A szovjet űrsikló dicsőséges röpte

Nem lehet elégszer elmondani: a szovjetek nem akartak saját űrsiklót. Azért költöttek rá rengeteg pénzt, mert a NASA-nak is volt ilyenje. Pedig a NASA azért épített űrsiklót, mert másra nem futotta.

1969-ben, a holdraszállás után az amerikai űrügynökség nekilátott a következő program megtervezésének. Nagyjából három opciójuk volt:

• Tovább vizsgálják a Holdat, újabb missziókat indítanak.
• A Föld körül keringő űrállomást építenek.
• Többször használható űrhajót építenek.

A további Hold-missziók ötletét elvetették. A NASA, illetve az őket finanszírozó kormány nem Ray Bradbury-novellákban gondolkodott, hanem jól kommunikálható sikersztorikban. A holdraszállásnak sem volt gyakorlati haszna, csak a tudat, hogy ezt is meg tudják csinálni. De miért akarnák újra megcsinálni, ha egyszer már sikerült, ráadásul igen drága mulatság az egész?

Az űrállomás tervét is gyorsan félresöpörték. Az USA-nak egy olyan űrprogram kellett, ami demonstrálja a technikai fejlettségüket a szovjetekkel szemben, lehetőleg minél olcsóbban. Egy űrállomás építése viszont lassú és költséges folyamat.

Maradt az űrsikló. Richard Nixon 1972. január 5-i közleményében megbízta a NASA-t egy új típusú űrhajó tervezésével, ami embert szállíthat, és utána visszatérhet a Földre. Az ügynökség elkezdett dolgozni a programon; olyan tervet készítettek, ami nem roppantaná meg a büdzsét, de hosszú távon használható űrhajót eredményez, ami még az űrutazást is gazdaságosabbá teszi.

Apróság, de a fejlemények szempontjából fontos részlet, hogy az űrsiklóprogramot részben a Védelmi Minisztérium finanszírozta. Cserébe azt kérték a NASA-tól, hogy az űrsikló rakodóterét a hadsereg alakíthassa ki. Ennek praktikus okai voltak: a járművet katonai műholdak felbocsátására is használták volna.

A Holdat akarták, a Csillagok háborúját kapták

A szovjeteket ez nem igazán érdekelte. A Hold eléréséért folytatott versenyt már elvesztették. Sejtették, hogy nehezen lehetne győzelmi jelentésként eladni, ha másodszorra érnének oda, így kitalálták, hogy saját bázist építenek a Holdon, amivel jól beinthetnek az amerikaiaknak: ti ott voltatok, de mi ott lakunk.

Persze a szovjetek is szerettek volna többször használható űrhajót. Kísérleteztek ilyesmikkel – ez volt a Spiral-program –, de aztán leállították a munkálatokat. Nem kellettek, és a Szojuz-és Szaljut-programok idején nem is volt olyan tervezőközpont a Szovjetunióban, ahol űrsiklót építhettek volna. Inkább az űrállomásra és a rakétákra koncentráltak, a két program ezekkel foglalkozott.

A szovjetek azt se tudták, mire használható az űrsikló, de amikor megtudták, hogy az amerikaiak mit terveznek, pánikba estek. A jármű úgy hatott, mint a második világháborús gumitankok: költségkímélő megoldás, amivel a frászt lehet hozni az ellenfélre.

A szovjeteknek nem kellett sokat töprengeniük azon, hogy mire használhatja a NASA az űrsiklót, mivel az űrügynökség rengeteg információt tett közzé róla. A hidegháborús para miatt nyilván nem írták le az utolsó csapszeg méretét is, de a szovjet szakértők így is rájöttek, hogy a NASA által megadott paraméterekkel nem lenne gazdaságos a rendszer üzemeltetése. A rakodókapacitás alapján azt is sejteni lehetett, hogy ezt nem tisztán civil űrhajós célokra használnák.

