30 éve volt az űrsiklóprogram első borzasztó tragédiája

A tanárnők

1984-ben Ronald Reagan amerikai elnök bejelentette, hogy a NASA önkéntes civilt keres, aki felrepülhet az űrbe az öt tapasztalt űrhajóssal a Challenger fedélzetén. Egy kikötés volt még: az illető tanár legyen. Több ezren jelentkeztek, ki akart volna kihagyni egy ilyen lehetőséget. Christa McAuliffe-t választották ki, helyettese Barbara Morgan volt.

Barbara Morgan harminc év után idézte fel az akkori hangulatot a BBC-nek. Éppen író férjével nézték a tévét, amikor Reagan elnök bejelentette a programot. Barbara Morgan férje felugrott és méltatlankodva annyit mondott, miért pont tanárok, miért nem írók? Morgan jelentkezett a programra, és fel is vették.

Így beszélt erről nemrég a BBC Witnessnek:

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy Christa (McAuliffe) helyettese lehettem. Hat hónapot töltöttünk a John F. Kennedy űrközpontban az űrhajósokkal. Egyik kedvenc részünk az volt, amikor megtapasztalhattuk, milyen a súlytalanság. Az egész repülőút alatt nevettünk. Az indítás napján a Kennedy űrrepülőtéren voltunk mi is. Nagyon hideg reggel volt. A legénység családja, barátai, mind ott voltak, Christa McAuliffe iskolájából is eljött száz diák. Mindenki nagyon izgatott volt, én is velük akartam lenni.

A tragédia után Barbara Morgan szeptemberben ment vissza tanítani. Sok évvel később, 1998-ban a NASA felkérte, hogy csatlakozzon az űrprogramhoz, tíz évig szolgált ott. A Nemzetközi Űrállomáson is járt 2007-ben, ő tartotta meg az első tanórát az űrben, amit Christa McAuliffe-nak kellett volna. Amatőr rádiósok kérdezhettek tőle, az esemény házigazdája June Scobee volt, a Challenger parancsnokának özvegye.

A családtagok

June Scobee-Rodgers, a Challenger parancsnokának, Dick Scobee-nak a felesége a helyszínen nézte végig férje és a legénység halálát. Az egész család ott volt Floridában, a legénység többi tagjának szeretteivel.

A csúcson voltunk. Tizenévesként házasodtunk össze, (Dick) mindig is pilóta akart lenni. Együtt dolgoztunk, segítettük egymás karrierjét, két csodálatos gyerekünk volt. Karrierünk, életünk csúcsán jártunk. De megtörtént az elképzelhetetlen... Ijesztő, szörnyen zsibbasztó pillanat volt, még a lépcsőn sem tudtam lemenni, a fiam segített

– emlékezett vissza harminc évvel később June Scobee-Rodgers.

A katasztrófát vizsgáló bizottság és a kongresszusi bizottság később kiderítette, hogy emberi mulasztás okozta a Challenger pusztulását. "Az összes család ott volt Washingtonban, velem volt a fiam, aki akkor a légierő akadémiájára járt. Az asztalra csapott, amikor bejelentették. Nagyon csalódottak voltunk" – mondta Scobee-Rodgers.

A média

A legnagyobb tévétársaságok tudományos szakírói közül sokan aznap nem a Challenger indítását figyelték, hiába övezte akkora érdeklődés a közvélemény felől. Többen inkább egy akkor fontosabbnak gondolt űrkutatási eredményről tudósítottak. Négy nappal korábban repült el a Voyager űrszonda az Uránusz mellett, a veterán újságírók közül ezért sokan még a Jet Propulsion Laboratory pasadenai központjában voltak.

A helyi tévétársaságok persze jelen volt kameráikkal, de a nagyobbak nem élőben tudósítottak az eseményről. Volt ugyan ott újságírójuk, de inkább az ott lévők reakcióit szerették volna megörökíteni, erről írtak volna cikkeikben. Egyedül a CNN volt jelen a kábeltársaságok közül, de a hírcsatorna ekkor még nem volt olyan nagy, mint manapság, és nem volt saját műholdas közvetítőkocsija – más tévétársaságoktól vett anyagokkal szerettek volna dolgozni. Alig néhány száz médiaakkreditációt kértek és még ennél is kevesebben jöttek el végül.

És megint előjön a hideg, mint tényező, ez is közrejátszott abban, hogy kevesebb riporter volt jelent az eseményen. Hidegfront vonult végig Floridán, mínuszokba lökve a hőmérsékletet, reggel nagyon lassan mászott vissza nulla fok fölé a mutató. Sokan arra számítottak, hogy el is halasztják a kilövést, ahogy ez megtörtént korábban is néhányszor. A CNN riporterének, John Zarellának külön fejfájást jelentett az időjárás, mert cikket kellett írnia annak hatásáról a narancsültetvényekre, és még a start előtt el kellett vinnie a felvett anyagot Orlandóba, majd visszasietnie az űrközpontba. Zarella és fotóstársa a közvetítőkocsi ajtajában voltak, hogy ne fázzanak át annyira, onnan figyelték az indítást.

A riporter az autóból csak a füstfelhőt látta, elsőre nem is fogta fel, mi történt. A körülötte álló riporterekhez hasonlóan azt gondolta, hogy a Challenger egyszer csak kirepül majd a tűzgolyóból. Zarella a fotósához rohant, aki lencséjén keresztül követte az űrsikló útját, tőle kérdezte, mit lát.

