Frigyes
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

245 éve született minden idők legnagyobb hadvezére

2015.08.28. 00:48

A waterlooi csatát elveszíteni vagy megnyerni sem lehet gyerekjáték, de Napóleonnak, Wellingtonnak vagy Blüchernek legalább kézzel fogható dolgokat kellett megsemmisíteni. Az az ember azonban, aki jénai ablakából nézte Napóleon bevonulását, egész ideológiákkal és eszmerendszerekkel vette fel a küzdelmet. És a pont 245 éve, 1770. augusztus 27-én született Georg Wilhelm Friedrich Hegel nagyon komolyan vette feladatát. Tudják, mi volt legnagyobb ellensége? 

Az irónia.

A német filozófus simán ki tudta hozni ikszre ezt a küzdelmet, sőt, én hajlok arra, hogy valójában ő győzött – csak éppen ma sem érthető egészen, hogy mi is ennek a győzelemnek a jelentősége.

Na de lássuk azt az ütközetet, amiről biztos nem forgat élőszereplős dokumentumfilmet a BBC! Hegel ellenségét radikális szubjektivizmus-nak nevezte, ez szerinte valami olyasmit takart, hogy az emberek annyira, de annyira védik saját autonómiájukat, hogy inkább minden más értéket megsemmisítenek maguk körül, csak ne kelljen feladniuk személyiségüket. Ez a trend szerinte a legmélyebb pontját a kortárs iróniában érte el (pedig akkor még nem is volt 4Chan, 9gag, Matula magazin vagy Index, csak Athenaeum folyóirat). De Hegel azért volt a legnagyobb hadvezér, mert úgy gondolta, nem szabad behúzódnia az objektív értékek pajzsa mögé, mert a merev vasat szétzúzná a szubjektivizmus újabb technológiával kovácsolt kardja. 

Ezért inkább taktikai visszavonulást hajtott végre, és átengedte a szellemi csatateret a Friedrich Schlegel vezette trollok előrenyomuló seregének. Tisztán látta ugyanis, hogy az irónia milyen gyorsan felégeti utánpótlási vonalait, majd felemészti saját tartalékait. 

Mindezt azonban olyan legendásan érthetetlen körmondatokban írta le, hogy a hadtudományok művelői nem véletlenül fordultak a Szellem fenomenológiája helyett inkább egy másik berlini egyetemi tanár, Carl von Clausewitz műveihez.

Azt látjuk itt, hogy az öntudat visszament legbelsejébe, amely előtt eltűnik minden külsődlegesség mint olyan, – visszahúzódott az én=én szemléletébe, amelyben ez az én minden lényegiség és létezés. Elmerül önmagának e fogalmában, mert szélsőségei kiéleződtek, mégpedig úgy, hogy a megkülönböztetett mozzanatok, amely által reális, vagyis még tudat, nemcsak számunkra ezek a tiszta szélsőségek; hanem az, amiért magáért-valósága szerint, s ami neki magánvaló és ami neki létezés, absztrakciókká enyészik, amelynek már nincs támaszuk, nincs szubsztanciájuk maga e tudat számára; s mindaz, ami eddig lényeges volt a tudat számára, visszament ezekbe az absztrakciókba. – E tisztasággá finomulva pedig, amely egyetlen birtoka, maga is eltűnés; ez az abszolút bizonyosság, amellyé feloldódott a szubsztancia, az abszolút valótlanság, amely összeomlik magában; az abszolút öntudat az, amelyben a tudat elmerül.

Oké. Akkor most megpróbálom ugyanezt leírni saját szavaimmal, mert ön valószínűleg az első három sor után úgyis átgörgetett az egészen. Hegel úgy gondolta, hogy saját függetlenségét minden, saját autonómiáján kívüli érték lefitymálásával megalapozó Én olyan vehemensen csapdos jobbra-balra, hogy még azokat az értékeket is megsemmisíti, melyek praktikusan a saját függetlenségét erősítik. A valós és valótlan elmerül az abszolút öntudatban, és egyszer csak ott találja magát az ironikus Én, ahogy az üres csatamezőn hadonászik, és rájön, hogy a sikerrel megvédett függetlensége csak egy üres héj, melyből kicsorgott a szabadság veleje. Erre a felismerésre a kimerült irónia megszédül, és fogódzót keres,

meghajtja fejét a pozitivitás előtt, hogy úgymond belevethesse magát a külsődlegesség karjaiba

