Akkor most tényleg gyógyítja a C-vitamin a rákot?

Azt ugye tudjuk, hogy egy átlagos konyhakertben nem lehet úgy eldobni egy gyógyszeres dobozt, hogy ne találjunk el legalább két-három csodálatos gyógyító hatású, de a gonosz háttérhatalom/gyógyszerlobbi által agyonhallgatott és betiltott gizgazt. A „minden gyógyít mindent, kivéve az orvosok” mondakörön belül is kitüntetett szerepe van a citromnak, pontosabban a C-vitaminnak.

Egyrészt azért, mert a felfedező Szent-Györgyi Albert révén erős a magyar kötődése, ami ezoterikus körökben azonnal meghatványoz minden gyógyhatást. Másrészt – és ez sokkal fontosabb – a tudomány valóban régóta vizsgálja az aszkorbinsav rákellenes hatásait, és vannak egészen biztató kísérleti eredmények is. Nemrég megjelent egy tanulmány, ami gyakorlatilag az orvostudomány elmúlt negyven évének ilyen kutatásait fogja össze. Ennek alapján megpróbáljuk szétszálazni, hogy a rák vs. C-vitamin meccsben mi az, amit el szabad hinni, és mi az online butasággyárak lájkszivattyúit hajtó népmese.

Egyáltalán mi a fene az a C-vitamin?

Bár leginkább kicsi fehér vagy sárga tabletta formájában ismerjük, a C-vitamin egy szerves sav, a kémiai képlete C₆H₈O₆. A szervezetünknek elengedhetetlen szüksége van rá, mert egy sor létfontosságú folyamatban vesz részt, például enzimek működését segíti, illetve a bőr, csontok és kötőszövetek alapkövének számító kollagén épülését. Éppen ezért elég nagy pech, hogy a testünk nem tudja magának előállítani. A legtöbb állatfaj képes arra, hogy a vércukorból C-vitamint csináljon, de mi, főemlősök elveszítettük ezt a képességet egy génmutáció folytán, valamikor nagyon régen. Az egész állatvilágban egyébként csak a tengerimalac, és pár denevérfaj kénytelen ezzel a hiányossággal élni rajtunk kívül.

Akárhogy is, kénytelenek vagyunk a C-vitamint kajával bevinni, ami szerencsére nem túl bonyolult, az a napi kb. 80-100 milligramm, amire szükségünk van, kiegyensúlyozott táplálkozás mellett simán összejön. Ha mégsem, előbb-utóbb kiürül a tartalék (kb. 1500 mg-nyit tud a testünk raktározni), és jönnek az elvonási tünetek skorbut formájában, ami igen ronda betegség, a régi tengerészek rémálma volt, míg rá nem jöttek, hogy a szárított hús mellé savanyú káposztát is vigyenek a hosszabb utakra. (Egyébként maga az aszkorbinsav kifejezés is a skorbutból ered, az „a” az elején a latin fosztóképző, tehát tulajdonképpen skorbutellenes sav a jelentése.) A C-vitamint alapjáraton nem igazán tudjuk túladagolni, mert vízben oldódik, és amivel a szervezet nem tud mit kezdeni, azt a vese belenyomja a vizeletbe, aztán simán kiürítjük.

Ezzel el is jutottunk az első fontos kapaszkodóhoz, ami segít eldönteni, hihető-e egy cévitaminos-rákgyógyítós hír. A valódi kutatások mind nagy dózisú C-vitamint vizsgálnak, olyan koncentrációt a hatóanyagból, amit szájon át szedve egyszerűen képtelenség elérni, mert kipisiljük, mielőtt elérne a vérárammal a daganathoz. Intravénásan is macerás a dolog, elvégre mégiscsak savról van szó, amiből ha nagy mennyiséget viszünk be, valamilyen adalékanyaggal semlegesíteni kell a savas hatását, ha nem akarjuk, hogy elszálljon a vér pH-értéke, és acidózisban múljon ki a páciens a daganataival együtt. Kellő elővigyázatossággal viszont brutális adagokat lehet beküldeni a szervezetbe, volt olyan kísérlet, ami testtömeg-kilogrammonként 1500 milligrammot adott be infúzióban naponta. Ez egy 60-70 kilós embernél tíz deka tiszta C-vitamint jelent intravénásan. Mindebből következik, hogy ha bárki a daganatok eltüntetését citrommal, káposztával vagy bármilyen, szájon át szedhető C-vitamin-forrással ígéri, nem szabad hitelt adni a szavainak.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a rák megelőzésében ne lenne fontos szerepe az ilyen, természetes forrású C-vitaminnak (ahogy úgy általában az egészséges étkezésnek és életmódnak). Az aszkorbinsav hatékony antioxidáns, semlegesíti a szabadgyököket, ami kicsit leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a rákkeltő anyagokkal előbb lép reakcióba, mint hogy azok a sejtek DNS-ével tudnának babrálni, és elindítani a féktelen sejtosztódást, vagyis a daganat kialakulását.

