A személyiségzavarral élők köztünk vannak, de hogy ismerjük fel őket?

További Tudomány cikkek

Üveges Anna pszichológus-író-kutatóval, ultrarövid terápiás konzulenssel beszélgettünk a leggyakoribb személyiségzavarokról és arról, hogy ismerhetjük fel, ha valaki narcisztikus, esetleg borderline, vagy elkerülő zavarban szenved.

Százból körülbelül 5-15 ember küzd valamilyen személyiségzavarral, de „milyen kár, hogy kívülről nem látni, ahogy lélekben darabokra szakad az ember. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha testi jelei is lennének, hogy oda a klasszikus értelemben vett harmónia, s kezdetét vette a deformáltság.” (Földényi F. László) Bizony, könnyebben felismernénk a narcisztikus, a borderline és az elkerülő személyiségzavart, amik a leggyakoribbak.

A borderline a személyes kapcsolatok zavarával, visszatérő „ürességérzéssel”, impulzivitással, önsértő magatartással jellemezhető. Ezzel becslések szerint az emberek 2-3 százaléka küzd, és körülbelül 1 százalékot érinthet a narcisztikus személyiségzavar (ők nem sűrűn kételkednek magukban annyira, hogy szakemberhez forduljanak). Sok egyéb típust is számontartanak, például a kényszeres, a dependens vagy az antiszociális személyiségzavar típusait.

Üveges Annával, pszichológus-író-kutatóval, ultrarövid terápiás konzulenssel, a Lelkünk üzenete testünk útjain – a SzomatoDráma-hatásmodell című könyv szerzőjével, a Mindset Pszichológia munkatársával, képzésben lévő integrálpszichológus-jelölttel beszélgettünk a körülöttünk is fel-felbukkanó személyiségzavarokról.

Hajlamosító világ

Üveges Anna hangsúlyozza, hogy a narcisztikus vonások önmagukban nem egyenlőek a személyiségzavarral, és lehetőség szerint kerüljük egymás laikus diagnosztizálását. Inkább forduljunk a kompetens pszichiáter szakorvosokhoz.

A mai posztmodern világ nagyon kedvez a zavarok kialakulásának. A közösségi média felszínes kapcsolatokra, a külvilág visszajelzéseitől való állandó függésre, a külsőségekkel való túlzott foglalkozásra, egymástól áttanulható narcizmusra nevel. Egyre inkább az a fontos, kapunk-e elég lájkot, mert ezzel tesszük egyenértékűvé a szeretetet, a népszerűséget.

A pszichológus hozzáteszi, hogy bár a lélektan szerint a gyerekek lelki születése körülbelül 3 éves korig történik, a perinatális pszichológia tudományos bizonyítékai alapján már a méhen belül is érik különböző hatások a magzatot. Ezek együttesen alakítják személyiségét, amelynek fejlődése, alakulása nem áll meg a 3. életévben. Emiatt is igen hangsúlyos lehet a kamaszokat napi szinten érő közösségi média hatása, ami torz énképet adhat nekik. Vajon a szülők hogy segíthetnek a gyerekeknek?

Fokozottan, valódi jelenléttel érdemes figyelni a kamaszokra (is), beszélgetni velük a közösségi médiáról, hogyan érzik, valóban az ott kapott like-okban mérhető-e a szerethetőségük, milyen az ő valódi értékrendjük, hogyan vélekednek azokról a társaikról, akiket kevesebben követnek.

Megértéssel, empátiával, ugyanakkor következetesen, a realitást előtérbe helyezve segíthetjük az egészséges énkép kialakulását, amivel a gyerek önazonosnak élheti meg magát, és nem kényszerül arra, hogy más akarjon lenni, mint ami ő legbelül. Üveges Anna elmondta azt is, hogy a fejlődés szenzitív periódusaiban érzékenyebbé válunk a környezeti hatásokra.

Ilyen időszak például a kamaszkor vagy azok a fordulópontok, amikor megtanulunk bízni másokban, önmagunkban, illetve képessé válunk az intim kapcsolatok kialakítására, a kezdeményezésre.

Ha a szülő gyereke mellett áll ezeknél a fordulópontoknál, akkor jó esély van az egészséges, integrált személyiség kialakulására, és kisebb eséllyel alakulnak ki mentális zavarok.

Védekező mechanizmus

Üveges Anna szerint „a genetikai prediszpozíció fennállhat, de az epigenetika rávilágít a környezeti hatások fontosságára is. Az adottság és a pszichoszociális hatások a »kulcs a zárban« illeszkedéssel együttesen alkotják a zavarok hátterét.”

A diagnosztikus rendszerek alapján a személyiségzavarok 3 csoportját különböztetjük meg a hozzájuk tartozó tünetek alapján: a különcöket (idetartoznak a paranoid, a szkizoid és szkizotip), a dramatikusokat (idetartoznak a narcisztikus, a borderline és az antiszociális személyiségzavarok), míg a szorongók klaszterében az elkerülő, a kényszeres és a dependens személyiségzavarban szenvedőket.

