Van-e még ereje a családnak?

A társadalmi és kulturális változások az utóbbi évtizedekben különösen felgyorsultak az internetnek és a globalizációnak köszönhetően. És mégis, a család pozíciója rendületlenül tartja magát, hiába is nő a válások száma, a szétmenő partnerek új párt keresnek, akikkel ismét belevághatnak a családalapításba vagy minimum az együttélésbe.

Claude Lévi-Strauss antropológus a a házasságot úgy határozta meg, mint a természet és a kultúra, a szövetség és a rokonság drámai találkozása, és ennek a szövetségnek az a hivatása, hogy gyermeknemzéssel megőrizze a családot, és egyben új rokonsági struktúrát generáljon.

De miért ragaszkodunk hozzá?

Sok évvel ezelőtt Abraham Maslow felállította a szükségletek hierarchiáját, amelyek kielégítésében nagy segítségünkre lehet a család – a fiziológiai, biztonsági, szociális igényeket mind betöltheti. A családon belüli interperszonális kapcsolatok javítják a testi-lelki egészséget, erősítik az immunrendszert, az össze- vagy valahová tartozás érzése javítja a kedélyállapotot. Kutatásokból tudjuk, hogy azok, akik családosok, akiknek gyerekeik vannak, hosszabb ideig élnek, még akkor is, ha egyedül élnek időskorukban, mert van, akire számíthatnak. Az erős családszerkezet csökkentheti a kriminalitásra való hajlamot, mert hatással van a családtag és környezetének életszemléletére.

Mintha csak előnyei lennének a családnak, de Sophie Galabru francia filozófus szerint ideje lenne ledönteni az idealizált családmodellt. Szerinte rossz út, ha a család csak a patriarchális és nukleáris unió modelljét követi, noha ebben mára sokan csalódtak.

A család konstruált, Galabru szerint el kell vetni azt a misztifikált képet, amelyben a család egy ideális és tökéletes menedék a gonosz világ elől, ahol a szerelem természetesen fakad, és örökké tart, ahol mindenki a háttérbe szorítja magát a nagy közös boldogság miatt. Persze nehéz átértelmezni a család gondolatát, mert olyan szép menekülési utat kínál a magány és a halál elől, csak épp, ahogy Galabru is mondja,

A család alakításának tudatosan kell történnie, ez nem egy automatikus dolog, odafigyelést, elemzést, megértést, párbeszédet igényel, mert nem válunk családdá csak amiatt, mert vérrokonok vagyunk, mert genetikai kötődéseink vannak, vagy mert örökbe fogadunk valakit. Folyamatosan dolgozni kell azon, hogy mindenkinek határozott szerepe legyen a kis egységen belül, és alkalmazkodjunk az idővel változó feladatokhoz. Galabru szerint fontos, hogy legyen közös cél, de az individuumnak ne kelljen feladnia a szabadságát. 

Sötét árnyak

Azonban a családon belül is vannak különböző hatalmi, uralmi erőviszonyok, a kisebbek, fiatalabbak mindig kiszolgáltatottak a szülőknek. Ráadásul a múlt árnyai is fel-feltörnek.

A pszichológusok egyértelműen igazolták az elfojtott érzelmek, a generációkon átívelő traumák későbbi hatásait. Az idősebb generációk sokkos élményei (háborúk, veszteségek, félelmek) továbböröklődnek, és komoly megrázkódtatásokat okozhatnak, főleg, ha nincsenek feldolgozva, kibeszélve. A gyerekek figyelik szüleiket, érzik, ha titok lappang valahol, de ha régészek módjára sikerül feltárniuk a problémákat, tudatosítani őket, akkor hihetetlen felszabadulást élhetnek meg.

Nem kötelező azonban családot alapítani, lehet önként vállalni a magányt is, viszont ha ez kierőszakolt, amikor valakit akaratán kívül kitesznek a családból, akkor óriási károkat lehet okozni. A gyerekek ugyan el akarnak szakadni és próbálgatni szárnyaikat, de végleges szakadásra nem vágynak, fontos nekik a családi háttér. Ha azt tapasztalják, hogy a család már nem tart igényt rájuk, ez egy soha fel nem dolgozható sokk lesz nekik. Ha eldobják őket, nagyon hosszú traumafeldolgozási út vár rájuk, és ha önként szakítanak bántalmazó családjukkal, még a társadalom megvetésével is szembe kell nézniük.