Európa, a kannibalizmus melegágya

„Megettem a lábát, lerágtam egészen a csontig, kenyérrel. Ezért hívnak az emberek Veszett Kutyának” – részletezte a BBC elszörnyedt újságírójának a kannibál, aki egy múlt kedden meggyilkolt muszlimból falatozott az utca közepén. Az eset ugyan a Közép-afrikai Köztársaságban történt, de a nyugatnak legfeljebb a brutalitás miatt van oka szörnyülködni.

Kannibalizmusnak azt a jelenséget hívjuk, amikor egy faj megesz egy másik, a saját fajához tartozó példányt. Növények, állatok és emberek között is előfordul, így nem véletlen, hogy a zoológiában is gyakran használt fogalom. Az állat- és növényvilágban egyes fajok között normális, hogy egymásból falatoznak. És ezek nem elszigetelt esetek: jusson eszünkbe, valahányszor hal kerül a tányérunkra, hogy a vízi élőlények 90 százaléka legalább életében egyszer megtapasztalja a kannibalizmust.

Ezt muszáj megjegyezni, mert a civilizált társadalmakban a kannibalizmus horrorfilmszerű tabu, amiről a fejlett országok lakói úgy vélik, csak más, barbár kontinenseken fordulhat elő. Pedig ez nem igaz. Az logikus, hogy a civilizáció és az emberevés kizárják egymást: ahol békés egymás mellett élésre törekszenek, ott nem falják fel a szomszédot. És ahol elég fejlett az orvostudomány, ott tudják, hogy a kannibalizmusba nemcsak szenvedő alanyként lehet belehalni.

Az utolsó vacsora és a német büntetőjog

Mivel az emberevés nyugaton emiatt nem is nagyon kerül szóba, az elszórt esetek annál nagyobb figyelmet és tehetetlenséget váltanak ki. Elég belegondolni, hogy mekkora döbbenet fogadta 2001-ben Armin Meiwes, a német kannibál történetét, aki az interneten keresett önkéntest a vacsorájához. (Marilyn Manson az Eat me, drink me című lemezével emlékezett meg a sztoriról, és az IT Crowd sitcom egyik epizódja is vicces feldolgozást készített a témának.)

A társadalom, a közvélemény és a törvényhozás viszont döbbenten állt a történtek előtt, és fogalmuk sem volt, hogy reagáljanak. A német törvénykezés nem készült fel egy olyan joghézagra, hogy egy kannibál önkéntes jelentkezőt talál az emberevéshez. Meiwest végül nyolc év börtönre ítélték – öngyilkosságban való segítségnyújtás vádjával –, majd az újratárgyaláson kéjgyilkosság miatt kapott életfogytiglant.

Még konferenciája is van

Tavaly áprilisban a Manchester Múzeumban rendeztek egy konferenciát, ami a kannibalizmusról szólt. Mára az ilyen esetek annyira megritkultak, hogy ez a konferencia akár túlzásnak is tűnhet, de nem az, vannak a témával foglalkozó tudományágak. A Manchester Egyetem egyik tanára szerint rengeteg kapcsolódó tudományág van: a kannibalizmus témája XVIII. századi irodalomtól a metálzenén át az antropológiáig számos területet érint.

A Smithsonian cikke szerint az európai közfelháborodása hipokrízis, mert 

a kannibalizmusnak évezredes hagyománya van Európában.

A régészek már a neandervölgyi embernél is találtak kannibalizmusra utaló maradványokat, és Sandra Bowdler, a Nyugat-ausztráliai Egyetem Kutatója szerint a neandervölgyieket is ették a homo sapiensek.

Erre nincs közvetlen bizonyíték, azt viszont több, egymástól független írásos feljegyzés is megerősíti, hogy a keresztes háborúk idején az európaiak ettek emberhúst. 1098-ban a szíriai Ma'arra ostrománál a keresztes lovagok például a muszlim katonák húsából falatoztak. Egyes történészek szerint a húst titkos banketteken ették, és csak azért, mert nem volt más ennivalójuk. Mások úgy látják, a katonai vezetés tudott a dologról, de annyiban hagyták; arra számítottak, hogy ez majd ráhozza a frászt a leigázottakra.