Szóval a szovjetek elkezdtek számolgatni. Évi hatvan űrsiklóindítás szorozva alkalmanként 25 ezer kilogramm szállítókapacitással, az annyi, mint nagyon sok amerikai hardver az űrben. Az űrsikló 15 tonnányi hardvert tudott visszahozni, így a szovjetek nem zárták ki, hogy az amerikaiak lézereket akarnak telepíteni az űrbe, amiket tesztelés után finomhangolhatnának a Földön. A szovjetek már ellenséges űrállomásokat vizionáltak, pedig hol volt még ekkor a Star Wars?

Ez volt a konstans, sokszor indokolatlan paranoia korszaka.

A szovjetek akkoriban joggal tarthattak attól, hogy az amerikaiak szétlézerezik őket az űrből; honnan tudták volna, hogy évtizedek múlva ők fogják taxizni őket a Nemzetközi Űrállomásra? De akkoriban más volt a helyzet: piros gombok, piros telefonok, csőre töltött tömegpusztító fegyverek, ideológiai ellentétek, fegyverkezési verseny, űrverseny, meg az analóg, pre-NSA kémek.

Hogy mennyire feszült volt a hangulat, jól illusztrálja az alábbi történet. 2006-ig a Pentagon közepén volt egy épület; a szovjetek a műholdfelvételeken látták, hogy mindig nagy volt a nyüzsgés körülötte. Azt hitték, az lehet a katonai vezetés központja, és a Pentagon egy erődítmény, amit a védelmére építettek. A központi épületet megcélozták egy atomrakétával, hogy szükség esetén azonnal megbéníthassák az USA vezetését. A Pentagon munkatársai biztos mérgesek lettek volna, ha a szovjetek egy ICBM-mel szétlőtték volna a hotdogot árusító, igen népszerű éttermet.

Mivel az űrsikló hatótávolsága 2000 kilométer is lehetett, a szovjetek úgy kalkuláltak, hogy az amerikaiak akár az atmoszférából is bombázást indíthatnak. Érthető, hogy frászt kaptak, amikor a műholdképeken azt látták, hogy a Vandenberg Légibázison kilövőállásokat építenek az űrsiklóhoz – ezeket az állásokat korábban a műholdakat szállító Titan III rakétákhoz tervezték. Más kérdés, hogy az SLC-6 kilövőállásokat sosem használták; az amerikaiaknak nem volt rá se okuk, se pénzük.

A kilövőállás és az űrsikló tehát nagyjából annyira volt veszélyes, mint a hotdogos stand a Pentagonnál. A szovjeteknek viszont a katonai támadás elméleti lehetősége is elég volt: innentől presztízskérdést csináltak belőle, hogy elkészüljön a szovjet űrsikló is.

És közben azt is kitalálták, hogy mire lesz ez jó.

1976. február 17-én a Szovjetunió központi bizottsága jóváhagyta a többször felhasználható űrhajó fejlesztését, ami akár távvezérléssel, akár legénységgel is repülhet. Ennek négy célfeladata volt:

• Az esetleges katonai fenyegetés elhárítása.
• Honvédelmi, gazdasági és tudományos feladatok elvégzése.
• A szovjet haderő kiterjesztése a világűrbe.
• Karbantartásra szoruló űreszközök szállítása.

Az űrsiklót – amit ekkoriban még Bajkál néven emlegettek – háromféle küldetéshez tervezték:

• Rövid missziók (legfeljebb 3 nap az űrben; ennyi kell például nehéz rakomány szállításához)
• Közepes hosszúságú missziók (körülbelül 8 nap az űrben; személyzettel végrehajtott küldetések, például műholdak kihelyezése vagy javítása)
• Hosszú távú küldetések (legalább 30 nap az űrben, ezalatt például tudományos kutatásokat lehet végezni)

Aztán jött a hordozórakéta-mutyi.

A rakéták fejlesztése egy több évtizeden át húzódó ellenségeskedés története. A rakétákat építő Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézetet (CNIIMas) a haláláig vezette a zseninek számító szovjet rakétamérnök, Szergej Koroljov; ő tervezte Gagarin Vosztok-rakétáját is. A halála után Vaszilij Misin lett a vezető tervező, aki a holdbázis-projekten dolgozott. Őt az űrsiklóprogram beindítása után félreállították, és Koroljov régi riválisát, Valentyin Gluskót tették a CNIIMas élére. 

