Visszatért az űrikrek rekorder fele

Kelly ezzel az úttal a legtapasztaltabb amerikai űrhajós lett, rajta kívül még egy asztronauta sem töltött egyvégtében vagy összesen több időt az űrben. A mostani 340 napnak azonban különleges jelentősége volt: a NASA Kelly segítségével lát neki komolyabban a hosszú távú űrutazás emberi testre gyakorolt hatásainak kutatásához, és Kelly tapasztalatai adják majd az alapot a 2030-as évekre tervezett Mars-küldetések tervezéséhez is.

Természetesen nem minden előzmény nélküli a dolog, volt már bőven olyan amerikai űrhajós, aki fél évet, vagy annál is többet töltött el egyhuzamban a Föld körül 400 kilométeres magasságban keringő űrállomás fedélzetén, de Kelly egy dologban nagyon különleges:

A Kelly-fivérek közül Scott volt most fent, de hozzá hasonlóan jó kondiban lévő, az elmúlt 340 napot a Földön töltő testvére, Mark kiváló összehasonlítási alap lehet az egészségügyi vizsgálatok során. Természetesen nem lesz tökéletes a kísérlet, hiszen Marktól nem lehetett elvárni, hogy pontosan ugyanazt egye és igya, mint a Földet közben 5500-szor megkerülő testvére (egész pontosan Mark még az indulás előtt kijelentette, hogy nagy frászt fog egy évig porított űrkaját enni steak helyett), de az ikrek még így is a legjobb kísérleti alanyok ahhoz, hogy legyen némi fogalmunk arról, mekkora szívás elrepülni a Marsig a gravitáció megszokott hatásai nélkül.

Kisrutin, nagyrutin, vérkép, CT

A vizsgálatok hét-nyolc nagyobb kört érintenek, és bő egy éven át tartanak majd. Az egyik legérdekesebb dolog, hogy a kazah leszállás után szinte azonnal megkezdik az állapotfelmérést és a fizikai teszteket – ez picit könyörtelenül hangzik akkor, ha tudjuk, hogy az űrhajósok a visszatérés utáni első néhány órában levegőt erőlködve vesznek, annyira elszokott a testük a mikrogravitációban attól, hogy valami nagy és nehéz erővel küzdve kell teljesíteni. Európa legtapasztaltabb űrhajósnője, az olasz Samantha Cristoforetti egy interjúban azt is elmondta, hogy 200 nap után még az arcizmaiban is érezte a gravitációt a visszatérés után, beszéd közben is újra meg kellett szoknia, hogy nem a súlytalanság határán, mindenféle külön izommunka nélkül formálja a szavakat.

Ennek ellenére Kelly visszatérés utáni fizikai tesztjeinek komoly jelentősége van, hiszen a NASA-nak tudnia kell, hogy a Marsra leszálló űrhajósok képesek lesznek-e azonnal munkához látni a legalább 2-300, súlytalanságban töltött nap után, vagy kell egy kis idő, míg hozzászoknak a bolygó tömegvonzásához. Ami a földinek egyébként nagyjából a harmada.

Szintén a marsi misszió első szakaszához köthető a finommotoros képességek vizsgálata. Ha Scott Kellynek most kézi irányítással kellett volna letennie egy űrhajót a Marson, képes lett volna olyan óvatos mozdulatokra, amelyekre egy rakétafúvókákkal irányított űrkapszula navigálásához szükség van? Persze, a 2030-as években nyilván automata irányítással szállnak majd le az űrhajósok, de ugyanezt tervezték a Hold meghódításánál is, és az se ment könnyen. Az Apollo–11 holdkompja is robotpilótával szállt volna le, de a felszínhez közelítve kiderült, hogy a leszállási területen autó nagyságú sziklák vannak, így Neil Armstrong kézi irányításra kapcsolva, a tartalék üzemanyag szinte teljes elégetésével navigálta biztonságos terep fölé a Sas hívójelű nevű leszállóegységet.

