Az angyalokat is szétveti a stressz karácsonykor

Áldott és békés ünnep a karácsony, a meghittség és az öröm ideje, amikor az angyalok megjelennek közöttünk, hogy szeretetet gerjesszenek és lássanak, szívünk pedig elfelejti bánatát, mert béke hull ránk. Felejthetetlen hangulatok ezek, átélte és megőrizte szinte minden ember, ha máskor nem, gyerekkorában mindenképpen. Kár, hogy hamar elmúlik, és felnőttként a legtöbbünk frusztrált kapkodóssá válik, és elviselhetetlen stresszként éli meg ezt az időszakot, ami egy velejéig antagonisztikus állapot.

Hogy kocsányon lógó idegekkel, vagdalkozó csapkodásokkal, totális kimerültséggel teljenek ezek a szép napok? Merthogy annyira általános jelenség ez, hogy még a pszichológusok is egy önálló krízishelyzetként tartják számon, egy szokatlan, az átlagos hétköznapokban nem tapasztalt lelki jelenségként: a karácsonyi stresszként.

Itt van például az ajándékvásárlás kényszere. Igen kényszere, mert vitathatatlan kulturális elvárásként nehezedik ránk, hogy az év legszentebb ünnepén semmiképpen ne maradjunk „méltatlan szégyenben”. A gyerekeknek egyértelműen jár minden, és még azon felül is. De amikor tülekedünk az utcákon, boltokban az ingerült, felbolydult zsúfoltságban, tolakodásban, csak azért, hogy időben megszerezzük az ajándékokat,

pontosan érezzük, hogy stresszes igyekvésünk nincs a helyén. Kinek mit vegyünk, és vajon örülni fog neki egyáltalán? Na és milyen értékben adjunk neki, arányos lesz-e a kapott tárggyal, nem lesz az ajándékok között kínos aránytalanság? Nevetséges frusztrációk.

Ősi formula, de mi is az?

Persze ha belegondolunk, az ajándékozás egy ősi formula, hogy kinek mit, milyen minőséget adunk, igenis jelentős erővel bír, és bírt mindig is. Egy ajándék ordító szimbólum lehet, amelyet ki-ki a maga szintjén értelmez. Valakinek bármilyen apróság óriási jelentőséggel bír, például egy szeretettel adott könyv boldogságot szerez, másoknak a „toronyóra aranylánccal” is derogál. De hogy az erőn felül költekezés ekkora kényszer(érzet) lehet egy kulturális szokás miatt, annyira, hogy még adósságba is verhetjük magukat, csak hogy megfeleljünk az ünnepi elvárásoknak, egészen eltévelyedett dolog.

Aki főzött már életében, jól tudja, milyen spiccen jár egy jó étel. Perceken és apróságon múlik, mi születik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a főzés egy alkímiai rituálé, és ha például összeomlik a kacsa a majolikában, mert annyira puhára sült, hogy szétesik, amikor kivesszük, akkor bizony jogos stressz horgad föl karácsony szent ünnepén. Személyesen ismerem azt a történetet, amikor zokogva mesélte el a szívét-lelkét beleadó háziasszony, hogy annyira jó lett a karácsonyi kacsasült, mint még soha, mégis (vagy pont ezért) szanaszét esett, kivette, dizájn nulla (az íz viszont mindenek felett),

amivel finoman szólva is zajos sikert aratott. Vagy egy odaégett bejgli is életre szóló pszichés károkat okozhat, arról nem is beszélve, hogy miféle traumát rendez egy szétmállott gombóc a töltött káposztában, és teljesen természetes, hogy a házúrnő óriási kifakadásokkal él, ha nem vett tejfölt az ünnepekre. 

Mindennek az oka a túltolt elvárás, a feladat, hogy tökéletesre kell formálni a karácsonyt, merthogy ezt kérik tőlünk. Hogy mindenben megfeleljünk rokonainknak, ismerőseinknek, no meg a társadalmi közmegegyezésnek, mert különben... A szent ünnepi veszekedések ilyenkor (ahogyan kutatások is igazolták, legalább a családok háromnegyedében) teljesen általánosak. Szinte átszakadnak, áttörnek az ünnepi készülődések okozta frusztrációk szenteste, egyenesen a szeretteinkre zúdulnak, ráadásul mindenkit meg kell látogatni, és az egész egy holtfáradt rohanássá fajul. Eléggé magas röptűnek kell lenni ahhoz, hogy elkerülhessük ezeket, minimum alternatívnak, a konzumvilágon kívülinek.

Buddha nem biztos, hogy alter

Pedig a karácsony sokkal egyszerűbb és mélyebb: együtt lenni szeretteinkkel, beszélgetni, és érezni, megérteni egymást, és megélni a meleg hangulatot,

Tele van a padlás tréningeken edzett jótanácsokkal, mit kell tenni karácsonyi szezonban a stressz elkerülése érdekében. Például, hogy „slow life” hívőként próbáljuk járni a plázákat decemberben, tíz centivel a föld fölött, és

Szemléljük fölényes, misztikus mosollyal a feldúlt shoppingforgatagot, majd ommmmot mormolva kezeljük a lökdösődő konzumidiótákat. Szerintem pedig gondoljunk inkább arra, hogy senki nem fog emlékezni, ki főzte két napig a világbajnok káposztát és sütötte a égi süteményt (vagyis dehogy nem), a boldog, felszabadult mosolya, kedves, szeretett lénye viszont biztosan örökre megmarad. 

(Borítókép: Beata Zawrzel / NurPhoto / Getty Images)