Putyin és II. Sándor cár közös vágyálma: eltörölni Ukrajnát és az ukrán nyelvet

A Veres Pálné utcai Scruton Kávézóba szép számú közönséget vonzó vitaest kellemetlen meglepetéssel kezdődött: kiderült, hogy a tervezett harmadik előadó, Sz. Bíró Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszék mesteroktatója technikai okok miatt nem tudott eljönni. A beszélgetés moderátora, Nánay Mihály, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa mindezt sajnálattal közölte, de így is emlékezetes estét köszönhetünk a két előadónak. 

Ugyanakkor a Dnyepr jobb és bal partján kicsit más ukránt beszélnek. Mi több, létezik egy szurzsiknak nevezett hibrid is, amely az orosz szókinccsel, de az ukrán nyelvtan szabályai szerint beszélt keveréket jelenti. (A szurzsik eredetileg a búza és a rozs lisztjéből előállított keverék.)

Ezután a Szovjetunió bekebelezte az ország nagy részét, Nyugat-Ukrajna, azaz Galícia pedig Lengyelországé lett. (Kárpátalja pedig Csehszlovákiáé.) 

Amúgy mindhárom keleti szláv államalakulat – Oroszország, Ukrajna, Belarusz – a Kijevi Ruszból (1220–1240) eredezteti magát. Ez azonban a 13. század végén megszűnt, a mongoljárás hatására. A keleti, orosz részek mongol uralom alá kerültek, a nyugatiakat (Ukrajna) a lengyel–litván államalakulat kebelezte be, majd az Osztrák–Magyar Monarchia. Így hát Ukrajna Európa felé indult el, Oroszország pedig a másik irányba, Ázsiába.

És akkor jött ki a két emlékezetes – vagy inkább hírhedt – körlevél, II. Sándor cár aláírásával. Az első 1863-ban látott napvilágot, és nem kevesebbet állított, mint hogy ukrán nyelv nincs is, ami pedig van, az a lengyelek által elrontott, eltorzított orosz. Mindezt tetézte az 1876-os, szintén II. Sándor nevéhez köthető dokumentum, amely egyenesen megtiltotta, hogy bármit is kinyomtassanak ukrán nyelven.

Eközben a Monarchiához tartozó Nyugat-Ukrajnában, azaz Galíciában (Lemberg/Lwów/Lviv központtal) az oroszországihoz képest totális szabadság uralkodott, senki és semmi sem tiltotta az ukrán nyelv használatát. Nem is csoda, hogy onnan indult el a XIX. század végén az ukrán reneszánsz, amely a függetlenség 1917-es kikiáltásában csúcsosodott ki. 

A két világháború között Nyugat-Ukrajna Lengyelországhoz, a terület nagyobb része pedig a Szovjetunióhoz tartozott, majd 1941 és 1944 között náci megszállás alatt volt.

A 1920-as, 30-as években a szovjetunióbeli erőltetett iparosítás egyik központja Kelet-Ukrajna, a Donbasz, Krivoj Rog/Krivyi Rih, valamint a hadiipar fellegvára, Harkov/Harkiv volt. (Maga Alekszej Grigorjevics Sztahanov is a Donbaszban volt vájár.) Ekkor, továbbá a második világháború után alakult át jelentősen Ukrajna etnikai térképe. Az ukránok embervesztesége óriási volt – nemcsak a háború, hanem a Sztálin által szándékosan előidézett borzalmas ukrajnai éhínség, a 4-8 millió emberéletet követelő holodomor (1932–1933) következtében is. A halottak – és a Krímből Ázsiába deportált tatárok – helyére orosz etnikumú telepesek kerültek, megágyazva napjaink történéseinek. Olyannyira, hogy ma már a két keleti megye, Luhanszk és Donyeck lakosságának 39 százaléka orosz, és Herszonban is eléri ez az arány a 30 százalékot.

A későbbiekben elhangzott, hogy miután Ukrajna 1991-ben függetlenné vált, 1991-ben, 1994-ben és 1997-ben is született olyan, az oroszok által is aláírt megállapodás, amely szavatolta Ukrajna területi integritását, cserébe az ukrán atomarzenál leszereléséért.

Majd Putyin 2014-ben ennek ellenére megszállta a Krím félszigetet, és idén februárban betört Ukrajnába.

Izgalmas körülmény, hogy a mai Ukrajna lakosságának legalább az egyharmada az oroszt vallja anyanyelvének, közöttük számos ukrán is. Azaz messze nem fedi le egymást az ukrán identitásúak és az ukránt beszélők halmaza. Summa summarum: ez idő szerint nyolcmillió orosz él Ukrajnában. 

Szó volt Sztepan Andrijovics Banderáról is, akit Oroszország „nácinak" bélyegez, ahogy követőit is. Banderát, aki a negyvenes évek elején a német megszállók és a kommunisták, tehát a szovjetek ellen is partizánháborút folytatott, 1959-ben a KGB meggyilkolta. A hallgatóság soraiból valaki felemlegette a 2014-es hírhedt odesszai esetet, amikor  a helyi szakszervezeti épületben 43 oroszpárti tüntető halt meg, miután rájuk gyújtották az épületet. Közben orosz szeparatisták ukrán rendőrőrsöket támadtak meg.

A vitaest summázataként abban mindenki – az előadók és a hallgatóság is – egyetértett, hogy egyfelől az orosz invázió, amit nyilvánvalóan hónapokig, sőt, évekig tervezgettek, cseppet sem meglepő.

És az sem kétséges, hogy a most folyó háborúban a két rokon nemzet olyan mély sebeket ütött egymás testén, illetve lelkében, amelyek beforradásához nemzedékek kellenek majd.

Ha egyáltalán valaha behegednek a sebek. 

(Borítókép: Nánay Mihály, Lebovics Viktória és Bendarzsevszkij Anton. Fotó: Papajcsik Péter / Index)