Skócia bocsánatot kért a boszorkányoktól

Bocsánatkérését megelőzte egy közösségimédia-kampány, ami azért harcolt, hogy a több mint 2000 embert, akiket 1563, és a boszorkány-törvény hatályon kívül helyezése, 1736 között kivégeztek, kapjon bocsánatkérést, jogi kegyelmet és egy emlékművet is. Ezt a #MeToo-ból kinövő két új szervezet kezdeményezte, az Emlékezés a skót megvádolt boszorkányokra (RAWS) és a Skót boszorkányok.

Kegyetlen skótok?

Boszorkány-emlékművekből már most sincs hiány Európában: Németországban, Franciaországban és a spanyol Baszkföldön is találunk. De a Brit-szigeteken még nincs, noha Skócia volt a környék boszorkányüldözéseinek epicentruma – lakosság-arányosan 15-ször annyi boszorkányt végeztek ki, mint Angliában. Sőt, 1597-ben VI. Jakab skót király volt az egyetlen európai uralkodó, aki kiadott egy értekezést is a boszorkányság bizonyítékairól.

A skót perek során kivételesen kegyetlen kínzásokat alkalmaztak, és Jakab király maga is kihallgatott néhány gyanúsítottat (és sikerült meggyőződnie a sátáni összeesküvésről, amikor egy potenciális boszorkány elismételte neki azokat a szavakat, amiket új feleségével váltott a nászéjszakán).

A skót történészek és intézmények már régen szembesültek ezekkel a véres történelmi tényekkel, és mindent megtesznek a szégyenteljes események feldolgozásáért: létrehoztak egy adatbázist, ami minden ismert vádlottat szerepeltet, a Glasgow-i Egyetem a szövegeket elérhetővé tette az interneten, a Skót Nemzeti Galéria lenyűgöző kiállítást rendezett boszorkányokat ábrázoló metszetekből.

Nőgyűlölet?

Az állami kegyelmet hagyományosan akkor szokták alkalmazni, amikor az áldozatok vagy közvetlen leszármazottaik még életben vannak. A salemi boszorkányperek (1692–1693) egyedülállóak a boszorkányüldözés történetében, mert a közvélemény hihetetlen gyorsan fordult pozitív irányba, tisztázták a bajba jutottak és túlélők neveit, akik anyagi ellenszolgáltatást kaptak.

A rég halott boszorkányoknak való megbocsátás értelmetlennek tűnhet, de ha a társadalom általános állapotán segít, ha az igazságtalan megbélyegzés, a vérengzés nyomasztja az utódokat, hivatalosan is el kell ismerni az igazságtalanságot. Hasonló a helyzet a boszorkánymúzeumok, emlékművek, sőt az utcanevek esetében is. Hozzájárulhatnak, hogy a ma embere eltöprengjen az elfogultságról, az előítéletekről.

Nicola Sturgeon állítása, miszerint a skót boszorkányokat

sok esetben csak azért ölték meg, mert nők,

szemben áll Christina Larner, a leghíresebb skót boszorkánytörténész állításával, miszerint a boszorkányokat nem a nemük miatt vádolták meg,

hanem azért, mert boszorkányok voltak.

Ráadásul minden hatodik férfi volt. Ettől még a nőgyűlölet sem tagadható, az európai boszorkányüldözések során több mint 100 ezer embert fogtak perbe, megközelítőleg a felüket ki is végezték és 80 százalékuk nő volt! De nem ez volt a perek egyetlen mozgatórugója: a növekvő gazdasági egyenlőtlenségek és a közösségeken belüli feszültségek egyaránt fontos szerepet játszottak. A boszorkányság vádja a közösség problémáit, a megmagyarázhatatlan haláleseteket és a rossz termést (a 16–18- században a hőmérséklet sokkal alacsonyabbra süllyedt, mint korábban, ami hosszú időre visszavetette a mezőgazdasági termést) is egy gyakran sebezhető bűnbakra hárította. 

De ha a boszorkányüldözésekre ma csupán államilag vezérelt atrocitásként tekintünk, akkor mit tanulunk belőlük? A közösségek kollektív felelőssége (volt) a bűn, túl könnyű azt csak a vezetőkre, az elitre hárítani. Napjainkban ugyanúgy léteznek a boszorkányüldözések, mint 400 évvel ezelőtt, csak más csoportokat más indokokkal pécézünk ki. Mindannyiunkban ott él egy boszorkányüldöző – vagy egy boszorkány.

(theconversation)

(Borítókép: Boszorkányégetés a középkorban. Fotó: bildagentur-online / uig / Getty Images)