Azaz az iróniától menekülve az Én paradox módon a maga körül megsemmisített értékeknél sokkal gagyibb dolgokban kezdi el keresni megváltást: a vallási bigottságban, az ezotériában vagy a politikai fanatizmusban. Hegel rendszerében a szubjektív öntudatnak is megvolt a helye, csak a totalitárius szabadcsapatokkal volt baja. Úgy gondolta tehát, nem szabad, hogy idáig fajuljon a háború, ezért a győzelemben mértéket tartó hadvezérként figyelmeztette ellenfeleit, hogy vigyázat, mert

nem más, mint az Én túlpörgetett függetlenségi harca semmisíti meg saját függetlenségét.

Győzelem volt ez a javából, de nem totális, nem véres; mert Hegel iszonyodott minden totalitástól (Karl Popper nagyon benézte, amikor a „nyílt társadalom” egyik főellenségének kiáltotta ki), és nem az öntudat megsemmisítése volt a célja, hanem a butaságig makacs öntudat megszelídítése.

Hegel minden fogalmi hadszíntéren hasonló kifárasztásos csatákat vívott, kibontotta a lappangó ellentmondásokat, hogy azok egymásnak csattanhassanak, majd – a dialektikus hálót fonó filozófus figyelmétől kísérve – konfliktusuk energiáival a szintézis magasabb szintjére katapultálják önmagukat. Erre a szintézisre Hegel szerint azért van szükségünk, hogy magunk mögött hagyjuk az ellentétekben való gondolkodásmódot, mely a filozófiában addig csak kiúttalansághoz és unalomhoz, a politikában pedig álszentséghez és intrikához – ez utóbbi a kormányzás általános céljának „a család birtokává és díszévé” silányítását takarja – vezetett.

Hegel a Szabadság és Rend, avagy a Jog és Kötelesség rossz ellentétpárjait (Hahó, Alaptörvény!) akarta meghaladni; és  József Attilát száz-egynéhány évvel megelőzve, igen eredeti módon tette helyre a kérdést:

A kötelesség és jog amaz abszolút azonossága csak mint tartalom azonossága van jelen, abban a meghatározásban, hogy maga a tartalom az egészen általános tartalom, nevezetesen az az egy elve a kötelességnek és a jognak, az ember személyes szabadsága. (...) A kötelesség és a jog összekapcsolásának az a két oldala van, hogy az, amit az állam, mint kötelességet követel, az egyéniségnek is közvetlenül joga, mivel az állam nem egyéb, mint a szabadság fogalmának megszervezése.

A középiskolai érettségi tételben így talán egy szemernyivel már érthetőbb Hegel szerepe Az ember tragédiájában, de ennek ellenére mégsem lehet tömegektől elvárni, hogy meghitt kapcsolatba kerüljenek a filozófussal. Ugyanis annak ellenére, hogy minden fontosabb műve évtizedek óta megvan magyarul is, Hegel egyszerűen olvashatatlan. De tényleg: a német akadémiai filozófia ezoterikus stílusának betetőzőjeként szabályosan sportot űzött abból, hogy minél elszálltabb és becsavarodottabb szövegekbe rejtse gondolatait. Pedig bekezdésről bekezdésre araszolva a rejtvény- és kódfejtő kedvű olvasó számára egyre világosabb lesz, hogy

ő az elmúlt háromszáz év legfontosabb gondolkodója.

és itt az idő, hogy Madách, Marx és Fukuyama (bizony, a Történelem vége alapgondolata is Hegeltől ered) után újabb reneszánszát élje.

Munkásságába azonban mindenképpen a kommentárok, kritikusok és követők felől érdemes belekóstolni. Elkötelezettebbek a monumentális magyar Hegel-könyvvel vagy a Cambridge bevezetésével kezdhetik, online olvasók pedig nyugodtan számíthatnak a Stanford enciklopédiájára. De ha filozófia, legyenek ínyencek: hallgassák meg a Partially Examined Life filozófiai podcast kétrészes adását (egy és kettő), melyben sikerült Hegel egyik kulcsfogalmáról, az öntudatról egy abszolút követhető eszmecserét lefolytatni.