Tudni kell, hogy Glusko volt az, aki Sztálin hatalomra kerülése után gusztustalan módon megfúrta Koroljovot: felforgató tevékenységgel vádolta, amiért a folyékony üzemanyagú rakétákat részesítette előnyben a szilárddal szemben. Koroljovot a belső tisztogatások után a gulágra küldték, ahol kis híján meghalt. Emiatt eléggé utálták egymást, és ott tettek keresztbe a másiknak, ahol tudtak. A szovjetek részben ezért nem érték el a Holdat az USA előtt.

Miután Glusko átvette a CNIIMast, az intézetet összevonták az Energomash-sel, és létrehozták az NPO Enyergiját. Ők fejlesztették a folyékony üzemanyaggal hajtott Enyergija rakétát.

Glusko 1974-ben leállította a holdbázis-projektet, beleértve az ehhez használt N-1-es rakétakilövő építését. Ezzel a lépéssel a Szovjetunió búcsút mondhatott a Holdnak. Az új kedvenc az űrsikló lett; felállítottak egy munkacsoportot, hogy tanulmányozzák az újrahasznosítható űrhajókat. A Szojuz- és Szaljut-programokat nem állították le, a rakéták és a MIR űrállomás építése tovább folyt.

És megépítették minden idők legerősebb hordozórakétáját, az Enyergiját.

A vezető- és profilváltás ellenére az Enyergija igen hatékony munkát végzett; ha a nemzeti büszkeségről volt szó, a korrupt szocializmus igen nagyvonalú tudott lenni. Az orosz űrsiklót egy borzasztó méretű, 2400 tonnás rakéta szállította az űrbe: ezek tolóerőben még a korábbi rekordereknek, a NASA Saturn V-jeinek is odavertek. Az Enyergija akár száz tonnát is magával vihetett az űrbe. Négy RD-0120-as rakétamotor hajtotta meg, és négy segédrakéta támogatta.

A folyékony, oxigén-kerozin üzemanyaggal hajtott Enyergija ráadásul igazi hordozórakéta volt: az amerikai STS-rendszereknél csak a két oldalsó, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta működik hagyományos elven, és az egész rendszer csak az űrsiklóval együtt használható. A szovjeteké viszont önállóan is működhetett, és egész rendszert építettek volna ki belőlük. A későbbi modelleket úgy tervezték, hogy akár 200 tonnányi rakománnyal is eljussanak a Holdig.

Az űrsikló formatervezésénél kisebb huzavona volt. Egyesek azt akarták, hogy a Spiral-program korábbi típusára, a MiG-105-ösre hasonlítson, mert azzal már korábban is szereztek tapasztalatokat. Mások inkább az amerikai modell lemásolását sürgették – végül emellett döntöttek.

A másolat túl jól sikerült. A szovjet űrsikló konkrétan annyira hasonlított az amerikaira, hogy egyesek ipari kémkedésre gyanakodtak.

Az űrsiklónak volt pilótafülkéje, nyitható rakodótere, két irányítható robotkarral, illetve saját hajtóműve. A sűrítettlevegő-tartalék akár tíz űrhajóst is elláthatott oxigénnel. A legénységi kabin, a pilótafülke csonka gúla formájú, nagyjából 5,4-szer 4,9 méteres helyiség volt. 

A Bajkálnak hat munkaállomása volt:

• RM-1, RM-2 (együtt: Vega 1): a pilóta és a másodpilóta innen irányította a rendszert a fel- és leszállásnál.
• RM-3: a fedélzeti mérnök munkaállomása.
• RM-4: a navigátor állomása; innen lehetett nyomon követni olyan folyamatokat, mint a dokkolás vagy az összekapcsolódás.
• RM-5: innen lehetett irányítani a robotkarokat és a rakodótér ajtaját
• RM-6: itt a rakománykezeléssel foglalkoztak.