A keresztény Európának meg kellett emésztenie (bocsánat) a történteket. Ez volt az első olyan nagy, közös háborújuk, amit ünnepelni lehetett, viszont a kannibalizmussal nehezen lehetett eladni a hadjáratokat a kereszténység diadalaként. Így inkább a szőnyeg alá söpörték a dolgot.

Inkább te egyél, ne téged egyenek

Fontos megjegyezni, hogy a középkorban gyakran festették le a más kultúrákból származó népeket emberevőkként, így lehet, hogy a korabeli beszámolók túloznak. Igaz, Kolumbusz naplójában már joggal szerepelt a spanyol Canibale szó, amit a Karib-tengeri térségben megtalált indiánokra használt; a nyugat-karibi törzsek között valóban rituális hagyományai voltak az emberevésnek, akárcsak az új-zélandi maoriknál. (Ha már az idegen szavaknál tartunk: a görögben és a latinban használt anthropophagi szó 1538 szótár egybehangzó állítása szerint azt jelenti: „ázsiaiak, akik embereket esznek”.)

Mindenre volt megfelelő kifejezés, csak az európai kannibálokra nem. Pedig ha hihetünk a korabeli gyarmati feljegyzéseknek, az első telepesek között is voltak emberevők. (Sőt, talán nem is csak metaforikus értelme van annak a sornak az Egri csillagokból, hogy „Elfelejtetted-e, hogy velem együtt ettél a Dózsa György húsából?”) Ironikus, hogy a misszionáriusok már akkor átkeltek az Atlanti-óceánon az Újvilágba, hogy megtérítsék a barbár indiánokat, amikor Európában még szárított emberi testrészeket ettek.

Igen, volt ilyen. A nyugati világban talán nem voltak horrorfilmszerű lakomák, de a XVI. századtól az emberhúst gyógyászati célokra használták. Az egyiptomi múmiák porrá tört hullájáról úgy vélték, gyógyító hatása van, és több országban, például Spanyolországban és Angliában is árulták. Az isten tudja, milyen hatása lehetett, de a kereslet akkora volt, hogy kivégzett bűnözőkkel és temetőkből kiásott hullákkal kellett pótolni a készlethiányt.

Sokat kellett fejlődnie az orvostudománynak, hogy szakítson ezzel a nézetével. Az hagyján, hogy Galénosz, a II. században élt görög orvos még gyógyhatást tulajdonított az emberi vérnek, de a múmiapor még egy 1910-es német gyógyszertári katalógusban is szerepelt.

Honnan tudták volna, hogy a kannibalizmusba bele lehet halni?

Az emberevés egyik veszélyes mellékhatása lehet a prion betegség. Ennek a kórokozója egy alacsony molekulasúlyú fehérje, ami a szervezet minden sejtjében termelődik (de leggyakrabban az idegsejtekben). 4-6 óra alatt az enzimek hatására a fehérjék szétesnek, majd újabbak termelődnek helyettük.

Ha a normális prion génmutáció miatt, vagy a sejtbe bejutott anyag hatására kórossá alakul, az igen veszélyes. A kóros prionokat az enzimek nem tudják lebontani, így felhalmozódnak a sejtben, és a növekvő nyomás elpusztítja őket. A kóros prionok fertőzők és igen strapabírók is: 133 Celsius-fokot is kibírnak, és csak a nátrium-hidroxid és a klórlúg tömény oldata tudja elpusztítani őket. 

Prion betegség a Creutzfeld-Jakob szindróma; szerencsére ez igen ritka, 1 embert érint 1-2 millióból, csupán a szlovákok és a líbiai zsidók körében százszor nagyobb a betegség előfordulási aránya. Prion betegség okozta az 1985-ös angliai BSE járványt, ismertebb nevén a kergemarhakórt. És prion betegség a kuru is: a gyógyíthatatlan degeneratív agybetegséget a kannibalizmus okozza.