Egy jó hír, egy rossz

Lássuk tehát, mit mond a tudomány a C-vitamin szerepéről a rákkezelésben. Forrásunk a már említett metaanalízis (folyamatosan frissül egyébként a témába vágó új kutatásokkal) és a Ködpiszkáló remek összefoglalója.

A kutatások első fázisa az in vitro kísérleteké, nagyjából ezek alapján döntik el, hogy érdemes-e komolyabban is foglalkozni egy ötlettel. In vitro latinul van, azt jelenti, üvegben: az élő szervezeten kívül, laboratóriumi körülmények között végzett kísérleteket nevezik így. Vagyis fog az egyszeri tudós egy szövetmintát meg a vizsgálandó hatóanyagot, beleteszi egy kémcsőbe, és nézi a mikroszkóppal, hogy mi történik. Ez a módszer fontos megfigyeléseket hozhat, aránylag olcsó és kockázatmentes, ezért minden nagyobb vizsgálatnak ez az első lépése. Viszont, mivel egy lombikban végzett kísérlet rengeteg való életbeli körülményt kizár, könnyen adhat olyan eredményt vagy következtetést, ami aztán a gyakorlatban mégsem úgy van. Ennek ellenére még tudományos szakfolyóiratok is hajlamosak néha bombasztikus szalagcímekkel eladni ilyen vizsgálatok eredményeit, a mainstream sajtó meg pláne. Tanulság: ha valami in vitro, kezeljük némi távolságtartással.

Ilyen típusú laboratóriumi vizsgálatok kimutatták egy csomó ráktípusnál (prosztata-, hasnyálmirigy-, végbél-, mellhártya-), hogy a nagy dózisú C-vitamin jelentősen csökkentette a tumorsejtek osztódásának ütemét, vagyis lelassította a daganat növekedését. Sőt, azt is megfigyelték, hogy egyes tumortípusoknál az aszkorbinsav citotoxikus, vagyis sejtpusztító hatása felpörgette az autofágiát, vagyis a sejtek természetes önelemésztő folyamatát, ezzel pedig konkrétan csökkentette a tumor méretét. (Az autofágia egyébként most nagyon forró téma, az idei orvosi Nobel-díjat is ezzel kapcsolatban kapta egy japán tudós.) Ez nagyon jól hangzik, de ne feledjük, továbbra is lombikban járunk.

És a lombikon belül sem annyira rózsás a helyzet. Több kutatás ugyanis azt mutatta, hogy a nagy dózisú C-vitamin csökkenti a tumorsejtek érzékenységét a kemoterápiában használt hatóanyagokra, vagyis rontotta a terápia hatékonyságát. Ez a jelenség, hogy valami külső hatás gyengíti a kemoterápia eredményességét, régi fejfájása az onkológiának, de szerencsére egyre több ilyen hatás forrását sikerül azonosítani. Emlékezetes, hogy amikor 2011-ben megtaláltak néhány ilyen, kemoterápia ellen ható fehérjét, az ezobio-álhírgyár ezt úgy fordította le, hogy hivatalosan bűncselekménnyé nyilvánítják a kemoterápiát. Hát, nem egészen.

Ha az in vitro kísérletek eredményei biztatóak, jön a második fázis, az állatkísérleteké. Az eredmények itt is egészen hasonlóak a lombikkísérletekhez, több ráktípusnál (máj-, prosztata-, szarkóma, petefészek-) igazolták az aszkorbinsav pozitív hatásait. Sőt, az is kiderült, hogy erősíti több más, széleskörűen használt rákgyógyszer hatását. Azt viszont továbbra is megfigyelték, hogy kemoterápiás szerekkel nincs kibékülve a C-vitamin, és gyengíti azok hatását.