A finommotoros mozgás mellett a nagyobb izomteljesítmény is érdekes, hiszen a leszállás előtt és után számos, komoly testmozgást igénylő feladat vár az űrhajósokra. Valószínű, hogy egy Mars-küldetés is a holdra szálláshoz hasonlóan történik majd, vagyis a bolygó körül pályára álló parancsnoki modulról kapcsolódik le egy leszállóegység; ami azt jelenti, hogy a leszállás előkészületei is hasonlóan zajlanak majd. Az űrhajósok valószínűleg nem könnyű kezeslábasban ülnek át a kompba, hanem űrruhában. A következő másfél évtizedben persze sokat fejlődhet az űrdivat, könnyebbek, kényelmesebbek, viselhetőbbek lehetnek a még most, jó hatvan éves fejlődés után is körülményes szkafanderek, de ettől még észben kell tartani, hogy a Marsra érve a hirtelen újra jelentkező gravitáció mellett ott lesz plusz egy réteg, ami egyszerre védi és akadályozza az utazókat. Ha ehhez még hozzávesszük a csontritkulást és a súlytalanságban a folyamatos edzés ellenére kialakuló általános izomgyengeséget, láthatjuk, hogy tényleg komoly kérdés az, hogyan tervezzék meg a Mars-utazók első néhány napját.

Én a Földön, te az égen

Az ikerkísérlet egyik legfontosabb része, hogy végre van egy, az űrhajóséhoz a lehető legjobban hasonlító, de ugyanazt az időt a Földön eltöltő test, amelyhez az olyan adatokat is tudják hasonlítani, amelyeket eddig csak a saját, felszállás előtti értékekhez tudtak. Az összehasonlítás négy különböző területen folyik majd, általános egészségügyi, pszichológiai, mikrobiológiai (itt főleg a belekben élő baktériumok változásaira koncentrálnak majd), illetve sejtszintű vizsgálatokat folytatnak, hogy korábban sosem látott adatokat nyerjenek. Kritikus hangok szerint a földi iker annyira eltérő életet él, hogy kontrollcsoportként alig használható, mások szerint viszont ki máshoz hasonlítsanak egy űrhajóst, mint az amerikai felső középosztály egy megbecsült tagjához, aki fizikai és mentális állapotával kiemelkedik az átlagból.

A fontos vizsgálatok közé sorolható még a látásvizsgálat is. Az űrhajósok látása komolyan megszenvedi az űrutazást: a mikrogravitációban megnövekvő csarnokvíznyomás megterheli a látóideget, és igazából csak tippelgetni lehet, mi lesz majd, ha valaki a Földről először mikrogravitációs környezetbe lép, a bolygóközi út során a súlytalanságban tölt el huzamosabb időt, végül komoly fékezőmanőverek sorozatával leszáll egy olyan helyen, ahol a földitől eltérő gravitáció fogadja. A folyadékok szokatlan viselkedése egyéb gondokat is okozhat, ez az, amit a szív- és érrendszeri, keringési vizsgálatok során ellenőriztek és ellenőriznek folyamatosan Kellyék testében.

A kutatások azért is fontosak, mert a NASA nem tervezi, hogy egy útra szóló jegyekkel ellátott űrhajósokat küldene a Marsra – a lehető legjobb formában kell odaérjenek, hogy legyen erejük hazaérni is. Kelly immunrendszerének és az általános fiziológiai vizsgálatainak során talán most biztosabb választ kaphatunk majd arra, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy a Marstól a Földig tartó út végén ne emberi roncsok, hanem tapasztalt utazók térjenek vissza. Az űrhajósok ugyan az emberiség legfittebb tagjai közé tartoznak, de a folyamatos stressz, az űrben töltött napok során elszenvedett különféle negatív hatások (például a megemelkedett sugárzásszint) miatt a testük sokkal gyorsabban öregszik, és nagyobb kockázattal betegszenek meg például rákban. Vagyis a NASA amellett, hogy nem küldené az űrhajósait öngyilkos utazásra, arra is próbál odafigyelni, hogy a visszatérés után se hulljanak a hősök, mint a legyek.