A kuru szerencsére igen ritka, a nyolcvanas évekre szinte teljesen eltűnt. A pápua új-guineai Foré törzs tagjai között alakult ki, ahol a kannibalizmus elterjedt volt. (Szerencsére a hittérítők és a kormány közbenjárásának hatására leszoktak róla.)

A kuru szörnyű, lassú lefolyású betegség: először csak nehézkessé válik a járás, a mozdulatok egyre koordinálatlanabbá válnak, majd idővel magatehetetlenek lesznek: a betegek izmai, végtagjai reszketni kezdenek, és idővel már az ételt sem tudják lenyelni. A memória és az agyműködés teljesen széthullik; aki megbetegszik, az fél-négy éven belül belehal. A kurut kacagó halálnak is nevezik, mert a haldoklása végén a beteg arca vigyorgó grimaszba torzul, a ziháló légzése pedig némileg a vihogásra emlékeztet.

A kuru felfedezőjét, Daniel Carleton Gajduseket később Nobel-díjjal jutalmazták.

De miért akar bárki embert enni?

Az emberevés borzalmas tabunak számít, és sokak számára épp ezért lehet izgalmas. (Még a művészvilágnak is. Kicsit nehéz lesz rákeresni, mert a Google a metálzene és a kannibalizmus kapcsolatára szinte csak a Cannibal Corpse együttesre mutató találatokat ad, de higgyék el, vannak összefüggések.) De jogos a kérdés, hogy mi vesz rá embereket ilyesmire?

Például az emberhús íze.

A tiltott gyümölcs mindig édesebb, de emberhúshoz jutni kategóriákkal nehezebb, mint lopott körtéhez, így kevés beszámolóra hagyatkozhatunk. Az emberhúsfogyasztás történetét érthető okokból nem dokumentálhatták rendesen: a sous chefek ritkán kanalaznak agyvelőt, a kannibálok meg csak igaz történeten alapuló horrorkönyveket tudnak írni, tudományos tanulmányt nem.

De mit tehet, aki tudni akarja, milyen íze van az emberhúsnak?

• Egyen méhlepényt! Még ma is van egy kulturáltnak számító emberiszerv-fogyasztás, a méhlepényevés. Szülés után az emberi méhről eltávolítják a köldökzsinórt, és utána épp úgy lehet elkészíteni, mint más húsokat – például a májat, amihez az íze a leginkább hasonlít. Viszont épp ezért nem reprezentatív emberi testrész: az állati máj íze is különbözik a színhúsétól.
• Kóstoltasson robottal! Áthidaló megoldásként a NEC technikusai készítettek egy robotot, ami meg tudja különböztetni az ízeket. Az elektromechanikus kóstológép felismeri a sajtokat, borokat, húsféléket és előételeket – láthatóan a francia konyha inspirálta a tervezőket. Amikor megkóstoltatták velük az újságírók kezét, az egyik gép szalonnaként, a másik sonkaként azonosította. Ez annyiban nem mérvadó, hogy a riporterek nyilván nem nyúzták és főzték meg a kezüket kóstoltatás előtt. A gép mindenesetre nem tévedett sokat. Meiwes, a német kannibál szerint az emberhúsnak nagyjából olyan íze van, mint a disznónak, csak valamivel rágósabb és kevésbé édes. (Lehet, hogy túl friss volt a kóstolt húsdarab: Meiwes japán kollégája, az emberevő gyilkos Issei Sagawa szerint minél tovább áll az emberhús, annál édesebb.)

• Lopjon emberhúst, és írjon róla ódát! A New York Times újságírója, William Buehler Seabrook 1931-ben, nyugat-afrikai útja után kezdett el foglalkozni a kannibalizmussal. A Sorbonne egyik kórházából szerzett egy kóstolót egy balesetben elhunyt ember holttestéből. Seabrook a Jungle Ways című könyvében hosszasan fejtegette, hogy az emberhúsnak jó íze van; mint írta, olyan mint a fiatal marháé, valahol a szoptatós borjú és a vágómarha között.