Felrobbant

– mondta a fotós, ahogy elszakította tekintetét a füstfelhőről. Aztán az űrsikló darabjai lassan az Atlanti-óceánba hulltak, köztük az a modul is, amelyben a legénység hét tagja ült.

A sajtó a NASA információs központjába rohant, óriási káosz alakult ki. Újságírók információt követelve üvöltöttek a NASA-szakembereknek, akik visszakiabáltak, de sokáig semmilyen új értesülést nem lehetett szerezni, így Zarella felhívta a CNN-t, akik élő adásba kapcsolták. A nagyobb társaságok, így a CBS rácsatlakozott a helyiek élő adására, és órákig követték az eseményeket.

A tragédia estéjén

Még azon az estén, néhány órával az esemény után George H. W. Bush akkor még alelnök és John Glenn szenátor, volt űrhajós találkozott a NASA űrsiklókért felelős csapatával a Kennedy űrközpontban. Bush a történtek ellenére tiszteletét fejezte ki a csapatnak a NASA történelmének „egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb perceiben”.

John Glenn még ennél is tovább ment, és főleg a siker áráról beszélt.

Ha őszinték szeretnénk lenni, a legvadabb álmainkban sem gondolhattuk, hogy ilyen messze juthatunk néhány ember elvesztése nélkül.

– mondta. A találkozó titkos volt, de a NASA kamerái megörökítették az ott elhangzottakat. A felvételek azonban nem kerültek nyilvánosságra egészen mostanáig. A National Geographic napokban bemutatott egyórás dokumentumfilmjében láthatók először harminc évvel elhangzásuk után.

A Challenger tragédiája

A startot eredetileg 1986. január 22-re tervezték, de hatszor elhalasztották rossz idő és mechanikai problémák miatt (például nem tudták bezárni az űrsikló ajtaját). Amikor január 28-án végre az indulás mellett döntöttek, a hőmérséklet 2°C volt, ami igen hidegnek számít Floridában, még januárban is. Végül 11 óra 38 perckor elindult az űrsikló.

Hiába a szaksajtó alacsony érdeklődése, az egész országban nézték a start pillanatát, az osztálytermekben is ment a közvetítés, így milliók látták, ahogy a Challenger felrobban 73 másodperccel indulása után, 14 325 méter magasan.

A baleset közvetlen oka a jobboldali hordozórakéta alsó és középső szegmense közti tömítőgyűrű volt, ez nem látta el megfelelően a feladatát. A felvételeken már az elemelkedés első másodpercében sötét füstpamacs látható a gyűrűnél, az 59. másodpercben pedig egy apró, de folyamatosan növekedő lángcsóva. Az indítás közben rögzített adatok nagyjából a hatvanadik másodperctől kezdve kisebb nyomást jeleztek a jobb oldali hordozórakétában, mint a bal oldaliban, ami szintén arra utalt, hogy a hajtómű szivárog.

A növekvő lángcsóva másodpercek alatt elérte a külső üzemanyagtartályt, és felforrósította azt. A felvételeken 73,124 másodperckor fényes pára látható a tartály alsó részénél, ami annak a jele, hogy a tartály alja leszakadt. A következő ezredmásodpercekben hirtelen kiszabadult és begyulladt a folyékony hidrogén, és darabokra szakadt a Challenger.

A tömítőgyűrűvel az volt a gond, hogy a nagy hidegben sokat veszített a rugalmasságából, ezért az indításkor fellépő hirtelen forróságban nem tudott megfelelően kitágulni. A NASA mérnökei tudtak erről, jelezték is a problémát, hogy januári hideg miatt ebből probléma lehet. A felsőbb vezetés azonban úgy döntött, folytatja a kilövést. A vizsgálatot végző Rogers-bizottság még a kommunikációt okolta a tragédiáért, a Kongresszus vizsgálata azonban keményebben fogalmazott, a NASA vezetőit tette felelőssé a hibáért. A Kongresszus szerint a meghozott döntéseknél gyakran nem a mérnöki, hanem a PR érdekek domináltak.

A következmények

A Challenger katasztrófája után után az űrsiklóprogramot leállították 32 hónapra, pedig még abban az évben 16 utat terveztek. A Discovery űrsikló csak 1988. szeptember 1-én indult útjára. 2003-ban újabb katasztrófa történt, a Columbia űrsikló visszatérésekor darabokra szakadt, a fedélzeten lévő hét űrhajós meghalt. A megint szünetelő űrsikló-programot 2005. július 26-án indították újra megint a Discovery repülésével.

Az űrsiklóprogramot 2011-ben állították le végleg. A Discovery 2011. február 24. és március 9. között, az Endeavour pedig 2011. május 16. és június 1. között tette meg utolsó útját. Az Atlantis 2011. július 8. és 21. között járt utoljára az űrben (lásd akkori helyszíni tudósításunkat az utolsó küldetésről). A megmaradt űrsiklók most múzeumokban pihennek.

A NASA az orosz Szojuz űrhajókkal viszi embereit a Nemzetközi Űrállomásra. Közben magáncégekkel, a SpaceX-el és a Boeinggel áll szerződésben, hogy azok megalkossák azokat az űrhajókat, amelyekkel megint orosz segítség nélkül érhetik el az űrt.