Júlia, Rita
13 °C
26 °C

Egy híres színész leszállt a repülőjéről, hogy szóljon: megdöglik a Föld

MV5BMTU0ODAxNTAxMl5BMl5BanBnXkFtZTgwMDMzNjgzMDI@. V1 SX1777 CR0,
2016.11.08. 18:29

Valószínűleg Leonardo DiCaprio maga is érezte, hogy kevés könnyebben támadható hírességet választhatott volna az ENSZ klímapolitikai nagykövetnek, mint őt. Az egy dolog, hogy már a kilencvenes években is szót emelt az akkor még újdonságnak számító globális felmelegedés elleni küzdelemben, de közben olyan hatalmas ökológiai lábnyoma keletkezett, hogy ha afrikai országok nem is férnek el benne, megyék azért mindenképpen.

A lényeg viszont nem is az, hogy Leonardo DiCaprio tényleg magángéppel utazik-e pár órát azért, hogy átvegyen egy környezetvédelmi díjat, hanem az, hogy végre készült egy film, ami jól összeszedi, mekkora óriási bajban van a Föld, és mennyire tarthatatlan nagyjából minden, amit ma a kényelmes élet részének nevezünk.

Hakni a pusztuló világ körül

A film lényege ugyanis nagyjából ennyi: száz éve elkezdtük elcseszni, úgy ötven éve tudjuk, hogy elcsesszük, úgy tíz éve látjuk, hogy mekkora is lesz a baj, de ha nem változik semmi, akkor pár évtizeden belül társadalmi, gazdasági és minden egyéb szempontból véve is olyan komoly világkrízis jön, hogy amellett a mostani menekültválság vidám varietének tűnik majd.

A National Geographic által készített dokumentumfilm azt mutatja be, hogy utazta körbe a világot az ENSZ nagyköveteként a híres színész, és hogy beszélgetett emberekkel, politikusokkal és tudósokkal arról, hogy mekkora a baj. Mekkora a baj azzal, hogy a modern civilizáció tulajdonképpen minden vívmánya valami olyan dologra alapszik, amellyel tönkretesszük a bolygót. Szó van arról, hogy pusztítja el Kanada egyes részeit az olajhomok kitermelése, látjuk, mit művelt az emberi tevékenység a korallzátonyokkal. Személyesen egy eszkimótól tudjuk meg, hogy oké, hogy még van jég az északi sarkvidéken, csak épp régen kemény volt minden, most meg mintha jégkrémben sétálnánk. Vagy ott van Szumátra, ahol a világszerte elképesztő mennyiségben használt étkezési pálmaolaj miatt a dzsungel nagy részét kiirtották már.

A film a problémával kapcsolatban semmi olyat nem mond, ami bárkinek, aki nem egy kő alatt élt az elmúlt 20 évben, igazi újdonság lehetne. Sőt, még az sem újdonság, hogy DiCaprio foglalkozik a témával: 2007-ben Az utolsó óra című filmben tulajdonképpen már egyszer nekifutott ennek az egésznek, a 2000-es évek elején pedig már beállt egyszer a természetvédelem arcának, bár tény, hogy nem ENSZ-nagykövetként. Ami újdonság a filmben, és ami miatt mindenképpen érdemes megnézni a Youtube-on ingyen elérhető másfél órás mozit, hogy 

végre nem mentenek fel benne senkit.

Két érdekes rész is van, amikor az jön le, hogy bár az USA szeret a világ megmentőjének szerepében tetszelegni, azért bőven nincs erről szó. Az egyik, amikor kiderül, hogy Kína korántsem az a mumus, aminek úgy általában próbálják beállítani: jóval nagyobb arányú zöldenergiás törekvések és befektetések vannak, mint mondjuk az USA-ban. Az más kérdés, hogy az ország sokkal rosszabb állapotban van a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása és úgy általában a környezetvédelmi szempontok alapján, mint az USA, ugyanakkor az is tény, hogy Kína nem véletlenül tud ilyen olcsón a világ mindent járó malmocskája lenni.