Tíz deka lesz intravénásan

Emberekkel végzett kísérleteket már a 70-es évek óta végeznek a C-vitamin rákellenes hatásait vizsgálva. Mivel akkoriban maga Linus Pauling, a 20. század egyik legnagyobb tudósa, kétszeres Nobel-díjas (ilyen duplán díjazott tudósból összesen négy van; igaz, Pauling a másodikat nem a tudományos munkásságáért kapta) is foglalkozott a témával, az automatikusan komoly reflektorfényt kapott. Főleg, miután klinikai vizsgálattal mutatta ki, hogy a nagy dózisú C-vitamin alkalmazása átlagosan közel egy évvel hosszabbította meg végstádiumú rákos betegek túlélési idejét. A tudományos tanulmányok mellett egy sor sikeres, nagyközönségnek szóló könyvet is írt a C-vitaminról – például ezt, vagy ezt, vagy ezt, vagy ezt –, gyakorlatilag ezeknek köszönheti a C-vitamin, sőt úgy általában a vitaminok a mai óriási népszerűségüket.

Pauling híressé vált kísérletét azonban hiába próbálták később többször is megismételni jobban ellenőrzött körülmények között, sosem sikerült a placebónál jobb eredményt kimutatni (megjegyzendő, hogy a Nobelt kémikusként kapta, orvosi területen inkább számított kíváncsi műkedvelőnek, mint szaktekintélynek). Pauling aztán idős korára az orvostudomány egyre vitatottabb határterületeire tévedt (megavitamin-terápia, ortomolekuláris pszichiátria), csúnya peres ügyekbe bonyolódott (kirúgott egy tudóst az intézetéből, és megsemmisíttette a kísérleti eredményeit, csak mert azok nem támasztották alá a hipotézisét), végül, ironikus módon, rákban hunyt el 93 évesen.

Ettől függetlenül ma is zajlanak vizsgálatok a klinikai kísérletek fázisáig eljutott, vagyis valódi rákbetegekkel tesztelt C-vitamin-kúrákkal. Az eredmények meglehetősen vegyesek. Ami biztosnak tűnik, hogy sok esetben sikerül a nagy dózisú C-vitaminnal betegek általános életminőségét, közérzetét javítani, más terápiák mellékhatásait enyhíteni. De vannak még jobb eredmények is, például más szerekkel kombinálva az aszkorbinsavat, elég jó hatékonysággal (12 páciensből 9-nél) sikerült négyes stádiumú, vagyis súlyos hasnyálmirigyrákos pácienseknél megállítani a tumor növekedését. Petefészekrák esetében is sikerült C-vitaminnal más terápiák hatékonyságát jelentősen növelni. Viszont súlyos mellékhatásokat okozott, amikor leukémia, melanóma vagy vastagbélrák kezelésénél kombinálták a már meglevő, és bizonyítottan hatásos megoldásokkal.

Akkor most mi van?

Nem, a C-vitamin sajnos nem gyógyítja a rákot. Vannak olyan daganattípusok, amiknek a kezelésében sokat segíthet, és a kísérletek már olyan előrehaladott állapotban vannak, hogy hamarosan a hivatalos terápiák részévé válhat. Vannak még biztatóbb eredmények, amelyek bizonyos rákfajták gyógyításában nagy előrelépést jelenthetnek, de ezeknek sajnos még sok további vizsgálatra és igazolásra van szükségük, hogy élesben is bevethetőek legyenek. És mindemellett nagyon oda kell figyelni, mert szinte az összes kísérlet azt mutatja, hogy a C-vitamin összeakadhat más terápiák hatóanyagaival, és így több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt.

Vagyis összességében úgy állunk, hogy a C-vitaminból – főleg más szerekkel kombinálva – egyszer majd lehet hatásos rákellenes gyógymód. De azt kijelenteni, hogy gyógyítaná a rákot, vagy akár csak azt, hogy biztonságosan lehet terápiában használni, tudományosan semmiképpen nem megalapozott. Kevésbé finoman mondhatjuk úgy is, hogy humbug.