Mindegyik zavar más és más, azonban valamennyire általánosan jellemző, hogy fokozott nehézséget jelent az érzelmek differenciálása. A borderline vagy narcisztikus személyiségzavarnál például a másik ember személyiségének pozitív és negatív aspektusainak elkülönítése-integrálása a gyerekkorból ered. Abúzus, traumatizáció hatására a személyiség úgy védi magát, hogy széttöredezik. Elindul egy disszociatív folyamat, amelynek hatására az ember megtanulja leválasztani magát a saját érzelmeiről, ami akár befolyásolhatja az empátiára való képességet is. A személyiségzavar a traumával szembeni egyfajta védekezés következménye.

Árulkodó jelek

Hogyan ismerhető fel, ha környezetünkben valaki személyiségzavarral küzd? Segíthet, ha a saját érzéseinket megfigyeljük a másik közelében: ha furcsának vagy szokatlanul kényelmetlennek éljük meg a helyzetet, már gyanakodhatunk. És fontos, hogy hogyan kapcsolódik a másik, mennyire együttérző például.

Egy erősen narcisztikus személy akár fokozottabb szorongást is kiválthat belőlünk, ami abból is fakadhat, hogy meg akarunk neki felelni. A kapcsolatban idővel kiéheztetetté válhatunk, a viszonyt pedig egy érzelmi hullámvasút jellemezheti, ami megnehezíti, hogy kiigazodjunk a másikon.

Ha valakinek extrán kiugróak a személyiségjegyei, vagy éppen azok hiánya figyelhető meg, ott általában beszélhetünk zavarról.

A narcisztikus voltaképpen velünk életi át saját szenvedését, míg a borderline személyiségnél gyakran megfigyelhető az impulzivitás, illetve az, hogy az illető a saját szenvedésével állítja magát a középpontba. De ahány zavar, annyi működésmód van.

Egy zavar több formában megnyilvánulhat. Elkerülő személyiségzavarnál az illető kifejezetten kerüli a társas érintkezést, gyakran izolálja magát másoktól, mert irreálisan fél a környezete negatív megítélésétől. Az elkerülés gyakorlatilag egy konstans szorongással jár, ami egyben az érzelemszabályozás általános zavarának is tekinthető. Ez gyakran visszavezethető a gyermekkorban átélt traumatikus élményeire.

A pszichológus szerint úgy a narcisztikus, mint az antiszociális személyiségzavarnál az empátia hiánya az egyik legárulkodóbb jel, míg a borderline-nál inkább a hiperszenzitivitás, az önsértés, a szuicid késztetések és az instabil önkép a jellemzők. A borderline személyiségzavarban jellemző az elutasítottság érzése, a különcöknél megfigyelhető az irreális gondolkodás a valóságról és a nehéz kapcsolódás. A szorongóknál érzelmi elfojtások jelennek meg.

Eredet

Fejlődésünkben fontosak a szociális bevésődési minták, az úgynevezett imprinting, azaz a minket gyermekkorunktól érő szociális hatások.

Az idegrendszer a fejlődés korai periódusában a legérzékenyebb, így a hatások is mélyebb nyomot hagynak akkor. Kialakul az az alapérzékenységi profilunk is, ami miatt kitettebbé válhatunk bizonyos traumákra.

De ahogy Üveges Anna mondja, az ember eredendően jó, viszont a környezeti hatások tudatosság hiányában deformálhatják személyiségünket. Ahogy a beszélgetés elején szóba került, a mai énközpontú, materialista kultúra, a digitális világ tartalmai táplálhatják a zavarok kialakulását.

Olyan világban élünk, amelyben a külsőségek a fontosak, az, amit mutatunk, és nem az, akik belül vagyunk. Az énközpontúság valószínűleg létezett régen is, de az akkori kultúra nem az erre irányuló szükségleteket elégítette ki.

Anna jó szívvel javasolja, hogy merjük szakember segítségét kérni, ha úgy érezzük, baj van. Nem szégyen, sőt. Ahogy fogalmazott:

A stigmatizáció félelmet ébreszthet, de legyünk bátrak, merjünk segítséget kérni. Való igaz, hogy egy kapcsolatban sérülhetünk, ugyanakkor a segítő kapcsolatban gyógyulhatunk is. Élő emberi kapcsolatokban tudunk csak újraépülni, így lehetőség szerint ne a stigmától való félelem kontrolláljon fontos döntéseink meghozatalakor.

Ha csak kicsit is rosszul érezzük magunkat egy kapcsolatban, és nem látjuk tisztán a miérteket, inkább forduljunk szakemberhez. Könnyen lehet, hogy rövidebb idő is elég ahhoz, hogy eloszlassuk a kételyeket, a félreértéseket, megleljük a saját utunkat, és megnyugodjunk.

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)