A másik rész az Indiában tett utazás. Ahol megtudjuk, hogy egy USA-nyi népességrész várja, hogy egyszer bevezessék az áramot a házába. Ha ők is rászabadulnak fogyasztóként az indiai energiaszektorra, a legvalószínűbb, hogy az országban olcsón elérhető szénből termelnek majd nekik. De mielőtt nekiállhatnánk szörnyülködni, hogy úristen, na akkor mi lesz, a filmben megszólaló indiai politikusnő gyorsan kiosztja DiCapriót.

Neki ugyanis tele a töke azzal, hogy minden nyugati, függetlenül attól, hogy egy ország képviselője, egy cég szakembere vagy akár egy civilszervezet munkatársa, azt javasolja neki, hogy ó, ne szénnel termeljenek majd annak a 300 millió embernek áramot, hanem naperőművekkel. A politikusnő nem hagyja magát mondván, miért pont Indiától várja el mindenki, hogy naperőművekkel és más, környezetbarát megoldásokkal termeljen áramot, ha az USA sem törekszik erre?

Ne másoktól várjuk

És ekkor kerül elő először a példamutatás, mint a legjobb módszer a változtatásra. A film másik értékelhető pontja, hogy igenis ad alternatívákat, ráadásul nem a „költözzön mindenki az erdőbe és rágjon gyökereket” vonalon. Viszont az az üzenet, hogy ne másokat ösztönözzünk, ne kívülről várjuk a megoldást, igenis benne van a filmben.

Ne a politikusoktól várjuk, hogy majd mennek előre helyettünk, hiszen amíg van egy szavazóképes tömeg, amely szavazatait meg lehet szerezni azzal, hogy valaki klímaszkeptikusnak állítja be magát, akkor mindig is lesz olyan képviselő, aki ezt megteszi. Pláne, ha óriási, az olaj- és élelmiszeriparban érintett cégek dollármilliókkal támogatják ezeket az embereket – hogy ez puszta véletlen, azt mindenki döntse el maga.

Ne a legszegényebb rétegektől és a legszegényebb országoktól várjuk, hogy majd innovatív megoldásokkal lesznek úrrá a nyugati fejjel elképzelhetetlen káoszon és szegénységen, hanem kezdjék el a fejlett országok a változást, hogy az így tömegtermelésre átálló napelem- és egyéb zöld vállalkozások már elég olcsón termelhessenek másoknak.

Ne az élelmiszeripartól várjuk el, hogy mondjanak le a profitról és gyártsanak egészséges ételeket maguktól, hanem együnk kevesebb marhát, és ne vásároljuk a sok szemetet, ami pálmaolaj felhasználásával készül.

Sőt, ne Leonardo DiCapriótól várjuk el, hogy ne járjon magánrepcsivel, ha megteheti. Ha mást nem is tett, leforgatott egy ilyen filmet, valószínűleg ingyen, ahelyett, hogy ugyanennyi idő alatt számtalan jól fizető japán reklámra mondott volna igent. 

Tehát ha mondanivalót keresünk a filmben, azt megtaláljuk. És jó, hogy sikerült a hollywoodi sztárok közül olyat választani, aki intelligensen képes megoldani egy ilyen közszereplést, sőt üdítő az a pár mondatnyi önirónia és –ostorozás, ami végül belekerült a végső változatba. Külön szép gesztus a National Geographictől, hogy a filmet ingyenesen elérhetővé tette azzal, hogy kitolta az egészet a Youtube-ra, sőt, még magyarul beszélő változat is készült belőle.

A baj inkább az, hogy csak remélni lehet, hogy a filmnek valamilyen hatása is lesz azokra, akik megnézik, és végre hízik akkorát a kritikus tömeg, hogy például felháborodjunk, amikor a kormány a szélenergia ellehetetlenítését célzó törvényt akar átnyomni a parlamenten. Vagy legalább ne álljunk meg ott, hogy mérgesen megosztjuk a videót a Facebookon.