Hogy vagy? Jól. Bővebben?

Van még egy elég fontos része a felkészülésnek: az utazók valószínűleg a magány és a honvágy egészen különleges formájával találkoznak majd. Az Apollo-missziókban résztvevő űrhajósok egy része komoly honvágyról mesélt, illetve arról, hogy nem túl lélekemelő végignézni, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz a Föld az űrhajó ablakában, és ez komoly intő jel: az Apollo-küldetések alig néhány napig tartottak, míg egy Mars-misszió éveken át is elhúzódhat. Kelly kísérlete ezt nem is tudja lefedni, hiszen szinte minden körülmény eltér a későbbi Mars-utazásoktól. Egyrészt az űrállomás alól soha nem tűnik el a Föld (pont ellenkezőleg, naponta tucatnyinál is többször van napfelkelte és naplemente), másrészt a tartózkodás körülményei sem ugyanolyanok.

Eleve, ha baj van, egészségügyi vészhelyzet, gyilkos meteorraj, darabokra robbant orosz műhold, bármi, az űrhajósok bepattannak a hátsó ajtónál rögzített, folyamatosan indulásra kész Szojuzba, és pár óra múlva már itthon integetnek a CNN kameráinak. Egy Mars-utazásnál ez nem igazán opció, méghozzá három dolog miatt:

• az űrben kevés dolog nehezebb, mint egy helyben megállni
• az űrben két pont között a leggyorsabb út az ívelt
• egy Föld-Mars utazás során az itt és az ott, vagyis az otthon és a cél nem fix, hanem folyamatosan és gyorsan mozgó dolgok.

Ha az űrhajó egyszer elhagyta a föld körüli pályát, csak nagyon macerásan, a hajtóanyag nagy részét felhasználva (ha egyáltalán van annyi üzemanyag az űrhajóban eleve) tud visszajönni, sokszor egyszerűbb és biztosabb, hogy elmennek a Marsig, hogy a bolygó körüli hintamanőverrel lendítsék vissza magukat a Föld felé. Jó példa lehetne az Apollo-13, ahol a súlyosan sérült űrhajóval nem visszafordultak, inkább elmentek a Holdig, hogy az égitest körül tett manőverrel jussanak vissza - de ott valójában azért mentek el a Holdig, mert a sima visszatéréshez le kellett volna választani azt a leszállóegységet, amelyben az űrhajósok túlélték az utazást. Viszont nagyon jó példa a méltán népszerű XKCD webképregény szerzőjének még méltán népszerű, Mi lenne, ha weboldalán az a kérdés, hogy mi kéne ahhoz, hogy visszahozzuk a Naprendszert elhagyó Voyager űrszondát. (Spoiler: egyrészt tízszer annyi rakéta, mint az indításhoz, másrészt tök mindegy, mert a Föld légkörébe visszaérve darabokra égne az egész.)

Ezért talán az általános orvosi vizsgálatok mellett a kiterjedt mentális ellenőrzések is őrült fontosak. Rosszul venné ki magát, ha a Marsot meghódító űrhajósok tikkelve érnének vissza, vagy ami még ennél is kellemetlenebb lenne: hibát vétenének a nagy figyelmet igénylő feladatok valamelyikénél, mert rossz a kedvük a hatalmas pszichikai nyomás miatt. Persze az űrhajósokat már ma is úgy válogatják, hogy viszonylag kevés dolog hozza rájuk a frászt. A most visszatért Scott Kelly például saját bevallása szerint sem az az ijedős fajta, kivéve, mikor az Amerikai Egyesült Államok elnöke a Twitteren kérdezi arról, hogy mitől töri ki a frász.

Great tweet chat from space on @Twitter today. Thank you to all - including Mr. President - who joined me and asked Qs about my #YearInSpace so far. I enjoyed connecting with people back on Earth. #Saturday #tweet #space #spacestation #nasa

Scott Kelly (@stationcdrkelly) által közzétett fénykép, 2015. Aug 1., 18:04 PDT