Öt hét után sem adják fel a lezuhant gyerekek keresését az amazonasi dzsungelben

Az orral földbe csapódott gép roncsaira csak május 15-én bukkantak rá kolumbiai katonák, benne a pilóta, a gyerekek anyjának és egy harmadik felnőttnek a holttestével. A kicsik azonban eltűntek. Feltételezések szerint mind a négyen a sűrű esőerdőben bolyonganak, egy olyan dzsungelben, ahol alig jut át fény a negyven-ötven méter magas fák vastag lombkoronáin, ahol soha nem áll el az eső, és ahol mérges kígyók, jaguárok, halálos kórokat terjesztő szúnyogok és mérgező növények között kellene valahogyan életben maradniuk.

A pilóta motorhibát jelentett, és soha többé nem hallottak felőle. Valószínűleg megpróbált leszállni egy folyón, de nem jutott el a odáig, és a fák közé csapódott. De hogyan történhetett meg, hogy az ütközésben a három felnőtt meghalt, a négy kiskorú pedig sértetlen maradhatott? Talányos eset, az biztos, de jobb teóriát nem tudnak elképzelni, mint hogy a gyerekek otthagyták a roncsot, és a dzsungelben kóborolnak, ugyanis biztosan felszálltak a gépre, és nem találták vérnyomaikat a roncsok között.

Csoda történt, vagy valami más?

Na és honnan veszi optimizmusát a keresést irányító parancsnok? Miből gondolja, hogy még élhetnek a gyerekek?

Először is onnan, hogy pár nappal

hajgumit, használt pelenkát, hajba való masnit, ollót, cumisüveget, lábnyomokat és két, levelekből készített rögtönzött menedéket. A jeleken felbuzdulva Gustavo Petro kolumbiai elnök május 17-én Twitteren közölte az örömhírt, hogy megtalálták a gyerekeket, ám néhány órával később törölte a bejegyzést, miután kiderült, hogy valójában csak személyes tárgyakra bukkantak, és nem a kicsikre.

A dzsungelt jelenleg is 184-en kutatják. A kezdeti 342 négyzetkilométeres keresési területet 20 négyzetkilométerre szűkítették.

a friss nyomok és a GPS szerint.

De hogyhogy nem találták meg őket, ha csak 100 méterre lehettek? Azért – mondja Pedro Sánchez parancsnok –, mert ez nem egy golfpálya, a dzsungelben még 20 méternyire sem lehet előre látni a mindent elborító, sűrű növényzettől, az örökös esőzuhogástól pedig alig lehet hallani a zajokat, neszeket.

A nyomok azt mutatják, hogy a gyerekek nyugat felé vették az irányt, és naponta 200-500 méter haladhatnak, a katonák pedig láncban, egymástól tíz méterre mennek utánuk. Ha ennél ritkább lenne a kötelék, könnyen eltévedhetnének, és elnyelné a katonákat is a dzsungel.

A nagymama is szól hozzájuk

Felvetődött persze, hogy egy elszigetelt bennszülött törzs vagy esetleg a FARC katonái találták meg őket. Utóbbi is valós lehetőség, a FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői, az ország legnagyobb és legjobban felszerelt katonai gerillaszervezete, az Egyesült Államok és szövetségesei szerint terrorszervezete) Kolumbia területének több mint egyharmadát, köztük a dél-keleti őserdőket is ellenőrzi. Rá is bukkantak egy egyenruhákat készítő titkos FARC-táborra a roncsok közelében a gyerekek után kutató katonák. Mindezek ellenére mindkét lehetőséget kizárták, mivel az apró lábnyomok mellett nem találtak felnőtt lábnyomokat.

Például 60 centiméter magasan, feltűnő kordonszalagokat feszítenek ki, és sípokat akasztanak rájuk, hogy jelezni tudjanak a gyerekek, ha netán észreveszik. Felállítottak egy világítótornyot is hangszórókkal, amelyekből a gyerekek nagymamájának üzenete szól a helyi törzs nyelvén (az üzenetet helikopterről is közvetítették már), és arra kéri őket, ne menjenek semerre, maradjanak ott, ahol éppen vannak, így tudják a legkönnyebben fellelni őket.

hogy a gyerekek azt gondolják, emberek élnek a közelben. Kilenc repülőgép és két helikopter pedig élelmiszereket és tízezer, az őslakosok nyelvén írt szórólapot dobott le arra a területre, ahol a gyerekeket sejtik.

Mindenképpen megkeresik őket

A köztársasági elnök elsietett tweetje is mutatja, mennyire élénk figyelem övezi a keresést Kolumbiában. A józan ész azonban azt sugallja, hogy mégiscsak képtelenség hetekig életben maradni a barátságtalan és veszélyes vadonban. Pláne gyerekeknek.

Nemcsak a nyomok táplálják azonban a reményeket, hanem az is, hogy az eltűnt gyerekek bennszülöttek, és ismerik a dzsungelt. És az is, hogy voltak már hasonló esetek korábban, amikor őserdőben eltévedt vagy repülővel lezuhant emberek heteket vészeltek át (lásd keretes írás).

„Még csak nem is tűt keresünk a szénakazalban, hanem árnyékokat a sötétben” – mondja Pedro Sánchez parancsnok, aki biztos abban: ha meghaltak volna, akkor már megtalálták volna a holttesteiket. De akármi is történik, nem fejezik be addig a keresését, amíg rá nem bukkannak mind a négyükre. Élve vagy halva.