Nálunk él a legtöbb szegény
További Tudomány cikkek
A szociológiát, amit a létező szocialisták eleinte polgári áltudománynak minősítettek, a rendszerváltás után sokan simán csak balos dumának gondolják – úgy látszik, a politikai gyanú minden korszakban ott lebeg a társadalomtudományok felett. Az ilyen ideológiakritikákkal szemben a legjobb védekezés az erős kutatási alap lenne, lehetőleg érdemi mondanivalóval a tényleg fontos ügyekről. A társadalomtudomány egyik régi alapkérdése, az egyenlőtlenségek természete újabban megint divatba jött a világban, és bár nálunk sok pénz nincs rá, most a magyar szociológia két klasszikusa ült le erről vitázni az MTA-n.
Mindketten az egyenlőtlenségi rendszer felső tizedébe tartoznak: Kolosi Tamás a Tárki alapítója és a Líra és Lant tulajdonosa, a száz leggazdagabb magyar közé sorolják; Szelényi Iván, aki sokáig a leggondolatgazdagabb magyar társadalomkutatónak számított, nemzetközileg is befutott: 1975-ben került nyugatra, legutóbb az abu-dzabi elit amerikai egyetem dékánja volt; néhány hete települt haza.
A szociológiára persze rajtuk kívül akkor sem tudtak sokan biztos anyagi egzisztenciát építeni, amikor a társadalomtudományra még szélesebb körben figyeltek. Közérdeklődés szempontjából itt is addig volt jó, míg Kádár élt: a rendszerváltás előtt a hivatalos ideológiába nem passzoló kutatási adatok már önmagukban is burkolt politikai szövegként hatottak. Ehhez képest a magyar szociológia mostanság sokkal kevésbé van jelen a nyilvánosságban, ezért is volt meglepő, hogy amikor kiderült, az állam nem ad pénzt a Tárki 1990 óta futó Társadalmi riport sorozatára, a civil adakozók két hét alatt összedobták a szükséges összeget.
Balos duma
A Társadalmi riportban mindig fő helyen szerepeltek a a magyar társadalom szerkezetváltozásainak legújabb eredményei. Nálunk mindig az egyik legfontosabb terület volt az egyenlőtlenségek vizsgálata, ehhez képest a „társadalmi rétegződéskutatások újabban megkoptak, elfáradtak a magyar szociológiában” – mondta most Kolosi Tamás. Ennek nem is csak az az oka, hogy a nagy kérdőíves kutatások drágák, a válaszolók is kifáradtak, egyre nagyobb a kérdőíveknél a válaszmegtagadási arány. A nagyobb gond Szelényi szerint azonban általánosabb: a szociológia hagyományosan legkedveltebb módszere, a survey sok mindenre jó ugyan, de nem elsősorban ok-okozati viszonyok feltárására alkalmas.
Nemzetközi szinten is válságban van a szociológia – provokálta Szelényi a zömében szakmabeliekből álló közönséget –, ő azt várja, hogy a társadalomtudományok a bölcsészet felől újra közelítsenek a természettudományokhoz, akár a genetika és az idegtudományok felé.
Néhány szép év
A magát a „baloldaliságához ma is ragaszkodó” kutatóként aposztrofáló Szelényi az új erőre kapó egyenlőtlenségkutatások olyan nagy vizionáriusait ajánlotta főleg a közönségnek, mint a Nobel-díjas Stiglitzet és az új sztárt, Thomas Pikettyt. Ők azzal sokkolják a hatvanas évek társadalmaihoz szokott nyugat-európaiakat (és a Kádár-rendszer világát természetesnek tartó magyarokat is, ha olvassák őket), hogy a piacgazdaságok természetes állapota a nagyfokú társadalmi egyenlőtlenség, vagyis a harmincas és a hatvanas évek közötti relatíve kisebb társadalmi távolságok jelentették a normálistól eltérő szokatlan aberrációt.
Az egyenlőtlenségek mostanában szinte mindenhol nőnek, a gazdasági növekedés nagy részét kisajátító globális elit nem is a világnépesség egy, inkább csak 0,1 százalékát teszi ki
– tette hozzá Szelényi.
Kínában különösen magas a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti távolság, de ez egyelőre mégsem csap át jelentősebb politikai konfliktusba, feltehetően azért, mert az eddigi gyors növekedés még így is növekvő jólétet biztosít az egyébként folyamatosan leszakadó szegényebbeknek. Kérdés, hogy ez meddig lesz így, Stiglitznek a beszélgetésen is idézett tézise szerint a túl nagy egyenlőtlenségek egy idő után már az összgazdasági növekedést is korlátozzák.
Ennyiben az, hogy Magyarországon az elmúlt négy-öt évben szintén nőttek az anyagi különbségek a fent és lent lévők között, csak a nemzetközi trend része. Bár régóta szokás Magyarország latin-amerikanizálódásával ijesztgetni, valójában még ezzel együtt is csak az EU-s átlagot értük utol. Sokkal komolyabb probléma az underclass, vagyis a szakképzetlen lecsúszó réteg aránya és egyre reménytelenebb leszakadása – értett egyet mindenki a vitán. A magyar társadalom dezintegrációjának a pszichés tünetek (általános bizalmatlanság, „aki nincs velünk, az ellenünk” mentalitás, szolidaritáshiány) mellett ez a fő strukturális jele.
Lent a piac és az állam sem segít
Kolosi Tamás Huszár Ákos modelljén alapuló számításai szerint ennek az alsó rétegnek az aránya nálunk 36,9 százalék, míg az EU-országokban átlagosan ennél jóval alacsonyabb, úgy 21 százalékos. Ráadásul amíg Európában a legtöbb helyen csökken a szegénység kiterjedése, nálunk masszívan növekszik, és ebben a magyar újraelosztó rendszernek (magyarán az állami szociálpolitikának) óriási a felelőssége – mondta a Tárki vezetője. Bár a beszélgetést Kolosi azzal kezdte, hogy ő már vagy tíz éve elhatározta, nem idegesíti fel magát a politika viselt dolgain, itt kilépett rezignáltságából:
Felfoghatatlan számomra, hogy mi miért történik a magyar oktatási rendszerrel; nem értem, mi értelme lehet szembemenni az összes nemzetközi oktatási trenddel; ezt csupán néhány, az olcsó munkaerőben érdekelt nagyvállalkozó lobbija nem magyarázhatja meg.
Szelényi ennek az önmagát újratermelő alsó csoportnak az arányát úgy 15-17 százalékra teszi. Miközben a szegénység egyre inkább etnicizálódik (vagyis a cigányok nagy részének leszakadása folyamatos), a legszegényebbek egy jelentős része a közhiedelemmel szemben nem roma.
Származástól függetlenül, ők vannak a leglehetetlenebb helyzetben: amíg a problémákkal küzdő középosztály gondjain valószínűleg segíteni tud a piac, ha beindul valamennyire a gazdaság, a legalsók helyzetén semmilyen növekedés nem fog érdemben javítani. Máshonnan sem várhatnak túl sokat: az ő helyzetükkel kapcsolatban egyetlen kormánynak sem volt konstruktív javaslata az elmúlt húsz évben, az éhbért nyújtó közmunka nem adja meg a hosszú távú munkahelyteremtés esélyét.