A Bajkálban kevesebb fedélzeti kijelző volt, mint az amerikai űrsiklóban; a két gépben más volt az automatizálás szintje. A szovjet rendszer kifinomult repülési rendszere az összes funkciót elláthatta: be és kikapcsolhatta a rendszert, és folyamatosan ellenőrizte az esetleges anomáliákat.

A navigációs rendszerhez három giroszkópos rendszer tartozott, de a szovjetek a biztonság kedvéért egy rádiós magasságmérőt is beépítettek. A Buranban két, 4-4 Biser-4 komputerből épített számítógép volt; az egyik a központi, a másik a periferikus rendszereket vezérelte.

Az amerikaiak sejtették, hogy mire készülnek a szovjetek.

A Buran végleges tervei csak 1979 júniusára készültek el, de az amerikaiak már korábban elkezdtek aggódni. Miután bemutatták az űrsiklót, a szovjetek nyakára állították a CIA-t, hogy kiderítsék, dolgoznak-e valami hasonlón. A hetvenes évek közepén még nem volt mit jelenteniük, mert a szovjeteknek akkoriban még papíron sem volt semmijük, és nem voltak olyan hülyék, hogy teleírják a Pravdát a gép paramétereivel.

Egy űrsiklóprojektet viszont nem lehet a végtelenségig rejtegetni. A CIA-nek gyanússá váltak a félig kész kifutópályák a bajkonuri orosz űrközpontnál, ahogy a szárnyas, repülő járművek is. Az első bizonyítékra 1982 júniusáig kellett várni: akkor fotózta le az ausztrál légierő, ahogy a szovjetek kihalásznak egy kisméretű szárnyas gépet az Indiai-óceánból. Mint kiderült, ez egy BOR-4 volt, az egyik Spiral-gép 1:2 arányú modellje.

A CIA nem tudta, hogy a gép a szovjet űrsikló végleges modellje, vagy csak kísérleti jármű volt, amivel azt tesztelték, hogy viselkednek a felhasznált anyagok, amikor a jármű visszatér a légkörbe. (Később kiderült, hogy az utóbbiról volt szó: a szovjetek a Buran hővédő rendszerét tesztelték.) A CIA 1983-as, a szovjet haderőről szóló jelentésében még az áll, hogy a szovjetek űrsiklója nagyobb és erősebb lehet az amerikainál. A feltételezéseket hónapokkal később finomították, amikor újabb képek tűntek föl; az 1986-os jelentésben már egy, az amerikai űrsiklóra emlékeztető járműről írtak.

запуск

Az első elkészült űrsiklót egy VM-T-vel szállították a bajkonuri kilövőállomásra, 1985. december 11-én. A gépet ekkor még Bajkálnak nevezték, csak 1987. április 8-án nevezték át Buranra, amikor a Glavkozmosz hivatalosan is bejelentette, hogy a Szovjetunió űrsiklón dolgozik. 

 Az első, ember nélküli űrrepülést hónapokon át halogatták, de végül 1988. október 29-én megkíséreltek egy tesztrepülést. Aznap tiszta volt az idő, szél se fújt, a körülmények ideálisak voltak, de 51 másodperccel a fellövés előtt műszaki hiba lépett föl, és leállt a visszaszámlálás. A startot november 15-re halasztották.

A Buran végül méltónak bizonyult a nevére, ami oroszul nagyjából sztyeppi hóvihart jelent. November 15-én a hajnali órákban hideg volt: alacsonyan szálló ködtakaró borította Bajkonurt, és szélviharra adtak ki figyelmeztetést. Ilyen időben az amerikaiak nem engedélyezték volna sem a fel-, sem a leszállást, de a szovjeteknek ez már presztízskérdés volt. Hiába, hogy az Enyergija rakétát és a Burant is vékony jégréteg borította: ha elhalasztották volna a kilövést, a start akár tavaszig is elcsúszhatott volna, és az az egész program végét is jelenthette.

