Végveszélyben a vanília, talán örökre lemondhatunk róla

Mindez azért kellemetlen, mert a vanília 80 százalékát egyetlen szigeten, Madagaszkáron termesztik, ezért bármi probléma adódik arrafelé, azonnal felszökik az ára. Pár évvel ezelőtt még az ezüstnél is értékesebb volt (600 dollárt kértek egy kilogrammjáért), nála csak egy másik fűszernövény, a sáfrány volt drágább (1000–1500 dollár egy kiló bibe). 

Eredetileg Mexikóban őshonos ez a kincseket érő kúszónövény (az aztékok a keserű kakaót ízesítették vele), európaiak telepítették a szigetre (nem, nem a közép-európai kalandor, Benyovszky Móric, aki azt füllentette emlékirataiban, hogy a bennszülöttek megválasztották Madagaszkár királyának), és kitűnően érzi itt magát. 

Neve a spanyol vaina (tok, hüvely) kicsinyítőképzős változata, ami egyszerűen tokocskát, hüvelyecskét jelent. Ma már az egész világ a rabja lett, és nemcsak ízesítőként, de parfümillatanyagként is nélkülözhetetlen. De miért nem termesztik ezt a finom fűszernövényt a világ más részein, ha ennyire értékes?

Sokat kényeskedik

Jórészt azért, mert ez a világ egyik legérzékenyebb orchideafaja, és fölöttébb finnyás, nem terem csak úgy mindenfelé. Már az is csoda, hogy egyáltalán létezik. Először is a félárnyékot kedveli, de nem ám akármilyet, hanem csakis a 60 százalékban félárnyékos helyeket. Nem éri be kevesebbel, minthogy legyen zsíros, ásványokban gazdag a talaj, fülledt, 90 százalékos a páratartalom, és temérdek az eső. Utóbbit 40-60 naponta szereti megkapni, méghozzá egyenletesen elosztva, miközben 20 és 25 Celsius fok között mozoghat csak a hőmérséklet. Csak ha mindent megkapott, akkor hajlandó léggyökereivel megkapaszkodni a fákon, kinyerni a levegőből a nedvességet, és ha kedve van, kivirágozni.

Ilyenkor nagyon kell sietni a kézi beporzással, merthogy kézműves technikával (a bibét és a porzót egymáshoz nyomják) fordítják termőre. Nem várnak arra, hogy egy rovar éppen a nevezetes napon száll majd arrafelé. Félérett állapotban szüretelik, amikor a termés még zöldes, majd hőkezelik, szárítják, és

a 10–22 centi hosszú terméseket. Annyira tömény, hogy a különlegesen jó minőségű rudakon akár ki is üthetnek a tűhegyes vaníliakristályok.

Be kell érnünk a szintetikussal?

Akármilyen jó is a termés, képtelenség kielégíteni a világ vaníliafüggőségét. Úgy is lehet mondani, hogy krónikus vaníliahiányban élünk és elég egy apróság is, máris búcsút mondhatunk a vaníliababoknak. Az alig több mint kétezer tonna körüli globális termésmennyiség az emberiség fél fogára sem elegendő. Ráadásul ennek egytizedére azonnal lecsap a Coca-Cola, és a többi nagy élelmiszermulti is bespájzol belőle minden évben, mi már csak a maradékokon osztozhatunk.

Mivel nem vagyunk hajlandóak lemondani semmihez sem fogható ízéről, be kell érnünk pótszerekkel, például egy aromás aldehiddel, a szintetikus vanilinnel, aminek íze ugyan vaníliaszerű, de aki kóstolt már természetes vaníliát, azonnal érzi a különbséget. Főleg akkor, ha megtudja, hogy nemcsak fák kérgéből, hanem kőolajszármazékokból, például petróleumból állítják elő ezt a kristályos vegyületet, amelyet cukorral összekeverve szórunk átszellemülten a süteményekbe. 

(Borítókép: Egy férfi vaníliarudakat tart a kezében 2016. augusztus 19-én Antalahában, Madagaszkár keleti részén. Fotó: Shutterstock)