.

Arra a kérdésre is megkapjuk a választ, hogy miért hiszik nagyon sokan el ezeket a jóslatokat. Főleg a történelmi tapasztalatok miatt, hiszen bár világvégéhez egyik sem vezetett eddig, azért elég durva dolgok történhetnek a Földön, elég csak a legutóbbi, földrengés-cunami-Fukusima kombinációra gondolni.

Kati, Zsuzsi, Gina, Emma, Brigi, Ica

A Pszinapszison hagyományosan nemcsak a pszichológia kap teret, hanem a pszichiátria is – annak ellenére, hogy hagyományos van némi ellentét a két szakma között, úgy tűnik, itthon jól megférnek egymás mellett. Ebben a témakörben tartott előadást dr. Tolna Judit, a Semmelweis Egyetemről Drogindukált pszichózisok – Canabis és skizofrénia címmel. Az előadást az egyik kisebb teremben tartják, amit teljesen megtöltenek az érdeklődők.

Az előadás elég száraz, még a esetismertetésekkel együtt is, és sajnos a zsúfolásig megtelt kisebb terem végében már nehezen hallani, mit mond az előadó. Mintha a hipnózisról szóló előadás inverze lenne: igazából az ismertetett dolgok nagy része közismert, mindenki valahogy úgy képzeli el a drogosokat és a drogok hatásait, ahogy az a valóságban is történik.

Az egyetlen, valamennyire meglepő momentum, az, hogy maguk a szakemberek sem tudnak lépést tartani az új, úgynevezett designer drogokkal, melyeket már ismert drogokból hoznak létre, egy-egy vegyület minimális módosításával, az új információkat legtöbbször a páciensektől szerzik be. A változás folyamatos, ha egyet betiltanak, már a piacon van a másik. A toxikológiára bekerülők között jelenleg a kati betiltása után elterjedt MDPV vezet.

Utolsóként a kerekasztalt nézem meg, ahová a budapesti klinikai pszichiátria vezetőit hívták meg, hogy beszélgessenek arról, milyen pszichoterápiák vannak a pszichiátriai osztályokon. Mindenki bemutatta a saját osztályát, ezzel el is ment az idő nagy része, igazi beszélgetés nem igazán alakult ki, mivel a meghívottak sok tekintetben nagyon különböző módszerekkel, helyzetekben dolgoztak, sokszor nem tudtak egymásra reflektálni. Őszintén szólva ez volt az a program, ahol leginkább kívülállónak éreztem magam, a kerekasztal – szemben a többi, viszonylag közérthető előadással – kifejezetten a szakmának szólt.

Profizmus, mindenkinek

Nehéz eldönteni, igazán kinek szól a rendezvény, de a Pszinapszis éppen ezért különleges színfolt a magyar tudományos rendezvények között: az esetek nagy  többségében képes egyszerre szakmai és közérthető, szórakoztató lenni, így élményekkel térhetnek haza a laikus látogatók és a pszichológus hallgatók is. Ez persze az előadókon is múlik, de úgy tűnt, a szervezők sem bízzák a véletlenre a dolgot: több esetben az adott szakterülethez illeszkedő, de előre kijelölt témából készültek a meghívottak.

A szervezés, ahhoz képest, hogy csak hallgatók csinálják, teljesen professzionális, nem lengi át a magyar konferenciákat, tudományos összejöveteleket gyakran jellemző technikával kapcsolatos amatőrizmus sem. Az előadások pontosak, a hangfalak működnek, minden ki van táblázva, öt méteren belül pedig talál egy stábtagot, aki esetleg eltévedt. Lehet, mégsem olyan haszontalanok azok a gólyatáborok.