A szovjetek végül az indítás mellett döntöttek: helyi idő szerint reggel 8 órakor fellőtték az Enyergiját.

Minden a terv szerint ment. A felszállás után a segédrakéták leváltak az Enyergijáról. 7 perc 48 másodperccel a start után kikapcsolt a rakéta motorja.

A Buran fedélzetén nem volt egy űrhajós sem, a gépet Bajkonurból irányították. Az űrsikló 150 kilométer magasságban levált a hordozórakétáról, majd begyújtotta a hajtóművét és pályára állt; 39 perccel később már a megadott pályáján repült. Másfél órával a start után a Buran kétszer megkerülte a Földet, majd megkezdte a landolást: a légkörbe Afrika nyugati partjainál lépett be.

Eközben Bajkonurban vihar tombolt, így utasították az űrsiklót, hogy keletről közelítse meg a leszállópályát. Az automatika rendben tette a dolgát, a repülés alatt nem volt fennakadás. A Burant viszont úgy programozták, hogy leszállás alatt saját maga irányítsa a gépet, az éppen aktuális környezeti adatoknak megfelelően. A Buran leszálláskor valamennyit módosított a pályáján, így a technikusok attól féltek, hogy egy programhiba miatt kényszerleszállásba torkollhat a küldetés.

Nem így történt. A Buran 1 másodperccel a tervezett időpont előtt landolt, 262 kilométeres óránkénti sebességgel. 10 óra 25 perckor megállt a kifutópályán – a repülés sikeres volt.

A király beszéde

A szovjeteknek tehát volt egy működő űrsiklójuk, az amerikaival megegyező, esetenként jobb paraméterekkel. Volt egy világbajnok hordozórakétájuk, és a MIR űrállomás hét moduljából kettőt már összekötöttek az űrben. Az űrsiklóprojekt jól példázta, hogy milyen fejlett az ország űripara. Mindez így együtt akár egy új korszak kezdete is lehetett volna.

Csakhogy, mint arra a kutatók rámutattak, az űrsiklónak nem sok haszna van.

• Egy szovjet műhold sem volt annyira értékes, hogy megérte volna bíbelődni azzal, hogy az űrsikló segítségével javítsák őket, akár az űrben, akár a Földön.
• Sokáig tartott a fellövés előkészítése, és ezek száma is korlátozott volt.
• Fegyverrendszerként ezért sem lehetett hasznosítani; mire bevethették volna, már késő volt.
• Hosszú távon bukás lett volna a rendszer üzemeltetése. A gazdaságos űrsiklóprogram további fejlesztést igényelt volna.

Végül valóban beköszöntött az új korszak, de nem csak az űrkutatásban. A Szovjetunió pár éven belül összeomlott. 1991-től leállították az űrsiklóprogramot is; a fent részletezett okok miatt már Mihail Gorbacsov, a Szovjet Kommunista Párt utolsó főtitkára sem volt elájulva tőle, de Borisz Jelcin orosz elnök volt az, aki végül az újjáalapított nemzeti űrügynökségből egyszerűen kihagyta az Enyergiját.

A Buran ezután csendben rohadt szét a kazahsztáni pusztában.

Az űrsiklókból két példány készült. Az egyik a világűrt megjárt Buran volt, a másik örökre 95-97 százalékos készültségi stádiumban maradt. A majdnem befejezett űrsiklót, ami bizonyos pontokon fejlettebb is volt a Burannál, 2011-ben Németországba vitték, hogy felújítsák és kiállítsák.

A Szovjetunió széthullása után a gépek Kazahsztánhoz kerültek, akiknek az űrprogramja abból áll, hogy bérbe adják a bajkonuri űrközpontot Oroszországnak. A Buran is egy bajkonuri hangárban állt, egy Enyergija-rakétára szerelve, fektetett helyzetben. A hangáron nem végeztek karbantartási munkálatokat, így az szép lassan elrozsdásodott és szétrohadt. 2002-ben a tetőszerkezet beomlott, és hét munkást halálra zúzott.

Az Enyergijából és a Buranból is csak felismerhetetlen roncsok maradtak.